Emőke, te és Ördög Tamás régóta egy párost alkottok. Hogy találtatok rá a Darázsra?

Kiss-Végh Emőke: Gerlóczi Judit, a Delta Produkció vezetője kereste meg Tomit, és javasolta ezt a darabot. Ennyiben ki is lóg az eddigi munkáink sorából, mert ritka, hogy konkrét ajánlat érkezik. Miután Tomi elolvasta, érezte, hogy sokat kell majd alakítani rajta, de lehet belőle egy jó előadás.

Milyen átalakítások voltak ezek?

Sodró Eliza: Egy kissé túl volt írva. Tele volt hosszú monológokkal, amik már olvasva is rettentő unalmasak voltak! A szöveget végül Tamás és Bíró Bence szabta át, és már az olvasópróbán egészen jó verzió került elénk, de úgy kezdtük a munkát, hogy még azon is dolgoztunk. Közösen alakítottuk át, ha úgy éreztük, valamit nem lehet jól elmondani, esetleg logikailag nem illik a történetbe.

Hogy kerültél te képbe, Eliza?

SE: Eredetileg nem én lettem volna a másik főszereplő Emőke mellett, de a járvány közbeszólt. Később, amikor a Delta felvette a fonalat, már másik színésznőre volt szükség. Na, ez vagyok én. Eléggé prózai az ok.

KVE: Igen, de mondhatnánk azt is, hogy mert nagyon jó színésznő vagy.

Sodró Eliza: A gyerekkorom lényegében Agatha Christie-könyvek között telt. (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Mi ragadott meg titeket először a darabban?

SE: Engem a sztori. Izgalmas fordulatok vannak benne, és egyébként is nagyon szeretem a műfajt. Édesanyám nagy krimirajongó, a gyerekkorom lényegében Agatha Christie-könyvek között telt, és a Darázsnak is kicsit hasonló a műfaja.

KVE: Engem pedig az, hogy mindkét karakter rettentő izgalmas.

Mindkettő izgalmas.

Én az előadás közben azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire megterhelő ilyen embereket alakítani. Hiszen mindkét főszereplőben tetemes mennyiségű sötétség van.

KVE: Éppen azok az igazán jó szerepek, amikben van sötétség. Sőt, melyikben nincs?

SE: Színészként ezek izgalmas feladatok, attól függetlenül, hogy az életben próbálsz nem ilyenné válni. De ha a színpadon kell megjelenítened valakit, jó, ha nem egy papírmasé figura, és vannak mélységei, történtek vele dolgok.

KVE: A jóságot egyébként is sokkal nehezebb megfogni. Nem a naivságra gondolok, a naiva szerepkörre, ami egyébként már régóta elavult fogalom, hanem arra, hogy mire mondhatjuk azt: jó, jóság.

A darab nagyon ügyesen játszik azzal, hogy folyton változtatja, kivel szimpatizálunk. Amint megértjük valakinek az igazságát, rögtön elveszi azt, és a másikét hangosítja fel. Foglalkoztatott titeket a felkészülésnél ez a kérdés? Le kellett játszanotok magatokban ezt a vitát?

SE: Szerintem akkor csináljuk jól, ha pont úgy jön le a nézőnek, hogy ez eldönthetetlen.

KVE: És az a jó, ha mi is így tudunk nézni egymásra. Ha én végig úgy gondolnék a másikra, mint akinek semmiben sincs igaza, az nem jelentene sok jót. Olyan ez, mint amikor beszélgetek valakivel. Ott sem az a célom, hogy mindenképp rákényszerítsem a saját álláspontomat.

Kiss-Végh Emőke: A jóságot sokkal nehezebb megfogni (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Szerintem Emőke karaktere, ha csak egy hajszálnyival is, de súlyosabb dolgokat követ el a történetben. Egy fokkal mintha több felelősség terhelné őt.

SE: Érdekes, hogy szerinted valaki inkább bűnös ebben a történetben. Szerintem mindkettőben azonos mennyiségű sötétség van. De erről most nehéz lenne spoiler nélkül beszélni.

KVE: Én egyébként kipróbáltam egy új módszert ennél a darabnál, és nem készültem rá külön. Hagytam, hogy a próbákon, játék közben történjenek meg a felismeréseim. A próba önmagában persze szintén felkészülés, de az azt megelőző fázisra gondolok, ami már sokkal inkább magánjellegű – na, ezt spóroltam meg. És arra jöttem rá, hogy ez elég. 

Ördög Tamás hogyan segítette a munkátokat?

KVE: Leginkább talán azzal, hogy felnőttként kezeli a színészeket. Megbízik bennünk, mert abból indul ki, hogy tudunk felelős döntéseket hozni, és elég lesz az, amit mi gondolunk. Nem terhel feleslegesen víziókkal, meghagyja a színész egyéniségét. És ez elég ritka.

