Néhány évvel ezelőtt Dömötör Tamás a Boldogtalanokat unortodox módon napi kibeszélőshow-nak adaptálva vitte színre és filmre Szombathelyen. A Czukor Show azzal, hogy a drámát az ilyen típusú tévéműsorokat mélységesen le- (és természetesen nem) néző kiművelt néző elvárásainak megfelelő komfortzónájából kimozdította, paradox módon épp arra adott (volna) esélyt, hogy szélesebb közönségréteget érjen el a darab, egyáltalán a színház mint műfaj. Részben ezt az élményt, részben a tárgyalótermi drámák és az XY bíró(nő) című napi scripted realityk zsánerét idézte fel bennem a Bécsi Ünnepi Heteken látott Please, Continue (Hamlet).
A produkció Yan Duyvendak és Roger Bernat koncepciója szerint jött létre, 2011-ben mutatták be Genfben. A Shakespeare-drámából egyetlen momentumot választottak ki, azt, hogy Hamlet megölte Poloniust. A gyilkosság ténye és a körülmények nagy vonalakban megegyeztek egy néhány évvel ezelőtti marseille-i esettel, ahol egy fiatalember az anyja lakodalmán megölte a barátnője apját. Ennek értelmében megmaradtak az alaphelyzetek - az idős Hamlet szellemétől az esküvői Egérfogóig -, a királyi házból viszont egy nem túl jó anyagi körülmények közt élő, kevéssé szofisztikált bécsi család lett, az ismert események pedig egy kb. ötven négyzetméteres (plusz erkély) lakásban zajlottak Gertrud és Claudius esküvője után, a lakodalmon, nem teljesen józan állapotban. Ezt az ügyet tárgyalja a bíróság, a vádlott Hamlet, aki azzal védekezik, hogy anyja hálószobájából zajt hallott, és azt hitte, a mozgó függöny mögött patkány van - mint ahogy erre már volt a környéken és náluk is példa -, ezért szúrt a késsel. A shakespeare-i Hamlet-történetet tehát csak részben, kizárólag a vallomásokból, a kérdések nyomán, változó szemszögből, de mindig az igazságszolgáltatás képviselőinek sajátos optikáján keresztül ismerjük meg és rakjuk össze magunkban.
Az előadás helyszíne Bécsben az Odeon Theater az egykori tőzsde 19. század végén épített épületében található. 1945-ben tűz ütött ki benne, évtizedekig nem használták, majd 1988-ban vette birtokba egy független társulat, a Serapions Ensemble. A gyakorlatilag üres, mobilan berendezhető színháztermet az első emeleten, az egykori nagyteremből alakították ki. Széles a lépcső, ami felvezet, masszívak az oszlopok, vastagok a falak, faragottak oszlopfők, nagy a belmagasság, azaz már maga a klasszicizáló épület könnyedén megidézi a bíróságok hangulatát, hiszen nem kevés hasonló stílusú épületben székel (magyar) bíróság. A játékteret három oldalról veszi körül a nézőtéri tribün, a színpadon mikrofon, valamint az igazságszolgáltatás képviselőinek viseltes, iskolapadszerű asztalok.
Amit látunk, nagyjából három órában, egy tárgyalás, amelyen egy hétköznapi gyilkossági ügyet tárgyal az adott ország - jelen esetben Ausztria - büntetőjogrendje szerint a bíróság. A tárgyalás résztvevői közül Hamlet, Gertrud és Ophelia színészek (sárga pólójukon a név alatt olvasható is, hogy „színész"), a többiek mindannyian, az ülésvezető bírótól az igazságügyi orvos szakértőig az igazságszolgáltatásban dolgoznak, hétköznapi hivatásukat valósághűen imitáló körülmények között viszik a színpadra. A tárgyalás mint esemény a valóságban is teátrális, több szinten is magában hordozza a drámaiságot, az alkotók tehát végeredményben a fikciót emelik be a valóságba. A Hamlet-történethez létező társadalmi és gazdasági kontextust adnak, ugyanakkor a tárgyaláson (egy alapjaiban teatralizált, mintha-valóságában) az igazságszolgáltatás létező játékszabályai szerint működtetik az előadást.
A színészekkel Duyvendak és Bernat egy napot dolgoztak intenzíven, ezalatt rekonstruálták a gyilkosságot - ki mikor épp hol volt, ki mit hallhatott a helyszínen, hogyan ölhette meg Hamlet Poloniust -, majd a Hamletet játszó színész karakterben maradva elment az igazságügyi pszichiáter szakértőhöz. Ezt követően a tárgyalás előtt három héttel a bírók, az ügyész, a védő, a szakértők megkapták az ügy rendőrségi aktáját (ezt a közönség az előadás alatt betekintésre megkapja). Az összes érintett kizárólag a tárgyaláson (előadáson) találkozott, próba nem volt.
Három alkalommal vehetett részt az eseményen a bécsi közönség, a színészek mindhárom este ugyanazok, az igazságszolgáltatásból érkezők mindhárom este különbözőek voltak. Ennek megfelelően a tárgyalások és az ítéletek is csak részben egyeztek meg. Feltételezem, hogy a három színész azonos karaktereket formált: Thiemo Strutzenberger halkszavú, erősen introvertált, bizonytalannak tűnő, érzelmeit elfojtó, robbanásra kész Hamletet, Susi Stach közönségességbe hajló, lestrapált, az alkoholt valószínűleg meg nem vető Gertrudot, Julia Jelinek veszteségét feldolgozni nem tudó, zavart, pszichésen instabil, sokat beszélő, a bíró szavába állandóan belevágó Opheliát. A professzionális bírók, ügyész, ügyvéd és szakértők megmaradtak a professzionalitás szintjén, komolyan vették dolgukat, a látszatot tökéletesen fenntartották, saját nyelvüket beszélték, nem játszottak vagy szerepeltek.
Az ítéletet három óra tárgyalást követően a bíróság és a nézők közül kiválasztott nyolc esküdt hozta meg. Június 9-én Hamletet gondatlanságból elkövetett emberölés bűntettében bűnösnek mondták ki, a nyolc hónap szabadságvesztésre ítélték, amit három évre felfüggesztettek. (Az eddigi mintegy nyolcvan előadáson jórészt ilyen ítéletek születtek.)
Yan Duyvendak azt mondja, számára az az érdekes, amilyen hasonlóságokat vagy különbségeket fedez fel az egyes országok és jogrendszerek között. Például azt, hogy bár a társadalom megpróbál nem a „szemet szemért, fogat fogért" elv mentén működni, ez mégsem sikerül. Ezért (is) van szükség egy semleges rendszerre, mint amilyen az igazságszolgáltatásé, hogy az eseteket komplexitásukban, kívülálló testület segítségével vizsgálhassuk. Duyvendakot lenyűgözi, hogy a jog mennyire nem egzakt, nem precíz tudomány, mert az emberi tényezőt nem lehet belőle kivenni: emberek hozták létre, és emberek alkalmazzák embertársaikra (lásd még: „nincs a világon se jó, se rossz; gondolkodás teszi azzá" - Shakespeare: Hamlet, II. felvonás, 2. jelenet, Arany János fordítása). Ez valóban szépen hangzik. A kreatív jogalkalmazás és az empátia azonban nem mindig függ össze. Ezt tudjuk a mindennapi rögvalóságból.
hírlevél
