- Stéphane Laporte-tal összeszokott szerzőpárost alkottok. Hogyan alakult ki a munkakapcsolatotok? Mi az együttműködés menete? Hogyan született a Pánik a fedélzeten?
- Stéphane-nal körülbelül tizenöt éve ismerjük egymást. Azonos baráti körünk volt, azonos ízlésünk, ugyanazokat az előadásokat kedveltük. Hamarosan együtt kezdtünk dalokat írni, és még az Eurovíziós Dalfesztiválra is megpróbáltunk bekerülni. A dalt persze nem válogatták be, de később átírtuk; ebből született meg Kevin szólója a Pánikban. 2003-ban a Liège-i Operaház felkért minket, hogy írjunk musicalt Georges Simenon és Joséphine Baker húszas évekbeli szenvedélyes szerelméről. A Simenon és Joséphine nagy előadás volt harminc szereplővel és harminc zenésszel. Mindketten élveztük a közös munkát, és elhatároztuk, hogy saját ötletből, új előadást hozunk létre - kisebbet, de vicceset.
Stéphane hozta a téma-ötletet, megírta az első jelenetet, aztán elküldte nekem. Olvasás közben rogyadoztam a nevetéstől! Így született meg a Pánik a fedélzeten. A Simenon és Joséphine egyik vezérmotívuma olyan jól sikerült, hogy egy egész dalt akartunk kibontani belőle - így született meg Pierre szólója a Pánikhoz. Valójában ez a dal volt az igazi oka annak, hogy megírtuk ezt a musicalt. Stéphane egyedül írta meg a darabot, a dalok pedig közös munkával készültek. Vagy nekem volt zenei ötletem, ő pedig megírta hozzá a szöveget, vagy ő mutatott nekem egy dalszöveget, ami engem inspirált - a jó zene megváltoztathatja a dalszöveget és fordítva... Sok időbe tellett, míg megírtuk, és még ennél is tovább, mire színpadra vittük. Ezzel párhuzamosan egy másik előadáson is dolgoztam, melynek a címe: The Cabaret of the lost men, és emlékszem, hogy mindig késésben voltam a Pánik zenéjével. Végül azonban csak világra hoztuk a mi "kicsikénket", és azóta is mi vagyunk a világ legboldogabb szülei!
- Milyen lényeges különbségeket vagy hasonlóságokat láttál a Pánik különböző színrevitelei közt? Mennyiben tér el vagy hasonlít a budapesti bemutató az eredetire?
- A Pánik a fedélzeten-t valójában most először vitték színpadra külföldön. Igaz, hogy a darabot lefordították angol nyelvre, de végül sem az Egyesült Királyságban, sem az Egyesült Államokban nem mutatták be eddig. Magyarország az első olyan ország, ahol színre vitték az előadást. De reméljük, hogy ez csak az eleje egy hosszú sorozatnak! Így aztán csak a magyar és a francia változat közötti különbségekről és hasonlóságokról tudok beszélni. Látszólag sok a különbség: a budapesti helyszín sokkal kisebb, mint ahol Párizsban dolgoztunk. A Pinceszínházban komolyan meghúzták a darab utolsó jeleneteit, néhány dalt lerövidítettek, míg másokat hosszabbra írtak, és a fordítás következtében a poénok sem mindig pontosan ugyanott ülnek. Néha a legváratlanabb pillanatban nevettek fel körülöttem az emberek. A színpad, a díszlet, a jelmezek és minden máshogy néz ki.
Nagyon sok szempontból mégis hihetetlenül közel áll az eredeti változathoz: az általános atmoszféra, a darabból áradó humor, a szereplők temperamentuma, mindez mély hasonlóságot mutat azzal, amit mi Franciaországban csináltunk. Néha még az arckifejezések, egy-egy grimasz is visszahozott valamit az eredeti produkcióból. Ez pedig igazán meglepő, mert a magyar színészek közül senki nem látta a párizsi előadást. Mindenképpen szeretném elmondani, hogy mennyire hitelesnek találtam a magyar szereplőket. Nagyon jók voltak. Minden zeneszerző nagy álma, hogy egyszer olyan színésznő énekelje a dalait, mint Nádasi Veronika. És akármennyire szerettem is azt, amit Párizsban létrehoztunk, be kell vallanom, hogy vannak részek, amelyeket kifejezetten jobban szerettem a magyar változatban. Pierre és Kevin duettje például ilyen. Magócs Ottó és Pásztor Ádám hangja tökéletes egyensúlyban van, pontosan ez az, amire a dal megírása közben gondoltam.
- Hol a helye a munkáid közt a Pániknak? Elengeded azt, amivel elkészülsz, hagyod, hogy élje a mű a maga életét vagy továbbra is foglalkoztat? Követed a sorsát minden munkádnak?
