Nincs nagy kedve interjúzni. Épp délutáni szunyókálásából vertem föl. Elpanaszolja, hogy hűséges társa, Zsuzsi, az egyébként hímnemű yorkshire terrier beteg. Nem kevésbé hűséges gazdija, Psota Irén folyton mellette van, őrzi, vigyáz rá.  – Hívjál föl a jövő héten, akkor majd talán! – Aztán mégis meggondolja magát.

– Gyere most, szombaton fél hétre, jó? De várjunk csak, mégsem jó, vacsoravendégem lesz. Láááány…! – teszi hozzá az á-t játékosan elnyújtva, hogy nehogy azt gondoljam, férfi vendége lesz és harsányan nevet. Úgy, ahogy csak ő tud. Utánozhatatlanul. Psotásan. S ha nevet, kigyúlnak a fények. Ahogy hallgatom, úgy érzem, a világ azért még mindig a helyén van.  – Na, nem baj, gyere csak, majd kapsz egy kis rakott krumplit.

Mikor a kutyaugatást követve, a félig nyitott lakásajtó felé lépdelek, a művésznő régi barátnője nyit ajtót, kedvesen fogad. Míg a cipőmet és kabátomat leveszem és az érkezésemre megjelenő Zsuzsit simogatom, hallom bentről Psota Irén hangját, amint mondja, már megbánta, hogy igent mondott nekem. Nem, nem akar interjút adni, mert nem érzi jól magát. De a díjátadóra szeretne jobban lenni. Igen, Psota Irént, aki minden létező művészeti díjat a magáénak tudhat, jelölték idén Prima Primissimára.

– Valami bújkál bennem, érzem. – mondogatja. Kis időre azért feltarthatom, de tudom, nem sokáig.

 – Zsuzsi jobban van?

– Jobban..? Hogy lenne jobban??? – mordul rám. – Megy el. Már megy el.

– Bocsánat, nem tudtam, hogy… csak annyit tudtam, beteg, de azt nem, mi baja.

– Rákos – zárja le a témát. Arca elkomorodik, majd erőt vesz magán és így folytatja. – De beszéljünk inkább a díjról! Ez a legszebb dolog! – Falakba ütköztem, de az én hibám. Hallgatom. – Úgy érzem, fejet kell hajtanom ez előtt az ember előtt, akit úgy hívnak, Demján Sándor (ő alapította a díjat – a szerk.). Lehet, hogy túlzok, de biztos, hogy túlzok? Nekem ő a 21.század Széchényije. Annyi sok szép kitüntetést kaptam, hogy már megvan a jogar meg az országalma, s ez az elismerés lenne a koronám. Ha megkapom a Prima Primissimát, akkor három dologra akarom elkölteni a vele járó pénzt. Az éhező gyerekeknek szeretnék belőle adni, visszagondolva az én gyerekkoromra.

És harmadszor – mert a hármas szám nagyon fontos dolog az életemben; három férj, három kutya, három könyv – a Cerny Alapítványnak szeretnék adni, mobil inkubátorokra. – Aztán már azon gondolkozik, melyik ruháját vegye föl a december 4-i ünnepélyes díjátadóra. És persze üzen a közönségnek is, hamisítatlan stílusban: – Úgyhogy szavazzanak rám!

Latabár Kálmán és Psota Irén színművészek. A felvétel az Egyiptomi történet című film forgatásakor készült. 1962. Egyiptom,Kairó Qasr el-Nil út a Tahrir tér felől nézve. (Fotó/Forrás: Fortepan / Inkey Tibor)

– Akit szeretek, azt etetem. És ha nincs, akit etessek, magamat etetem – visszhangzik bennem sokak által ismert mottója.

– Azért van a kis lakásom, itt csönd van, meleg van, és itt töltődöm, ha lemerül az akkumulátorom. Mikor Zsuzsival sétálunk, s mikor egy kutya nem áll meg mellette, elmegy, mindig mondom neki, Zsuzsi, nem baj, el kell engedni, hadd menjen!
Domján Edit öngyilkossága előtti napok jutnak az eszébe. – Itt ültem és láttam a hátán, hogy el akar menni.

- Akiket szerettünk és elmentek, azok velünk maradnak?

- Azok vannak bennünk, akiktől kaptunk. Anyánk, a szeretteink. Szépen kell elmenni, ez a legfontosabb.

- Nem fél a haláltól?

- Nem.

Kevesen mernek beszélni a halálról. A művésznő harmadik könyvének címe azonban ez lett: „Csak a halálom előtt olvasható el, de siess!”, jellegzetes psotás humorral fűszerezve. Második férjének róla szóló írásai és levelezésük van benne. Mint mondja, Mojó volt élete legnagyobb szerelme. A boldogság egy évig és három hónapig tartott, ez volt életének legboldogabb szakasza. Gyönyörű, hogy egy ilyen könyvet adott ki, ami arról szól, mennyire lehet szeretni. Ahol – mint korábban nyilatkozta – úgy szerették őt, mint valami királynőt. Volt férje a világot akarta a lábai elé tenni. Egy királynő, akinek – saját bevallása szerint – ez a könyv a koronája. Az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy vajon miért nem a pályája sikereiből kovácsolt trónra ül, hanem arra a trónra, amit egy olyan ember állított neki, akinek a legnagyobb magánéleti boldogságot köszönhette. Gyönyörű önarckép egy olyan művész életéből, aki nem csupán a színpadon volt bátor, hanem a magánéletében is. Thornton Wilder Szent Lajos király hídja című regénye jut az eszembe. Mint kiderül, ez az egyik kedvenc könyve.

