Színház

Psotás fények és árnyak

2021.02.25. 12:50
Ajánlom
Öt évvel ezelőtt, 2016. február 25-én, 86 éves korában hunyt el a magyar színházművészet egyik legegyedibb és utánozhatatlan alakja, Psota Irén, akinek neve már életében fogalommá vált. Utolsó éveiben visszavonultan élt, elzárkózott a nyilvánosság elől, emiatt is különleges ez a 2009-ben készült beszélgetés, amelyben bepillanthatunk egy nagy művész hétköznapjaiba. Egy valódi, megismételhetetlen legendára emlékezünk ezzel az írással.

Nincs nagy kedve interjúzni. Épp délutáni szunyókálásából vertem föl. Elpanaszolja, hogy hűséges társa, Zsuzsi, az egyébként hímnemű yorkshire terrier beteg. Nem kevésbé hűséges gazdija, Psota Irén folyton mellette van, őrzi, vigyáz rá.  – Hívjál föl a jövő héten, akkor majd talán! – Aztán mégis meggondolja magát.

– Gyere most, szombaton fél hétre, jó? De várjunk csak, mégsem jó, vacsoravendégem lesz. Láááány…! – teszi hozzá az á-t játékosan elnyújtva, hogy nehogy azt gondoljam, férfi vendége lesz és harsányan nevet. Úgy, ahogy csak ő tud. Utánozhatatlanul. Psotásan. S ha nevet, kigyúlnak a fények. Ahogy hallgatom, úgy érzem, a világ azért még mindig a helyén van.  – Na, nem baj, gyere csak, majd kapsz egy kis rakott krumplit.

Mikor a kutyaugatást követve, a félig nyitott lakásajtó felé lépdelek, a művésznő régi barátnője nyit ajtót, kedvesen fogad. Míg a cipőmet és kabátomat leveszem és az érkezésemre megjelenő Zsuzsit simogatom, hallom bentről Psota Irén hangját, amint mondja, már megbánta, hogy igent mondott nekem. Nem, nem akar interjút adni, mert nem érzi jól magát. De a díjátadóra szeretne jobban lenni. Igen, Psota Irént, aki minden létező művészeti díjat a magáénak tudhat, jelölték idén Prima Primissimára.

– Valami bújkál bennem, érzem. – mondogatja. Kis időre azért feltarthatom, de tudom, nem sokáig.

  Zsuzsi jobban van?

– Jobban..? Hogy lenne jobban??? – mordul rám. – Megy el. Már megy el.

Bocsánat, nem tudtam, hogy… csak annyit tudtam, beteg, de azt nem, mi baja.

– Rákos – zárja le a témát. Arca elkomorodik, majd erőt vesz magán és így folytatja. – De beszéljünk inkább a díjról! Ez a legszebb dolog! – Falakba ütköztem, de az én hibám. Hallgatom. – Úgy érzem, fejet kell hajtanom ez előtt az ember előtt, akit úgy hívnak, Demján Sándor (ő alapította a díjat – a szerk.). Lehet, hogy túlzok, de biztos, hogy túlzok? Nekem ő a 21.század Széchényije. Annyi sok szép kitüntetést kaptam, hogy már megvan a jogar meg az országalma, s ez az elismerés lenne a koronám. Ha megkapom a Prima Primissimát, akkor három dologra akarom elkölteni a vele járó pénzt. Az éhező gyerekeknek szeretnék belőle adni, visszagondolva az én gyerekkoromra.

A kutyáknak is szeretnék juttatni belőle, hisz annyi örömet adtak nekem az életemben.

