A Soproni Petőfi Színházból tizenkét év után érkezett az Újszínházba, azelőtt pedig Debrecenben élt. Hogyan vezetett az út az ország egyik végéből a másikba, majd a fővárosba, ahol jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzős drámainstruktor?
Debrecenben születtem, az Ady Endre Gimnázium dráma tagozatán érettségiztem, és úgy hozta a sors, hogy nem vettek fel a Színművészetire. Vidovszky György azonban meghívott a Bárka és Kolibri Színház két darabjába, majd pedig jelentkeztem a Forrás Színházhoz, amely egy utazó társulat. Pataki András a Soproni Petőfi Színház igazgatójaként hívott el a társulatába, tavaly pedig Dörner György keresett meg az Újszínház kapcsán. Nagyon szerettem a soproni éveket, kiváló társulatban dolgozhattam, de új impulzusok híján már nehéznek éreztem a megújulást. Kissé hiányzott az a fajta kihívás, inspiráció, ami az ember mozgatórugója a hivatásában, ezért nagy örömmel mondtam igent. Emellett hálával gondolok Sopronra és az ottani évekre.
Említette korábban, hogy az Újszínház társulatába könnyen befogadták, pedig saját bevallása szerint meglehetősen introvertált. Milyen reményekkel érkezett ide, és az eddigiek alapján azt kapta-e, amire számított?
Mindenképpen azt mondanám, hogy várakozáson felüli, és ez nem azt jelenti, hogy rosszra számítottam. A színház és a társulat jó híre megelőzte a találkozást. Tisztában vagyok vele, milyen az, amikor a színházi hierarchiában egy új ember keresi a helyét, de a félelmeim egy perc alatt szertefoszlottak, mert nagyon befogadó ez a közösség. Rögtön bekerültem az Elvásik a veres csillag című bemutatóba, ami külön megtiszteltetés volt számomra.
Papp Attila és Jánosi Dávid az Elvásik a veres csillag című előadásban (Fotó/Forrás: Keserű István / Újszínház)
Január 17-én mutatja be az Újszínház Szabó Magda Kígyómarás című darabját, amely a Disznótor színpadi változata. Mit kell tudni a szerepéről, és mit gondol a darabról?
A Békéscsabai Jókai Színházzal koprodukcióban jött létre a Kígyómarás című előadás, amit több mint harminc alkalommal játszottunk is Békéscsabán. Szalay Gábort alakítom, aki a főszereplő, Kémery Paula gyerekkori szerelme. Három idősíkon játszódik a történet: 1929-ben Szalayt ellehetetlenítik édesapja kommunista múltja miatt, ezért elköltözik, majd tizenöt évvel később újra találkozik Paulával, és szeretők lesznek. 1955-ben pedig már neves orvosként praktizál. A szerepnek számos dimenziója van: egyrészt egy őszinte szerelmi szál, másrészt egy felszínen folytatott szerepjátszás, amelyet a külvilág felé kell mutatniuk.
Sokfajta színészi játékra és platformra enged lépni, a szerepet és Pataki András rendezését is nagyon szeretem.
Szalay Gábor összetett karakter, hiszen van egy énje, amit nem ismer a külvilág, és egy másik, amit kifelé mutat. Hogyan fogott hozzá a megformálásához?
Vannak az ember életében olyan fragmentumok, amelyek megtörténtek vele vagy másvalaki kapcsán nagyon közelről megtapasztalt, ezeket igyekszem beemelni a szerepbe. Izgalmasabb kérdés, ha olyasvalamit kell megformálni, amit még nem élt át az ember, ez esetben egy titkos szeretőt. Van egyfajta tudatosság az emberben, amikor megpróbálja hidegvérrel végiggondolni, hogy is nézhet ki az adott karakter. De az érzelmi készletünkben igazából mindenféle alapelem megtalálható, amikből ezek a fajta meg nem élt történések felépülnek. Szerelmi szál eljátszásához is próbálom azokat az intuíciókat, érzelmeket megkeresni magamban, amik ezeknek az építőkövei. Nagyon szeretek olyan dolgokat eljátszani, amihez a legkevesebb közöm van, mert
ezek azok a kihívások, amikkel az ember nehezen birkózik meg kezdetben, de amiből a legtöbbet tud profitálni a későbbiekben.
Szalay Gábor esetében a be nem teljesült szerelemben, az egymásra találásban van személyes tapasztalatom, de ilyen fajta szerelmi háromszögben nem volt részem.
