- Magához a filmhez milyen élményed fűződik?

- Persze, mindenki tudja, hogy ez egy híres film, láttam is régebben, rossz élményem nem fűződik hozzá, de őszintén szólva csak halványan maradt meg, valami rémlett belőle... A bemutatójakor négyéves voltam, tehát az emlékek nem hiszem, hogy abból az időből származnak, viszont a színészi játékra, Dustin Hoffmanra, Meryl Streepre mégis emlékeztem.

- Akkor most, pláne, hogy nem a filmből, hanem a regényből készült a darab, nem is nézted meg?

- Amikor megkaptam a darabot, a regénnyel párhuzamosan a forgatókönyvet is elolvastam, amit egyébként szintén az író, Avery Corman készített, a filmbe pedig belenéztem. Alapvetően azért, mert kíváncsi voltam arra, bizonyos jeleneteket hogyan lehetett filmre adaptálni, vagy mi az, amit kihagytak a filmből, a regényben pedig benne van. A szülők például a regényben sokkal kidolgozottabbak, a szomszéd, illetve az ismerősökkel való viszonyok is mélyebbek, egyszerűen a regény műfaji keretei miatt, és az érdekelt, a filmre ez mennyire vihető át, illetve a darab hogyan mélyült a filmhez képest.

- Alaposabban megrajzoltak, részletezőbben, színházibban bontja ki azokat az író, az egyik ilyen, a filmhez képest megerősített szál az említett szülőkkel vagy szomszédokkal való kapcsolat. És bár nem a forgatókönyvet adaptálta színpadra, ugyanakkor a darab felépítésében mégis van valami a kortárs angolszász drámákra jellemző filmes technikából. Nagyon sok, huszonhét jelenetből áll, ezek közül van, amelyik csak snittszerűen villan fel. Rövid jelenetek, gyors változások, többször van helyszínváltás, vagy olyan cselekmény, ami jelenetsorozatban történik meg. Érdekes kiindulás ez az írói ajánlat, amit rendezőként persze nem lehet annyira egyszerűen megoldani, hogy minden kicsi jelenet után lemegy a fény, a sötétben pedig átállunk vagy átdíszletezünk. Azon dolgozunk most, hogy például egy másik időt, egy másik helyet milyen módon jelezzünk, hogyan legyenek az átmenetek, mi van benne a szövegben, mi kerüljön bele a játékba. A szokásos módon, jelenetenként próbálunk, de rendezőileg sokkal inkább előre kell gondolkodni, mint egy hagyományos darabnál.

- Egy válás folyamatát látjuk. A két címszereplő, a Kramer házaspár viszonya mitől romlik meg a te olvasatodban?

- Ez egy nagyon mai történet. Mindannyiunknak vannak ismerősei, a gyermekvállalás kitolódásával jórészt nem huszonéves, hanem inkább harmincas-negyvenes apukák, anyukák, akiknek a gyermek nem csupán örömmel, de bevallottan nehézséggel is jár. Akik bár boldogok, de folyamatosan az akarom-nem akarom kérdést teszik föl maguknak, akik a hezitálás közben szembesülnek például saját önzésükkel. Mi van akkor, ha egy nő azt érzi, nem elég neki a gyermeknevelés, nem elég érdekes, más feladatokat, új kihívásokat is szeretne? Hogyan kezeli ezt magában, és hogyan reagál erre a környezete? Ez egy nagyon furcsa helyzet, amit a kortársaink közül sokan átélnek. Ugyanakkor az is egy furcsa ellentmondás, hogy azokban a társadalmakban, ahol a biztonság vagy a komfortérzet jellemző, jóval később és jóval kevesebb gyermek születik, mint az úgynevezett fejlődő országokban, és amikor ott a vágyott gyermek, annak hirtelen a probléma részét érzékeljük, és gyakran hangzik ez az "elém került valaki" kifejezés. Ezt a sorrend- vagy prioritásmódosulást az egónak feldolgozni valóban nem könnyű, és erről, úgy érzem, nem beszélünk eleget. Ez a történet ezt szeretné kidomborítani. De van még valami a témán kívül, ami nekem ebben a darabban tetszik, és amit én alapvetően a színházban szeretek, ahogyan dolgozni próbálok. Szerepel a darabban a kisfiú, Billy. A történetet azonban nem elsősorban vagy kizárólag az ő szemszögéből akarjuk láttatni, hanem azzal a merész fantáziával és asszociációs készséggel szeretnénk közelíteni a színdarabhoz, amivel egy nyolc-kilenc éves gyermek még rendelkezik. És persze az is cél, hogy az előadásban szereplő srácok szeressenek részt venni benne.

- Milyen gyereket kerestetek?

- Olyat, aki játékos, aki nyitott, akinek ez nem teher, aki jól érzi magát egy olyan közegben, ami nem feltétlenül ismerős számára. Nem a külső számított. Önmagában az, hogy gyermek van a színpadon, egy erős hatás, és én ezt nem kihasználni, hanem használni szeretném. Amellett azonban szeretném persze azt is, hogy ő jól érezze magát, ezért van benne csomó olyan játék, biciklizés, legózás, rajzolás, motorozás. Azt szeretném, hogy ő végig játsszon, és eközben a történet úgy épüljön köré, hogy kiderüljön, nem neki van baja, hanem a körülötte levőknek, és attól, hogy a felnőttek nem tudják megoldani a saját problémájukat, ők tűnnek gyerekesnek.