Az AlkalMáté Trupp, azaz Horvai István és Máté Gábor színészosztálya 2003-ban végzett. Egy évvel később elkezdtek nyári produkciókat készíteni - Migrénes csirke, BelemenekülŐk, Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja -, 2007-ben azonban komoly, 14 éven át tartó feladatba fogtak: évről évre az osztály tagjainak életét dolgozzák fel. Az előadások azonban nem egyszerű, dokumentarista darabok, hanem nagyon pontos közérzeti hangulatjelentések a főszereplő életén, személyiségén, aktuális helyzetén keresztül arról, ahogyan a harmincas éveiben járó generáció érez.

Visszafelé sorolva a Péter Kata, a Mészáros Máté, a Máthé Zsolt, a Kovács Patrícia, a Szandtner Anna, a Járó Zsuzsa visszatérő témái a múlt, az idevezető út mellett - fontosságban mindenképp ezek előtt - a szakmai helyzetre adott reflexió, a karrier, a hogyan tovább, a helykeresés, az önértékelés, és mivel színészekről van szó, a köz-, azaz a kritikai értékelés. Ahhoz azonban, hogy egy-egy életjáték színházilag érdekes legyen, el kell találni a megfelelő stilizációs formát.

Egy-egy ilyen előadás ugyanis valós elemekből (is) építkező fikció, és nem csak a címszereplő személyétől, történeteitől válik izgalmassá, hanem attól - és hajlom afelé, hogy azt mondjam, inkább attól -, hogyan teatralizálják az alapanyagot. (A) Máthé Zsolt, de különösen (a) Mészáros Máté kapcsán, bevallom, némi hiányérzetem volt, különösen tavaly éreztem azt, hogy a jó keret hiányzott. Idén azonban jól beleválasztottak a tündérmesébe.

Van, persze, hogy van királylány, de a kiszólások, a kommentárként használt jelenetek - bennük a nézőnek asszociatív módon felvillanó Bernarda Alba házával és a Három nővérrel, egy lanttól és néhány dallamtól még a végvári vitézek élete is megidéződik, bizonyos szófordulatoktól pedig Ámi Lajos világában találja magát az ember - visszarántanak a szürke hétköznapokba, és tudatosítják a nézőben: a szokványos királylányos mesék kora lejárt. (Viszont eljött a meseterápiáé.) Mert álmodna a lány, s várná a királyfit - a királyfiba behelyettesíthetőek hús-vér férfiak és szerepek is, azaz a magánéleti és szakmai révbe érés -, az viszont nem jön. Még nem.

Romantikus filmekből ismert kép: a lány vagy a fiú ott áll az oltár előtt, a másik pedig hirtelen faképnél hagyja. A filmekben persze megoldódik a helyzet vagy ugyanazzal, vagy egy másik párral, és boldogan élnek, amíg. Jelen esetben viszont a lány csak áll és vár, mert ő már felkészült. Mindenre. Vár, hol türelmesebben, hol türelmetlenül, és eközben a lány, a/egy péterkata - általános alany - megoldást akarva, saját sorsát kezébe véve - jobb híján - elkezdi keresni az okokat magában és a körülményekben, ám a lehető legfairebb módon.

Ennek megfelelően Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Péter Kata, Szandtner Anna, Máthé Zsolt fehér esküvői ruhát, Czukor Balázs, Dömötör András, Gál Kristóf, Mészáros Béla, Mészáros Máté, Vajda Milán öltönyt, frakkot, szmokingot kapott. (Hiányoztak: Fenyő Iván, Kovács Patrícia, valamint a jövő évi előadás hőse, Száraz Dénes.) Az egykori rakétasilóban zöld gyep, fehér zongora csonkja, sörkertekből ismert színes asztalok és székek, a Magyar népmesék szívecskéjével díszített ajtó (meg tán egy koporsó is az emlékeket temetendő), levelüket hullatott fák, lakodalmi kellék színes lampionok. A nézők meg valaha volt moziszékekben ülnek. Múlt - kis, sőt pitiáner történelem - és jelen rakódik egymásra, a jövőnek azonban halványan biztató árnyát sem látni.

Lehetne ebbe beletörődni, vagy lehet vele pörölni. Mint ahogyan itt is teszik - a síró, saját sebeit nyalogató, arkagyinai módon pénztelenségről picsogó, saját farkába már rég beleharapva, körbe-körbe rohangászó, vélt-valós dicső múltját citáló, megújulásra képtelen szakmával/Szakmával. Az eredmény, láthatjuk, Don Quijote-i. Péter Kata - aki egyszerre főszereplője és narrátora az előadásnak, kinn és benn is magát játssza - azonban nem adja fel. Legföljebb szárny nélkül repül.