Tarsoly Krisztina és Papp Attila a Kígyómarás című előadásban (Fotó/Forrás: Nyári Attila / A-TEAM / Újszínház)
Egy interjúban Assisi Szent Ferencet formáló szerepe kapcsán úgy fogalmazott, „nem tudok kész lenni a szereppel, mert mindig jönnek elő új kérdések vele kapcsolatban, ezáltal magammal kapcsolatban is, mindig egy keresés, amit lát a néző akkor és ott”. Azt is mondta: „minden előadásra igaz, hogy talán nem vagyunk kész a szerepekkel”. A Kígyómarás esetében hogy áll Szalay Gábor megformálásával?
Van egyfajta autonóm formalitása, vagyis önjáró része a szerepnek, amivel, mondhatni, kész vagyok. Általánosságban elmondható, hogy rendezőtől, darabtól is függ, ki mennyire enged szabad teret a szerep fizikájának, cselekvéseinek az előadás folyamán. Viszont
ami a belső – lelki – részét illeti, minden nap egy harc, hogy az ember előhívja, életre keltse őt, és azzal nem lehet készen lenni, az egy folyamatos kutatás.
Assisi Szent Ferenc kapcsán is erre gondoltam, de ott különösen igaz, hogy mindig merülnek fel új szemszögek. Örülök, hogy a Kígyómarás esetében a korábbi előadások óta eltelt egy kis idő, mert hiszek abban, ha egy-egy darabot pihentetünk, majd elővesszük, akkor teljesen más ízek vagy perspektíva kerülhet fókuszba. Változunk, és ez mindenképp befolyásolhatja a szereppel való kapcsolatomat. Saját nyersanyagból dolgozunk, abból, amik vagyunk.
Noha nem kérdés, hogy Szabó Magda örök, és a könyvei még mindig nagyon népszerűek, ön személy szerint miért tartja aktuálisnak a darabot?
A Kígyómarás számomra sok különböző üzenetet hordoz, és szerintem minden embernek mást mond. Egyik ilyen az önazonosság kérdése, hogy az ember elkövet mindent lényegében maga ellen, mert vagy a körülményeknek, vagy a társadalmi nyomásnak enged, és ez kiszakítja abból, hogy önazonosan éljen. Örökké nem csaphatjuk be magunkat, és eljön az a pillanat, amikor kénytelenek vagyunk számot adni arról, vajon megtettünk-e mindent azért, hogy felvállaljuk önmagunkat. Másrészről a családi szálak is nagyon izgalmasak, a darab a felmenőinkről is szól. Pontos kép arról, hogy a különböző rendszerek mit tettek a családokkal, hogyan kényszerítettek embereket arra, hogy meneküljenek vagy konfrontálódjanak, netán beépüljenek az adott rendszerbe.
Szakács Tibor és Papp Attila a Caligula helytartója című előadásban (Fotó/Forrás: Keserű István / Újszínház)
A már említett Assisi Szent Ferenc mellett többször is olyan alakítások találták meg, amelyhez a keresztény kultúra figuráinak megformálására volt szükség. Milyen szerepet játszik az életében a vallás?
A vallás és a hit számomra egy örök kérdés, olyan értelemben, hogy a kapcsolatom a vallással és a hittel mindig kicsit módosul, mindig máshonnan tekintek rá, de változatlanul központi szerepe van az életemben. Ritkán járok ugyan templomba, de nem is ebben hiszek.
A saját kötelék az, ami fontos.
De akárhonnan is közelítek, mindig hihetetlen megerősítést kapok abban, hogy a hit mennyire elengedhetetlen. Ha az ember számára meg van nevezve, mi az, amiben hisz, onnantól kezdve minden sokkal könnyebb a világban. Úgy gondolom tehát, hogy a színház sem létezhet a transzcendencia kutatása nélkül.
A zene, dalszövegek írása nem állnak öntől távol, egy interjúban azt mondta, „minden zene előre viszi a darabot”. Vannak esetleg olyan álmai, hogy ebbe az irányba menjen tovább?
A színház mellett a zene számomra a másik nagy szerelem, noha máshol tartok benne. Nem vagyok képzett zeneszerző, autodidakta módon tanultam gitározni, énekelni, és utána tanultam zeneelméletet. Több zenekar tagja vagyok, valamint több előadáshoz is szereztem zenét, rövid és hosszú távú terveim között is szerepel ennek folytatása. Nagyon fontosak számomra a versmegzenésítések, ebben szerepelnek saját költemények is. Rengeteg ötletem és skiccem van, szeretnék kezdeni velük valamit.
A Kígyómarás című előadásról bővebb információ itt érhető el. >>>
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Tarsoly Krisztina és Papp Attila a Kígyómarás című előadásban (fotó/forrás: Nyári Attila / A-TEAM / Újszínház)
hírlevél