SE: Én is a bizalmat mondanám. Bevallom őszintén, eleinte kicsit paráztam attól, hogy ti jól ismeritek egymást, és majd biztosan én leszek a fölösleges harmadik. Varázslatos, hogy ilyenkor tényleg úgy működtök, mintha nem is lennétek egy pár az életben.

Előfordult, hogy csak később, esetleg már élesben, a bemutatón fedeztetek fel valamit a szövegben, amiről addig nem is gondoltátok, hogy ott van benne?

SE: Nekem voltak ilyen felismeréseim, legalábbis úgy, hogy valami csak jóval az első olvasás után állt össze bennem. Ez nekünk is egy nyomozás. Rengeteg döntést kell hozni. Például hogy a múltbéli dolgok hogyan is történtek pontosan. Ki mire emlékszik? Ki mit felejtett el? Ki kit okol? Ezeket kellett finomhangolni, hogy valahogy mégis egyben maradjon, és jó legyen a ritmusa az előadásnak.

KVE: Nekem az volt felszabadító, hogy sokkal empatikusabb tudtam lenni veled. Ezt az olyan pillanatoknál éreztem leginkább, amikor éppen el tudtad engedni a szerzői gondolatokat, lestem, mit hogyan csinálsz. Az sokat segített.

SE: Igen, ezért tök jó az a jelenet is, amikor a két főszereplő egy pillanatra egymásra talál, és megértik, hogy ez az egész máshogy is alakulhatott volna. Ebben egyébként a közönség szerepe is meghatározó, hiszen az előadásban egy kis területen vagyunk ketten, összezárva – így ők válnak a történet harmadik szereplőjévé. Ezért is volt hasznos, hogy tartottunk egy előbemutatót a Kristály Színtérben, és le tudtuk futtatni, hogy mi az, ami működik, illetve mi az, aminek helyre kell rázódnia.

Sodró Eliza: Szerintem mindkét karakterben azonos mennyiségű sötétség van (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Előadtátok aztán Kőszegen is, ami egy szabadtéri előadás volt. Mennyire volt ez más tapasztalat? Főként annak fényében kérdezem, hogy ennyire fontosnak érzitek a közönség szerepét.

KVE: Eleve levegőn van az ember, kevésbé zárt, ez sokat számít a színésznek és a nézőnek is. Nehezebb így koncentrált figyelmet teremteni. De ettől függetlenül jó élmény volt. Még ha vannak is akusztikai nehézségek, én szeretek szabad levegőn játszani.

SE: Szerintem amúgy ez, a thrillerszerű műfaja miatt, nem egy szabadtérre való előadás. Nem árt, ha nyomaszt egy kicsit. Mondjuk ez a várudvaron volt, szóval a bezártságérzés abszolút megmaradt. És hát ott van Balázs Juli díszlete is, ami szintén erősíti ezt a hangulatot.

KVE: Nemrég olvastam egyébként Mészáros Máté kollégánkkal egy interjút, amiben arról beszélt épp, hogy a közönségtől egyszerre történő reakciót várunk el. Megvannak az előadás bizonyos pontjai, ahol arra számítunk, hogy ott egyszerre nevetnek vagy hördülnek fel. Ha pedig nem így történik, akkor úgy érezzük, nem sikerült. Pedig ez nonszensz. Ráadásul nincs kiábrándítóbb az előadás alatt elszontyolódó színésznél.

Csak ezekre a masszareakciókra várnak.

Szóba került a díszlet. Azt hallottam, hogy elvileg egy agyat jelképez.

SE: Nem-nem, ez abból a félreértésből eredhet, hogy ugyebár Emőke karakterének a házában játszódik a történet, amit értelemszerűen úgy rendezett be, hogy harmonizáljon a személyiségével. A darab egy pontján beolvasok neki, hogy mennyire irritált már a puszta jelenléte is, a „dagadt feje”. Az egyik próbán beszúrtam egy plusz jelzőt is a végére, azt mondtam, „dagadt, rózsaszín fej”, és ez Tamásnak nagyon megtetszett. Azt mondta, ettől, hogy elhangzik a rózsaszín szó, létrejöhet az asszociáció, hogy az ő fejében vagyunk, hogy ez az ő belső világának a kiterjesztése.

Az egyik fontos témája a darabnak a bullying, ami afféle katalizátor ebben a történetben. Kőszegen az előadás után tartottatok egy szakmai beszélgetést erről, szakértő bevonásával.

