- 2010-ben hogyan találtál a Gardéniára?

- A fesztivál előtt Markó Robi, aki az előadás dramaturgja, átküldött négy darabot, és ezt választottam közülük.

- Miért? A női téma vonzott?  

- Nincs ilyen mániám, de valahogy megtalálnak ezek a kérdések. Azt hiszem, az izgatott, hogy négy nagyjából egyidős színésznőről van szó, és szinte mindenki játszik benne gyereket és felnőttet is, ugyanakkor azt éreztem, hogy minden ki van benne mondva, egy picit didaktikus. Amikor elkezdtük próbálni, azonnal egymásra hangolódtunk a csapattal, amelynek tagjai közül csak Bartsch Katával dolgoztam együtt, a többiekkel, Száger Zsuzsával, Urbanovits Krisztával és Kiss Diával, illetve most Spiegl Annával, csak ismertük egymást látásból vagy hallomásból, de közös munkatapasztalatunk nem volt. Én kaptam őket, és szeretem az ilyen helyzeteket, ezeket a meglepetéseket. Azt éreztem, jó velük lenni, jól működünk: nyitottak rám, és ez bennem is energiákat szabadított fel.  Elkezdtük olvasni a darabot, és valahogy a szövegek nem működtek. 

- A felépítés miatt, tehát hogy monológ, két-, három- vagy négyszereplős jelenet, megint monológ, megint jelenet?  

- Nem, az nagyon tetszett. Viszont a többszereplős jelenetek szinte mindegyike vita vagy veszekedés, és ezeket a szövegeket egymás után felolvasva azt éreztem, hogy nem igazak. Egy ponton kértem a színészeket, hogy beszéljenek össze, hogy az általános mondatok helyett úgy hangozzanak, mint ha szólamok lennének a megszólalásaik, és ez borzasztó érdekes dolgot eredményezett. Már a felolvasó-színházi előadás közben eszembe jutott, hogy ez a darab olyan, mint egy zenemű: van benne négy nagyária, egy duett, egy tercett és egy kvartett. Ennek a zeneiségnek a felfedezése hatalmas örömöt adott, és arra inspirált bennünket, hogy a Gardéniából "igazi" előadás legyen. 

- Mit kértél a zeneszerzőtől, Kákonyi Árpádtól?  

- Nem úgy született a zene, hogy Árpi írt otthon valamit, és aztán megmutatta, hanem együtt, a színészekkel és velem beszélgetve, a próbákon. Megnéztük, hogy a szöveg mit súg és mit bír el, én elmondtam, hol szeretnék hangsúlyokat vagy csöndeket, ő is elmondta, hogy szerinte hol lenne jobb, ha csöndben maradna, tehát nagyon intenzív és kölcsönös munkából alakult ki ez a zene. Amellett, hogy célunk a filmszerűség, egy prózai operát akarunk létrehozni. Egy oldal monológ a színpadon két perc hosszú, ezek a monológok viszont három-négy oldalasak. A legjobb színésznek kell ahhoz lenni, hogy a néző ennyi szöveget figyelemmel végighallgasson és kibírjon. A zene ehhez is kell: ahhoz, hogy szellemesen illusztrálja az elhangzottakat. Azt gondolom, hogy az általunk kitalált formával a szöveg humora erősödik, mert ma már azt gondolom, a szerző didaxisa nem egy kisrealista didaxis, inkább egyfajta tipikus lenyomat arról, hogyan élünk, hogyan vitázunk, milyen viszonyok közt léteztünk a múlt században. Nem érzem, hogy aprólékosan berendezett nappalira, tárgyakkal telezsúfolt színpadra lenne szükség, hanem hagyja a rendezőt, hogy maga válassza ki a szerinte adekvát formát, hogy elemelhesse a realizmustól, hogy humorát megszólaltathassa.

- Ez eredeti drámaszövegben elég sok lábjegyzetelt, kifejezetten lengyel kulturális utalás található, nálatok viszont néhány városnéven kívül ezek a helyhez kötő konkretizálások eltűntek. Ezeket azért húztátok ki, hogy általánosabbá váljanak a történetek?

- Inkább praktikus oka volt, a sűrítés. Minden olyat, amit egy korábbi szituációból meg lehet érteni, kihúztunk, mert a monológok, különösen az első, eléggé túl van részletezve, és bár olvasva izgalmasak, de ahogy mondtam, színpadon elviselhetetlen. Érdekes módon azonban a felolvasó-színházi változathoz képest inkább visszakerültek szövegrészek. Engem a személyes történet érdekel, a viszonyok: az anyánkkal való viszonyunk, a gyerekeinkkel való viszonyunk. A történelmi idő is valamennyire stimmel, úgyhogy remélhetőleg valami módon emiatt magunkra ismerhetünk majd, de az ember ennél sokkal praktikusabb módon méri a privát idejét, azzal, hogy mikor volt szerelmes, mikor született a gyereke, mikor halt meg valakije, mikor költözött másik lakásba, és ezek a személyes történetek a világtörténelmet felülírják. 

- Pászt Patrícia, a Gardénia fordítója a Fiatal lengyel dráma című kötethez fűzött utószavában arról ír, hogy a lengyelek sokkal előrébb vannak a közelmúlt feltárásában, kibeszélésében a színházban is. Ezzel te egyetértesz?

- Maximálisan. Nemrég mutattuk be a Katona József Színház Kamrájában Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című darabját. Hol vagyunk mi ehhez képest? Lehet azt mondani, hogy a lengyelek szerencsésebbek, mert velünk ellentétben náluk kétoldalú volt a helyzet, és ezt a magyar egyféleséget drámailag nehezebb megragadni, feldolgozni, szerintem viszont a magánszféra történeteiből lehetne építkezni, és csak a megfelelő színházi formát kellene megtalálni hozzá.