Psota Irén (Fotó/Forrás: Keleti Éva)

– Amikor már fönn állsz a létrán és lenézel, akkor vagy a legjobb állapotban. Kell egy bizonyos távolság mindentől az életedben. A szakításba belehaltam egy kicsit. Mind a három könyvembe belehaltam egy kicsit. Egyik volt szerelmem kérdezte: „Muszáj volt kiadni ezt a könyvet?” A rögzítőmre mondta, épp nem voltam itthon. Visszahívtam és mondtam neki, olvassa el a könyvet és nézze: a végén a volt férjem megátkoz engem. És így folytattam: „Nem vetted észre, hogy te voltál a küszöb, amiről be tudtam lépni a csodába, ami a második férjem volt?”

Közben megcsörren a telefon, bekapcsol az üzenetrögzítő, egy férfihang az iránt érdeklődik, jól van-e és jól van-e Zsuzsi, erre odarohan a telefonhoz, felkapja, „Ki vagy?” De az illető már letette. Balra nézek, ahol a nagy ablak nyílik és lélegzetelállító panoráma fogad. Budapest szinte minden csodája ott hever a lábai alatt, a Parlamenttől a Várig.

– Nézd meg a kilátást!

– Igen, éppen azt nézem – felelem készségesen, de leint.

– Nem te, te csináld az interjút!

Lesütöm a szemem, mint akit rajtakaptak valamin, miközben barátnője az ablakhoz megy és a látványban gyönyörködik.

–  Morbid vagyok – folytatja. – Beszéltem Alföldi Robival telefonon, mondtam neki, mi lesz velem, ha meghalok? Koporsóba nem temethetnek, mert klausztrofóbiás vagyok, hamvasztani sem lehet, mert a tűz jegyében születtem. Erre Robi azt javasolta, akkor balzsamozzanak be! Ez tetszett! – harsogva nevet. Amikor nevet, kigyúlnak a fények. – Bebalzsamozni és úsztatni a vízen, a víz és a tűz – ragyog a szeme. Kezében pedig ott füstöl az elmaradhatatlan cigaretta. Egyik a másik után.

– Hívtak a televízióba, hogy adjak interjút, de nem megyek, olyan könnyen feldühödöm már mindenen. Mondtam nekik, majd a következő életemben bemegyek! – Erre rögtön bevillan az a körülbelül nyolc évvel ezelőtti reggeli tévéműsor, ahol vendég volt és a műsorvezető szinte földig hajolva megköszönte, hogy ilyen korai órákban befáradt a stúdióba, mire közölte, hogy ilyenkor hajnalban akasztani szoktak, nem interjúvolni.

Elkészült a rakott krumpli, lehet tálalni. Elkezdünk enni és Zsuzsi is elhelyezkedik a gazdi lábainál a jussát követelve. S valóban, a lecsókolbász karikák rendre az ő szájába vándorolnak, s ha nem kap elég gyakran, figyelmeztetően rávakkant a gazdira. Az utazásokról esik szó. Meséli, hogy Alföldi Robi ajánlgatta neki, köttesse be az internetet, mert azon keresztül annyi helyre el lehet jutni. Mire megkérdezte, például hová. Alföldi azt mondta, például Argentínába. „Ott már voltam!” Erre Robi nem tudott mit mondani.

– Nem vágyik már a világ egyetlen pontjára sem?

– Nem.

Psota Irén (Fotó/Forrás: Keleti Éva)

Szóba kerül az utolsó Psota! Psota! Psota! című előadás a Madách Színházban, ahol a kollégák és a közönség egyaránt felállva búcsúztatta.

– Az előadás végén azt éneklem: „Elmegyek, elmegyek...” és kiabáltak, nem tudom, honnan, hogy: „Ne menj el, ne menj el, ne menj el!” Ez mindig bennem marad.

A rakott krumpli nagyon finom, gyorsan elfogy, s Zsuzsi is jóllakottan vonul vissza aludni.

– Azt mondták rólam, a Psotának csak egyetlen partnere lehet, és az a Psota. Tudom, hogy nem könnyű velem. Egy dolgot még kérdezhetsz, aztán menj.

– Jól látom, hogy mostanában mintha elbújt volna a világ elől?

– Én már távozóban vagyok. Megyek el. Csak azt nem tudom még, melyikünk megy el előbb, Zsuzsi vagy én. Szeretnék végig vele lenni, ott lenni, amikor elmegy.

Megilletődve, halkan búcsúzom, a régi barátnő és Zsuzsi az ajtóig kísér. – Ügyes légy! – kiáltja utánam gazdája, figyelmét a televízióban elkezdődő tehetségkutató műsornak szentelve. Az ajtón kilépve még hallom, ahogy barátnőjének kiáltja lelkesen: – Nézd, itt az a fiú, aki a tévéből tanult meg táncolni! –  és újra felharsan a jellegzetesen psotás nevetés, az életteli, az energikus. A lifthez megyek, s nevetését magammal viszem. Jó érzéssel tölt el, hogy odabent újra kigyúltak a fények.

Szerző: Canjavec Judit

Fejléckép: Psota Irén (fotó: Keleti Éva)