SE: Ez az egyik célunk, a segítségnyújtás, ha jól tudom, terveznek is még ehhez hasonló beszélgetéseket. Szerintem egyébként a legjobb, ha a megelőzésre koncentrálunk. Azért kell beszélni róla, hogy felismerjük magát a jelenséget, hogy egy közösségen belül hogyan jöhet létre ilyesmi, miként rekesztenek ki embereket, hogyan lesz valakiből állandó áldozat. Ha visszagondolunk, biztos, hogy mindenkinek van ilyen élménye, akár elkövetőként, akár áldozatként, vagy akár csak ha a hallgatásával legitimálta ezeket a történéseket. Tök jó, hogy ez manapság napirenden van a mi generációnkban, hogy erre visszatekintve tudunk reflektálni, így az ember a saját gyerekét is meg tudja óvni, akár attól, hogy bántsák, akár attól, hogy maga is elkövetővé váljon. Számomra az az igazán érdekes, hogy

Természetesnek hatott, hiszen senki nem szólalt fel ellene. Úgy tűnt, ilyen a világ rendje.

KVE: Ezért is jó, hogy lassan építkezik az előadás. Nem kapjuk meg rögtön a drámát, hanem fokozatosan haladunk. Fikciós történetként nézzük, és közben mégis ad valamit, ami a saját életünkről is szól. Mindig azok a legjobb előadások, amik néhány héttel később eszembe jutnak. Tudod, amikor hirtelen elfog valami érzés, amit pontosan nem is tudnék körülírni, de ott van. Mert persze, beszélgetni is kell a látottakról, de az valójában egy másik szakma.

SE: Ez a varázslatos a színházban. Kapsz egy művészi produktumot, hazaviszed magaddal, és az, ha jól csináltuk, egy idő után elkezd dolgozni benned. Akkor ennek valóban lehet gyógyító hatása. És sokkal intenzívebb is tud lenni, mint amikor leülünk, megbeszéljük, hogy ezt meg ezt kell tenni, levonjuk a tanulságokat, aztán mindenki mehet haza.

Kiss-Végh Emőke és Sodró Eliza (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Persze, a legjobb, ha ez a folyamat tudattalanul megy végbe. De a darab végén Emőke karaktere meglehetősen nyíltan megfogalmaz egy általános tanulságot: legyünk kedvesek egymással. Ez nyilván nem fogja megreformálni az életünket, de arra rámutat, hogy milyen egyszerű az alap. Hogy érzitek, mennyire lehet ez a hétköznapokban útmutató?

KVE: Hogy kedvesebbnek kell-e lennünk egymással? Én ezt nem várom el. Belátom, hogy valakinek egyszerűen a habitusától távolabb áll. Én nem igénylek kedvességet folyton.

SE: Én igen! Nekem az az erős élményem, hogy itt, Budapesten iszonyatosan bunkók egymással az emberek: annyira, hogy mostanra már én is páncélt növesztettem, és megtanultam, hogy senkinek se szabad a szemébe nézni. Az csak nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki rád mosolyog, az viszont naponta többször is, hogy letaposnak, taszigálnak, és elküldenek a francba. Amikor Szombathelyen voltam szerződésben, sokat ingáztam a két város között. Ez annyira kifárasztott, hogy rengetegszer elaludtam a vonaton. Amikor felébredtem, onnan tudtam, hogy hol vagyok, hogy hogyan beszéltek hozzám. Szombathelyen tényleg mindenki kedves volt velem. És olyan jó érzés volt!

KVE: Csak hogy tágítsam a nézőpontot: egy amszterdami barátom nemrég érkezett Budapestre, és ő mondta nekem, hogy mennyire élvezi, hogy itt mindenki bunkó. Nincs az a sok felesleges sallang meg mosolygás. Szóval ő az őszinteséget érezte meg emögött. Ez megint nézőpont kérdése, de abban egyetértek, hogy az álkedvességtől a Jóisten óvjon meg.

Min múlik szerintetek, hogy két városnak ennyire jól érzékelhetően más a hangulata?

KVE: Azon, hogy a város maga is ad valamit. Nemrég Malmőben jártam, és az volt a benyomásom, hogy úton-útfélen lehetőségekbe ütközöm, szinte észrevétlenül. A járdák megfelelően vannak kialakítva, mindenhol lehet normálisan ebédelni, meg rengeteg botanikus kert van szerte a városban. Általános benyomások ezek, de biztos vagyok benne, hogy az ilyen apróságok is hozzájárulnak a jó légkörhöz. Egy város szép fekvése vagy egy panoráma emelkedett pillanatokat ad, de a hétköznapokban nem segít.

SE: Meg azon is múlik, hogy ne azon kelljen feszülnöd, hogy holnap miből fizeted ki a számlákat. Szerintem a frusztráltságok jelentős része abból ered, hogy

Vidéken, ahol egy kissé olcsóbban ki lehet jönni, már érezhetően jobb a hangulat. A nagyvárosi lét meg igencsak kikezdi az emberek idegeit.