- A zeneszerzők természetes hajlandósága, hogy állandóan át akarják írni a zenéjüket. Én azonban harcolok az ilyen impulzusok ellen. Fényképeknek tekintem az előadásaimat, melyeket az életem egy bizonyos pontján készítettem. Amikor most megnézem őket, biztosan sok mindenen változtatni szeretnék itt-ott, de nem teszem. Az írók sem írják át a regényeiket, ha nyomtatásba kerül, már késő változtatni rajta. De mindig írhatnak újat. Ezt teszem én is. Szinte soha nem változtatok a dallamokon, miután elhangzanak a színpadon... de aztán írok egy újabb musicalt.
Mindig nagyon boldog vagyok, amikor új produkciók készülnek a darabjaimból, különösen, ha külföldön. Volt szerencsém Bécsben és Varsóban is színpadon látni a Cabaret of the lost men-t, és amint el tudok jutni Dél-Amerikába, Buenos Airesbe és Montevideóba, ott is meg fogom nézni. Nagy öröm a külföldi közönség reakcióit látni. Szeretek találkozni az ottani színészekkel, és biztos vagyok benne, hogy többnyire ők is örülnek, ha a szerzővel vagy a zeneszerzővel találkozhatnak. Amikor az ügynököm elmondta, hogy Budapesten szeretnék színpadra vinni a Pánik a fedélzeten-t, azonnal tudtam, hogy eljövök majd megnézni. Ha nem léptem volna kapcsolatba a Pinceszínházat vezető Frenkó Zsolttal, aki kedvesen meginvitált, valószínűleg inkognitóban is megnéztem volna. Igen, csináltam már ilyet korábban. Megvettem volna a jegyet, megnéztem volna az előadást, és csak utána mentem volna oda a stábhoz: "Üdv mindenkinek, Patrick vagyok, és én vagyok a zeneszerzője a színdarabnak, amelyben játszotok!" Szép kis meglepetést okoztam volna nekik.
- Min dolgozol éppen?
- Jelenleg két különböző előadáshoz írok zenét. A Flop! the making-of hihetetlenül vicces darab. Arról szól, hogy mi jár az író fejében, amikor próbálja létrehozni a világ legnagyszerűbb regényét. A másik munkám, a Dorian Gay arcképe egy régiségboltban játszódó bolondos varieté, ahol a tulajdonos túl későn ébred rá, hogy egy meleg pornófilmrendezőnek adta ki az üzlethelyiséget... Ugyanakkor hangszerelek egy másik produkciót, zongorázom egyben, és számos másikban énekelek.
Mindig is több dologgal foglalkoztam egyszerre, de - bár a leginkább zeneszerzőként gondolnak rám -, soha nem szűntem meg színpadi előadónak lenni. Amilyen gyakran csak lehetséges, zongorázom vagy énekelek az általam írt darabokban, és olyanokban is, amelyeket nem én írtam. Évek óta tagja vagyok egy énekes csoportnak, a Cinq de Cœur-nek. A'cappella éneklésen alapuló színpadi előadásokkal lépünk fel (a http://www.cinqdecoeur.com weboldalon meg lehet hallgatni). Most próbáljuk éppen az új műsorunkat. A 2014-es Avignon-i Fesztiválon fogjuk bemutatni, aztán pedig Európa szerte turnézunk majd vele - Svájcban, Belgiumban, Németországban... és ki tudja, talán Magyarországon is.
- Tervekkel érkeztél Budapestre. Sikerült megnézned mindent, ami érdekelt vagy maradt valami, ami miatt újra eljönnél?
- Amellett, hogy megnéztem az előadást, elhatároztam, hogy pár napig Budapesten maradok, és turistáskodom. Két nap persze nem elég felfedezni egy várost, amely ilyen történelemmel és ennyi látnivalóval rendelkezik. De Jean-Christophe barátom nagyon jó tippeket adott, és szinte mindenhová el tudtam menni, ahová akartam: sétáltam a Duna parton, megcsodáltam a hatalmas emlékműveket, átkeltem a Pestet és Budát összekötő hidakon, és felmásztam a Halászbástyára. Vettem paprikát és szalámit a Vámház téri Vásárcsarnokban, söröztem romkocsmákban, ittam egy kávét a Lotz-teremben és egyet a New-York Kávéházban. És ami a lényeg: felfedeztem a fürdőiteket. Hihetetlen élmény volt, és ezért fogok nagyon hamar visszatérni Budapestre - hogy mindet kipróbálhassam. De van még egy komoly okom, hogy visszajöjjek: szeretnék még több előadást megnézni. Magyarország a világon mindenütt híres a nagy zeneszerzőiről, különösen a musicalek és operettek terén: Kálmán Imrétől Lehár Ferencig és Lévay Szilveszterig. Biztos vagyok benne, hogy most is vannak nagy zeneszerzők, és olyan új darabok, amelyekről még senki sem hallott. Amikor a legközelebb Magyarországon járok, ezeket szeretném megismerni.
Abban a hatalmas megtiszteltetésben volt részem, hogy exportáltak Franciaországból. Az lenne a fair, ha egy francia producer fejében is megfoganna az ötlet, hogy lefordítson és behozzon egy mai magyar musicalt Párizsba. Akár azt, ami nálatok, a Pinceszínházban születik majd Jacques Brel életéről.
hírlevél
