Már amennyit a rendelkezésre álló valamivel több, mint másfél órában körül lehetett járni. A szervezők célja az volt, hogy valódi beszélgetés alakuljon ki a jelenlévők között, tehát kezdődjön meg az a párbeszéd, amelyet a színházi és színházzal foglalkozó emberek egyaránt a legszükségesebbnek tartanak.

A beszélgetés olyan témaköröket kínált megvitatásra, mint a hazai társulati rendszer, a rendezők társulathoz kötése, a fiatal tehetségek befogadása vagy épp a színházi műhelyek megőrizhetősége. A legtöbb szó azonban a magyar színházi élet és a politika erre gyakorolt hatásáról esett, mégpedig abból a megközelítésből, hogy a színházakat érintő fontos döntések (gondoljunk csak a legtranszparensebbre, az igazgatói kinevezésekre) nem veszik figyelembe a szakmai szempontokat, ehelyett szinte kizárólag politikai szempontok érvényesülnek. Ennek kapcsán Sándor L. István annak a kérdését fogalmazta meg, miért nem jut a színházi szakma közös nevezőre, és lép fel egységesen a politikai befolyással szemben ilyen esetekben, a szakmai szempontoknak teret adva. Ehhez a gondolathoz a beszélgetés alatt többen is csatlakoztak. Császár Angela szerint a szakmának kell kikényszeríteni, hogy a felsőbb vezetés "emberszámba vegye", az igazgatóválasztás kapcsán pedig úgy fogalmazott, most egy új csoport jut hozzá ezekhez a pozíciókhoz, akikre nem szabadna egyből a tehetségtelen jelzőt aggatni, helyette meg kéne várni, mit tesznek le az asztalra. Réczei Tamás rendező erre reagálva azt a kérdést tette fel, meddig kéne várni, hiszen több igazgatónál már letelt egy ciklus, aminek láthatóak az eredményei. A rendező megjegyezte még, hogy új tendencia, hogy egyre több színészből lesz igazgató, a kinevezések kapcsán pedig megemlítette, hogy a banki szektorban egy vezető kiválasztásakor komoly pszichológiai vizsgálatnak vetik alá a jelölteket, ami meglátása szerint a színházak esetében se lenne haszontalan.

A beszélgetésen felszólalt Rátkai Erzsébet jelmeztervező is, aki szerint a politika mindig is beleszólt a színházak életébe, a mostani hatalom se kivétel ez alól. A problémát azonban a színházi szakma nagyfokú megosztottságában, belviszályában látja, ami kifelé nem mutat komoly, erős képet róluk. Úgy vélte, mielőtt azt a kérdést tesszük fel, jól bánik-e velünk a politika, kérdezzük meg, mi magunk jól bánunk-e magunkkal. Csatádi Gábor, a 7óra7 újságírója ugyancsak a szakma egységes fellépését tartaná fontosnak, azzal együtt, hogy szükséges azt elfogadni, hogy ki-ki mást gondol a színházcsinálásról.

Az igazgatói kinevezések kapcsán Szűcs Katalin Ágnes kritikus is csatlakozott ahhoz az állásponthoz, miszerint a politikai alapú kinevezés problémás, és a minőséget is befolyásolhatja egy nem szakmai alapon kinevezett igazgató működése. Felvetette annak a lehetőségét, hogy törvényben legyen rögzítve, hogy a szakmai szempontoknak kell érvényesülnie, ám azt is fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy a szakmai vitákat meg kell vívni, nyitottnak kell lenni a párbeszédre, nem pedig a politikához rohanni és bizottságokat alakítani. Kovács Bálint kritikus szerint nincs kivel lefolytatni a párbeszédet, mivel az egyik fél már "politikai hűségnyilatkozatot" tett, és nem érné meg neki ebből engedni. Kárpáti Péter rendező szerint azonban a párbeszéd igénye a fontos, aminek iganis hangot kell adni, ezzel is kiprovokálva a változást.

Egy esti előadás miatt a POSZT-on tartózkodott a fesztivál egyik alapítója, Jordán Tamás is, aki néhány éve már kissé eltávolodott a pécsi eseménytől, de ezen a beszélgetésen fontosnak érezte részt venni, és egy ponton be is kapcsolódott. Elmondta, hogy sokáig harcoltak azért, hogy ne legyen két színházi szervezet, ne alakuljon meg a Magyar Színházi Társaság mellé a Magyar Teátrumi Társaság, hiszen csak a megosztottságot erősítené és tenné demonstratívvá, ehelyett törekedjenek egységre és beszéljék meg a dolgokat. Nem így lett. Meggyökeresedett a "mi és ti" retorika, az pedig szerinte a hatalom bűne, hogy ezt a megosztottságot nem törekszik feloldani, noha megtehetné.

A beszélgetésen többen érintették a Katona József Színházban lezajlott találkozót, ahol a művészet és a politika viszonyáról beszélgetett egymással Ascher Tamás rendező, Oberfrank Pál, a veszprémi Petőfi Színház igazgatója, Schilling Árpád rendező, a Krétakör alapítója és Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója. Az esemény, noha egy lépés volt a párbeszéd irányába, mégis ott volt elhibázva Jordán szerint, hogy közönség, drukkertáborok figyelme előtt zajlott, és nem egymás között beszélték át a dolgokat, ami után talán fel lehetett volna mutatni némi közeledést.

A hozzászólások sorát a színházi struktúrával foglalkozó fontos elemző tanulmányokat jegyző Szabó István zárta, aki felvázolta a magyar színház kórképét az 1960-as évektől napjainkig, és rámutatott, hogy a politika túlzott jelenléte miatt a szakma azzal foglalkozik, ami elválasztja őket egymástól, nem pedig azzal, ami összeköti. Úgy gondolja, a szűkülő források mellett ma a TAO-támogatás nélkül csődbe jutna a magyar színház, ennek ellenére még senki nem tett lépéseket azért, hogy a 2015-ben lejáró támogatási formát meghosszabbítsák. Meglátása szerint egyre gyakoribb lehet a jövőben a hatalom felől a színházi privatizáció serkentése, ami azonban veszélyeket rejt magában, szakmailag ugyanis nem megfelelően értelmezik mindezt. Példaként említette a Játékszín esetét, ahol elmaradt a működtetési pályázat kiírása.

Szabó István szerint fontos beszélni mindezekről, de a POSZT önmagában nem tudja biztosítani azt a terepet, ahol mindenről érdemben szót lehet ejteni. Az ideális szerinte az lenne, ha a különböző színházi profilok szerint hat-nyolc fesztivál lenne Magyarországon, ahol a szakma képviselői találkozhatnának. A beszélgetést végül egy kiállítás közelgő megnyitója szakította meg - és csak azért nem félbe, mivel még korán sem vagyunk a felénél. Igény tehát van a párbeszédre, téma pedig annál is több, már csak az alkalom és a felek kellenek hozzá.