És harmadszor – mert a hármas szám nagyon fontos dolog az életemben; három férj, három kutya, három könyv – a Cerny Alapítványnak szeretnék adni, mobil inkubátorokra. – Aztán már azon gondolkozik, melyik ruháját vegye föl a december 4-i ünnepélyes díjátadóra. És persze üzen a közönségnek is, hamisítatlan stílusban: – Úgyhogy szavazzanak rám!

latabar1962-141525.jpg

Latabár Kálmán és Psota Irén színművészek. A felvétel az Egyiptomi történet című film forgatásakor készült. 1962. Egyiptom,Kairó Qasr el-Nil út a Tahrir tér felől nézve. (Fotó/Forrás: Fortepan / Inkey Tibor)


Körbenézek az otthonos kis lakásban, ami mint valami meghitt fészek ahogy ő fogalmazott – anyaméhként, biztonságban zárja magába lakóját. Aki ide vonul vissza a külvilág elől. Aki egész életét a reflektorfényben töltötte, aki mindig ragyogott, mint a Nap, akinek robbanásszerű energiáit a mai napig csodálják a legfiatalabbak is. Aki mindig ide vonult vissza, amikor valami fájt. Amikor úgy érezte, fel kell töltődnie. Magányos ember hajléka ez, aki maga választotta társául a magányt. Ám ezt az arcát mindig megtartotta magának, s a világ az örökké vidám, energikus művészt látta. Én is azt látom, de közben elgondolkodom, vajon a már legendává vált psotaságnak mekkora magány lehetett az ára. Erről talán csak Zsuzsi tudna nekem mesélni, aki folyamatosan igényli gazdája közelségét, hol fel kell rakni a gazdi lábához a fotelba egy kis simogatásra, hol úgy dönt, hogy leröppen onnan, hogy utána újból felkéredzkedjék.

– Akit szeretek, azt etetem. És ha nincs, akit etessek, magamat etetem – visszhangzik bennem sokak által ismert mottója.

– Azért van a kis lakásom, itt csönd van, meleg van, és itt töltődöm, ha lemerül az akkumulátorom. Mikor Zsuzsival sétálunk, s mikor egy kutya nem áll meg mellette, elmegy, mindig mondom neki, Zsuzsi, nem baj, el kell engedni, hadd menjen!
Domján Edit öngyilkossága előtti napok jutnak az eszébe. – Itt ültem és láttam a hátán, hogy el akar menni.

- Akiket szerettünk és elmentek, azok velünk maradnak?

- Azok vannak bennünk, akiktől kaptunk. Anyánk, a szeretteink. Szépen kell elmenni, ez a legfontosabb.

- Nem fél a haláltól?

- Nem.

Ez olyan, mint a kártyajáték. Benne van a pakliban.

Kevesen mernek beszélni a halálról. A művésznő harmadik könyvének címe azonban ez lett: „Csak a halálom előtt olvasható el, de siess!”, jellegzetes psotás humorral fűszerezve. Második férjének róla szóló írásai és levelezésük van benne. Mint mondja, Mojó volt élete legnagyobb szerelme. A boldogság egy évig és három hónapig tartott, ez volt életének legboldogabb szakasza. Gyönyörű, hogy egy ilyen könyvet adott ki, ami arról szól, mennyire lehet szeretni. Ahol – mint korábban nyilatkozta – úgy szerették őt, mint valami királynőt. Volt férje a világot akarta a lábai elé tenni. Egy királynő, akinek – saját bevallása szerint – ez a könyv a koronája. Az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy vajon miért nem a pályája sikereiből kovácsolt trónra ül, hanem arra a trónra, amit egy olyan ember állított neki, akinek a legnagyobb magánéleti boldogságot köszönhette. Gyönyörű önarckép egy olyan művész életéből, aki nem csupán a színpadon volt bátor, hanem a magánéletében is. Thornton Wilder Szent Lajos király hídja című regénye jut az eszembe. Mint kiderül, ez az egyik kedvenc könyve.

PsotaIren2-214013.jpg

Psota Irén (Fotó/Forrás: Keleti Éva)

– Amikor már fönn állsz a létrán és lenézel, akkor vagy a legjobb állapotban. Kell egy bizonyos távolság mindentől az életedben. A szakításba belehaltam egy kicsit. Mind a három könyvembe belehaltam egy kicsit. Egyik volt szerelmem kérdezte: „Muszáj volt kiadni ezt a könyvet?” A rögzítőmre mondta, épp nem voltam itthon. Visszahívtam és mondtam neki, olvassa el a könyvet és nézze: a végén a volt férjem megátkoz engem. És így folytattam: „Nem vetted észre, hogy te voltál a küszöb, amiről be tudtam lépni a csodába, ami a második férjem volt?”

