A múlt század elején avval mérték egy előadás sikerét, hogy a szünet(ek)ben hányszor hívták függöny elé az adott felvonás szereplőit. (Szakirodalom: például a Csókos asszony című operett első felvonásának első jelenete.) Ma ez már nem divat - bár az is egy sikermérő, egy köztes véleménynyilvánítás, hogy amikor szünetben felgyullad a villany, tapsolnak-e a nézők vagy nem -, csak az előadás végén hajlonganak a színészek. Elmondható, hogy az elmúlt húsz évben nemigen volt arra példa, hogy egy előadás annyira egyértelműen bukott volna meg, hogy a nézőtér egyöntetűen fölállt, és taps nélkül hazament. (A színházi emlékezet Az út végén a folyó című darabot említi a Pesti Színházból, 1991-ből.) Az erőfeszítést azért mindenki értékeli, ha esetleg a végeredmény mégoly elkeserítő is.

Miért is tapsolunk? Egyrészt tetszésünket, elismerésünket fejezzük ki. Másrészt viszont feloldjuk az előadás során bennünk felgyűlt feszültséget (jó esetben felgyűlik). Ezért is nem jó pusztán a poénra játszani, minél több nyíltszínit kierőszakolni, mert a nézőben elfogy a szufla. A vége nem lesz siker. Ha az előadás karakterébe belefér, persze egy-egy nyíltszíni csak jót tesz. Egy sokszereplős, nagyszabású előadás tapsát nagyban meghatározza a jó tapsrend: ha minden egyes statisztát minden meghajlásnál meg kell tapsolni, elunja a néző.

Aztán persze megkülönböztethető a premiertaps, a bérletes taps, az átlagos előadás taps, és a megvett ház taps - tudják, amikor elzavarják egy multicég minden dolgozóját színházba, ajándék gyanánt, kötelező jelleggel. A kedvencem a valódi premiertaps. Nagyon ritka. Ugyanis ilyenkor a két véglet ül a nézőtéren: a barátok és a szakma. A legritkább esetben találkozik a két ízlésvilág. Ha mégis, akkor abból kirobbanó, fölcsattanó, egyértelmű és tömör taps lesz, ami a mennybe repíti nem csak a színészt, hanem a tapsolót is. A kínos tapsnál nem érzem jól magam. A nézőtér fele már rohan a ruhatárba, hogy elkerülje a tumultust és minél hamarabb szabaduljon, de még harmadszor is kirohannak a szereplők a színpadra, hogy ne legyen annyira kétségtelen a bukás.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert az eddig látott négy előadást négy különböző tapssal jutalmazott a közönség. Aki itt nagy részben szakma. A fesztiválokon (ami egyben verseny is) különös jelentősége van a tapsnak. A tetszési index első összetevője. Mennyire bírták? Hogyan tapsol a zsűri?

A tegnapi zalaegerszegi Hamlet meglehetősen megosztotta a közönséget. A hosszú (két órás) első felvonás után többen távoztak. Tisztességgel megcsinált előadás, redukált szereplőszámmal, időnként teljesen halvány (a Rosenkrantzot és Guildensternt játszó Mihály Péter és Vizkeleti Zsolt nemigen mutatott túl sokat a két legendás alakból), máskor igen erős (Szegezdi Róbert Claudiusa és Holecskó Orsolya Opheliája volt számomra a legemlékezetesebb) színészi alakításokkal. Nagy Péter nem egy kiköpött Hamlet-alkat, de ez persze nem is baj, a feketebakancsos, bőrkabátos, idegességét szaxofonozásban levezető, a világ folyásáról gondolkodó egyetemista-feeling is Hamlet egyik lehetséges arca. Szemenyei János egy picit erőtlenebb Horatio volt, mint vártam. Mindenesetre Bagó Bertalan útkeresése rendjén való: néhány éve végzett fiatalokra építi a színházát, eljátszat velük mindent. (Két éve Szemenyei János volt a világ talán legfiatalabb III. Richárdja.) Lecsupaszított, sallangmentes térben rendezi őket, a színészi erejükben és a tehetségükben bízik. Joggal. Néhány éven belül a szándék kétséget kizáróan eredménybe fordul, ennek már vannak jelei.

Ami pedig a tapsot illeti, leginkább kuszának mondanám. A gyorsan vastapsba forduló tetszésnyilvánítás már megszűnőben volt, amikor egy maroknyi rajongótábor fölélesztette. Pont olyan hullámzó volt, mint maga az előadás.