Eliza, te alapvetően kőszínházas vagy, de időről időre felbukkansz független produkciókban is. Mit jelentenek számodra ezek a kis kitérők?

SE: Kőszínházas vagyok ugyan, ami biztonságos helyzetet teremt, de valamiért a személyiségem közelebb áll a független színházak alkotói felfogásához. Engem időnként frusztrál, hogy egy kőszínházban merevebbek a szabályok, és vannak bizonyos elvárások, amik néha gátolják a szabad művészi alkotást. Úgyhogy nekem ez mindig felszabadító, úgy érzem ilyenkor, hazajöttem. Mintha töltőre raknának. És mélyen, legbelül magamra még mindig függetlenként tekintek. Szerintem a Radnótiban is ezzel a hozzáállással dolgozom a mai napig.

KVE: És ezt a rendszer engedi?

SE: Van, hogy igen, van, hogy nem. Igyekszem kibrusztolni magamnak. Számomra a független létezésben az a jó, hogy nemcsak színészi dolgokkal foglalkozol, hanem az egész alkotással. Beleszólhatsz például az írásba, agyalhatsz mondjuk azon, hogy milyen kellékekre lesz szükséged. Emlékszem, amikor Szombathelyen odajött az öltöztető segíteni (végezni a munkáját), rendesen megsértődtem.

Nem értettem. Nekem ne mondják be a nevemet! Csak nem képzelik, hogy nem tudom, mikor kell belépnem a jelenetbe? Szóval engem igazából az érdekel, hogy alkossak. Szeretek alkotóeleme lenni egy produkciónak. Teszem azt, megírni egy jelenetet, ha érzem, hogy jól meg tudnám csinálni. Ezek a kis részfeladatok a kőszínházban le vannak osztva. Más munkáját veszed el, ha ilyeneken agyalsz. Másrészről egy akkora gépezet, mint egy kőszínház, nem is működhetne más struktúrában. És közben sajnos persze látom, hogy a teljes független szféra nagyon nehéz helyzetben van. És nem tudom, hány évig tartható még ez az állapot.

Kiss-Végh Emőke: Az álkedvességtől a Jóisten óvjon meg! (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Érzem, hogy költői a kérdés, de csak azért is: Emőke, szerinted meddig tartható?

KVE: Biztosan lesz természetes lemorzsolódás. Ki kell mondani, hogy rengeteg társulat van, és ez tarthatatlan. Emiatt sok független színház a szociális vonalat kezdte el vinni: vagy tantermi projektekre állnak át, vagy felvesznek egyfajta vándoréletmódot – ami teljesen más szakma. Lehet, hogy egy tőről fakadnak, de nem volna szabad összemosni őket. Jelenleg azt érzem, túl nagy az a halmaz, akinek a problémáit szeretnénk megoldani. A tisztán művészeten alapuló közösségekből, ami nem attól függ, hogy milyen épületben dolgoznak, nagyon kevés van.

SE:

Művészileg nagyon nagy szükség van rájuk. Amikor új színházi szelek kezdenek fújni, az szinte mindig tőlük érkezik. Ez régebben működött, hogy a független vagy alternatív szférában kialakult valami igazán különleges, újfajta színházi nyelv és megközelítés, amit aztán valahogy felszippantott a kőszínházi szakma.

KVE: Épp a múltkor beszélgettem egy barátnőmmel, aki kiröhögött a kőszínház szó hallatán, mintha ez valami elavult fogalom lenne. Ő ugyanis nem tudta, hogy az micsoda. Teljesen igaza van. Hiába jár rendszeresen előadásokra, nem veszi ezt figyelembe. Persze, mi szakmailag látjuk, hogy ez két különböző rendszer működésileg. Ebből a szempontból jogos a megkülönböztetés. De a közbeszédben ez azzá fajult, hogy sokan úgy gondolják, ez két különböző stílus. Szerintem ez kártékony.

SE: Ez igaz, a néző nem különbözteti meg ezeket a kategóriákat, legfeljebb a társulatokat tartja számon. Az a helyzet, hogy szerintem

Le vannak húzva a színlapról. Miközben ki lehetne találni valami módot arra, hogy azoknak, akik évek óta újra és újra letesznek valamit az asztalra, igenis szavazzunk meg támogatást, hogy működhessenek. Vagy segíteni helyszínt keresni, ahol játszhatnak. Ma, ha megjelenik egy új helyszín, azonnal bekéredzkedik száz alkotó, annyira nem tudnak hol játszani. Mert rengeteg pénz érkezik a kultúrába, csak az nem teljesítmény, hanem ideológia és párthűség alapján lesz szétosztva. Ha lenne hajlandóság, lehetne megoldásokat is találni.

Fejléckép: Sodró Eliza és Kiss-Végh Emőke (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)