Egész életemben boldog voltam – egy pillanatig elgondolkozik. – Igen. Talán.

Közben megcsörren a telefon, bekapcsol az üzenetrögzítő, egy férfihang az iránt érdeklődik, jól van-e és jól van-e Zsuzsi, erre odarohan a telefonhoz, felkapja, „Ki vagy?” De az illető már letette. Balra nézek, ahol a nagy ablak nyílik és lélegzetelállító panoráma fogad. Budapest szinte minden csodája ott hever a lábai alatt, a Parlamenttől a Várig.

– Nézd meg a kilátást!

Igen, éppen azt nézemfelelem készségesen, de leint.

– Nem te, te csináld az interjút!

Lesütöm a szemem, mint akit rajtakaptak valamin, miközben barátnője az ablakhoz megy és a látványban gyönyörködik.

–  Morbid vagyok – folytatja. – Beszéltem Alföldi Robival telefonon, mondtam neki, mi lesz velem, ha meghalok? Koporsóba nem temethetnek, mert klausztrofóbiás vagyok, hamvasztani sem lehet, mert a tűz jegyében születtem. Erre Robi azt javasolta, akkor balzsamozzanak be! Ez tetszett! – harsogva nevet. Amikor nevet, kigyúlnak a fények. – Bebalzsamozni és úsztatni a vízen, a víz és a tűz – ragyog a szeme. Kezében pedig ott füstöl az elmaradhatatlan cigaretta. Egyik a másik után.

– Hívtak a televízióba, hogy adjak interjút, de nem megyek, olyan könnyen feldühödöm már mindenen. Mondtam nekik, majd a következő életemben bemegyek! – Erre rögtön bevillan az a körülbelül nyolc évvel ezelőtti reggeli tévéműsor, ahol vendég volt és a műsorvezető szinte földig hajolva megköszönte, hogy ilyen korai órákban befáradt a stúdióba, mire közölte, hogy ilyenkor hajnalban akasztani szoktak, nem interjúvolni.

Elkészült a rakott krumpli, lehet tálalni. Elkezdünk enni és Zsuzsi is elhelyezkedik a gazdi lábainál a jussát követelve. S valóban, a lecsókolbász karikák rendre az ő szájába vándorolnak, s ha nem kap elég gyakran, figyelmeztetően rávakkant a gazdira. Az utazásokról esik szó. Meséli, hogy Alföldi Robi ajánlgatta neki, köttesse be az internetet, mert azon keresztül annyi helyre el lehet jutni. Mire megkérdezte, például hová. Alföldi azt mondta, például Argentínába. „Ott már voltam!” Erre Robi nem tudott mit mondani.

Nem vágyik már a világ egyetlen pontjára sem?

– Nem.

37 országban jártam, megteltem.

PsotaIren3-214014.jpg

Psota Irén (Fotó/Forrás: Keleti Éva)

Szóba kerül az utolsó Psota! Psota! Psota! című előadás a Madách Színházban, ahol a kollégák és a közönség egyaránt felállva búcsúztatta.

– Az előadás végén azt éneklem: „Elmegyek, elmegyek...” és kiabáltak, nem tudom, honnan, hogy: „Ne menj el, ne menj el, ne menj el!” Ez mindig bennem marad.

A rakott krumpli nagyon finom, gyorsan elfogy, s Zsuzsi is jóllakottan vonul vissza aludni.

– Azt mondták rólam, a Psotának csak egyetlen partnere lehet, és az a Psota. Tudom, hogy nem könnyű velem. Egy dolgot még kérdezhetsz, aztán menj.

Jól látom, hogy mostanában mintha elbújt volna a világ elől?

– Én már távozóban vagyok. Megyek el. Csak azt nem tudom még, melyikünk megy el előbb, Zsuzsi vagy én. Szeretnék végig vele lenni, ott lenni, amikor elmegy.

