Fidelio Est: Ha jól tudom, nem a legelejétől vesz részt a produkcióban. Hogyan csöppent bele?
Bereményi Géza: Telefonált Bálint András, hogy a színház egyik dramaturgjának, Kovács Krisztinának van egy színdarabterve, melyhez elkészült a szereposztás, sőt, már a rendező személye, Török Ferenc is biztos. A darabból egyelőre csak egy vázlat van, egy jelenetsor, jelenetenként három-négy mondattal. És hogy ezt meg kellene írni. Elküldte a vázlatot, megtetszett, és kedvem támadt részt venni ebben a munkában, úgyhogy elvállaltam. Minden nap találkoztam Krisztával, és megírtuk a darabot. Így is lesz a színlapon: Bereményi Géza-Kovács Krisztina: Apacsok.
FE: Mi fogta meg benne annyira, hogy azonnal igent mondjon?
BG: Egyrészt nagyon furcsa dramaturgiája van a darabnak, ez az egyik fő erénye és jellegzetessége. A jelenben kezdődik, és ott is végződik. Olyan, mint egy nagy V betű. Az első felvonás visszafelé megy az időben, a V betű alján van az ún. „magjelenet", majd a második felvonás előrefelé kezd menni, és körülbelül negyven évet beszáguldva visszaérkezik a mába. Másrészt nagyon érdekes a téma. Tulajdonképpen egy ügynök-darab: egy indiánt játszó fiatalemberek közé beépült besúgóról és annak a tartótisztjéről szól.
FE: Amikor először olvastam erről az indiánjátékról, nem tudtam eldönteni, ez vicc vagy komoly...
BG: Több nemzedék óta játsszák, szerte a világon. Magyarországon a II. világháború előtt kezdte el az első generáció. A gyerekkori romantikus olvasmányélményeiket viszik tovább a felnőttkorba. Nagyon komolyan veszik: van rendes indián nevük, törzseket alkotnak, és évente néhány hétig éppen úgy élnek, mint az indiánok. Tanácskoznak, harcolnak, persze szigorú szabályok szerint, hiszen semmi nem megy élesben. Telente varrják a ruháikat, faragják a tárgyakat, ékszereket, nyaranta pedig összegyűlnek a Bakonyban, a Dunakanyarban, és az ország különböző pontjain. Én magam is részt vettem egyszer benne: barátom és szerzőtársam, Cseh Tamás indiánfőnök a Bakonyban. Ez még egy ok, amiért közel éreztem magamhoz a témát. Sőt, az előadás látványtervezője, Gauder Áron is indián... Ő először csak tanácsadóként vett részt a munkában, aztán kiderült, hogy az ő rajzfilmes, animációs világa a legalkalmasabb az előadás látványvilágának megteremtésére. Maga a darab a 60-as évek eleji indiánokról szól, ahova a belügyminisztérium besúgókat épített be, akik figyelték az indiánokat, mert valami államellenes dolgot szimatoltak. Ez megtörtént dolog, nyomai vannak a levéltárban.
FE: Nem kötötte a kezét, hogy kész szereposztásban kellett gondolkodnia?
BG: Engem ez segít. Csináltam már ilyet, és sokkal jobb, ha az ember elképzelhet egy szereposztást, ráadásul olyat, ami nagyon jó! Minden színész legalább két szerepet játszik, mivel három generációt ölel át a történet, de senki nincs sem öregítve, sem fiatalítva. Csányi Sándor például egy fiút játszik a jelenben, de ő a saját nagypapája is, fiatal korában. Csomós Mari egy nagyanya és egy házmesterné. Szervét Tibor a jelenben egy apa, a múltban ő a tartótiszt, aki beszervezi a besúgót, átveszi a jelentéseket, instruál...
FE: Figyelemmel kíséri a próbákat, vagy már elengedte a szöveget?
BG: Épp innen megyek Krisztinához átírni egy jelenetet, még alakul a szöveg. De a próbákra szándékosan nem járok be. Csak az írott szöveg az enyém, a színészek majd úgyis magukra alakítják. Ebbe nem szeretek belefolyni.
FE: Mennyire érezheti magához közel ezt a sztorit egy átlagos, mai budapesti néző?
BG: A ma emberének az ügynökszál a legérdekesebb, ez okoz erkölcsi problémát. Még mindig nem tudjuk jól kezelni ezt a dolgot. Sőt, inkább sehogyan sem tudjuk kezelni. És persze a cselekmény is izgalmas lesz, mert a V betűnek a lefelé vezető szára olyan, mint egy krimi: gyilkossági ügyben nyomoznak, visszafelé. De amikor felfelé kezd haladni, az erkölcsi dráma, tulajdonképpen moralitás. Az első perctől kezdve azt éreztem, hogy ez nekem való. Hogy rajta tudom hagyni a kezem nyomát.
hírlevél