Megilletődve, halkan búcsúzom, a régi barátnő és Zsuzsi az ajtóig kísér. – Ügyes légy! – kiáltja utánam gazdája, figyelmét a televízióban elkezdődő tehetségkutató műsornak szentelve. Az ajtón kilépve még hallom, ahogy barátnőjének kiáltja lelkesen: – Nézd, itt az a fiú, aki a tévéből tanult meg táncolni! –  és újra felharsan a jellegzetesen psotás nevetés, az életteli, az energikus. A lifthez megyek, s nevetését magammal viszem. Jó érzéssel tölt el, hogy odabent újra kigyúltak a fények.

Szerző: Canjavec Judit

A cikk eredetileg a Városi Kurír oldalán jelent meg, a másodközlés a szerző engedélyével történt.

Fejléckép: Psota Irén (fotó: Keleti Éva)

Irén, te édes! – vallomások Psota Irénről

Kapcsolódó

Irén, te édes! – vallomások Psota Irénről

Keleti Éva fotóművész egy életen át fényképezte Psota Irént. Fényképezte előadásait, fényképezte otthonában, és azokon a nem ritka alkalmakkor, amikor csak neki játszott. Keleti Éva fotóival és pályatársak visszaemlékezéseivel könyv jelent meg Psota Irénről. 

Programkereső

Legolvasottabb

Plusz

Kulka János tanítja újra beszélni a sztrókon átesett Lang Györgyit

Az énekesnő erről a Klubrádió Ötös című műsorában beszélt Falusi Mariannak, akivel korábban együtt vezették a műsort – számolt be róla a Színház Online.
Klasszikus

59 éves korában elhunyt Patkós Sándor fagottművész

Tragikus hirtelenséggel, életének 59. évében, január 26-án elhunyt Patkós Sándor fagottművész, a Budapesti Fesztiválzenekar alapító tagja.
Színház

Az eltűnt idő nyomába ered Hajduk Károly

Jancsó Júlia fordítása nyomán elevenedik meg Marcel Proust kultikus műve, Az eltűnt idő nyomában Fischer Iván Lakásszínházában, február 5-én.
Tánc

Élőben, a színpadon festenek majd a Feledi Project legújabb táncszínházi bemutatójában

Feledi János Csehov Sirályát állítja színpadra február 7-én a Nemzeti Táncszínházban. Az előadás érdekessége, hogy Bánki Ákos festőművész a teljes előadás alatt a színpadon fog festeni.
Klasszikus

Kurtág György életműve előtt tisztelegnek a BMC-ben

A zeneszerző fia, ifjabb Kurtág György, Kiss Péter zongoraművész, valamint egy francia művészekből álló kamaraegyüttes ad koncertet a Budapest Music Centerben február 18-án.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Színház ajánló

Önmegvalósítás kutyabőrben – monodráma Kafka nyomán a 3K-ban

Vadász Krisztina előadása a fizikai és a prózai színház nyelvén beszél az önmegvalósítás és önállóság nehézségeiről, a megerősítésekről, illetve azok hiányáról, szabadságról és az igazság fáradhatatlan kutatásáról. A monodráma február 18-tól látható a 3K Kulturális Központban.
Színház hír

Megszűnik a k2 Színház

A független színházi műhely tizenkét év után fejezi be működését – áll a társulat rövid közleményében.
Színház ajánló

Az eltűnt idő nyomába ered Hajduk Károly

Jancsó Júlia fordítása nyomán elevenedik meg Marcel Proust kultikus műve, Az eltűnt idő nyomában Fischer Iván Lakásszínházában, február 5-én.
Színház hír

Márciustól csillag őrzi Kaszás Attila nevét a komáromi mozi előtt

Alig pár hónappal azután, hogy a városhoz kötődő művészek előtt tisztelegve felavatták az első csillagot, új névvel gazdagodik a mozi előtti tér – jelentette be közösségi oldalán Keszegh Béla polgármester.
Színház gyász

Tragikusan fiatalon elhunyt Mokány Csaba színművész

Negyvenhárom éves korában elhunyt Mokány Csaba füleki származású színész, rendező adta hírül a Komáromi Jókai Színház facebook oldala. "Isten veled, Csabi! Emléked megőrizzük!" - búcsúznak tőle kollégái.