Az alapötlet természetesen kész őrület. Mint szinte minden, ami zseniális. Leszámítva persze az ellenkező eseteket. Amikor valami attól zseniális, mert egészen kézenfekvő. Illetve annak látszik, miután valakinek eszébe jutott. Vajdai Vilmos legújabb ötlete nem ilyen. Inkább egyszeri csoda. Mert odáig minden rendben van, hogy Szerb Antal regényéből, az Utas és holdvilágból évekkel ezelőtt sok részes rádiójátékot készített.
Értelmiségi kultuszregény már évtizedek óta, holott szerzője egykor hatalmas műveltségű esszéistaként szerzett hírnevet olyan élvezetesen megírt munkákkal, mint a Világirodalom meg a Magyar irodalom története. Írói alkotásai, történelmi, kultúrtörténeti regényei, mint A királyné nyaklánca, A Pendragon legenda a tudósi életmű játékos melléktermékeiként jelentek meg az irodalmi köztudatban. Aztán az Utas és holdvilág alapművé lett, amelyből több színpadi változat is készült. Forgách András Holdvilág és utasa című változatát játszották Zalaegerszegen, Kecskeméten és a Magyar Színházban, ezt tovább alakította Sopsits Árpád, az ő verzióját A Hold foglyai címmel Gyulán a Ladics-ház udvarán játszották, Nyíregyházán pedig Galambos Péter átiratában került színpadra a regény története.
Vajdai Vilmos rádiójátéka tizennégy részletben, tizennyolc perces adagokban tálalta a bizonyára igényes, vájt fülű hallgatók számára a lelki kalandregényt vagy még inkább pszichológiai pikareszket. (A műből kiolvasható valamennyi kultúrtörténeti ihletés kielemzése alighanem vaskos tanulmányt tenne ki.) Feltételezem, hogy a regénnyel igencsak közeli ismeretségben kellett lennie annak a hallagatónak, aki hallás után követni és átélni volt képes a cselekmény fordulatait és ráadásképpen még komplikált belső összefüggéseit is.
A Trafóban most ez a hangfelvétel-folyam hangzik el azzal a nem csekély kiegészítéssel, hogy a színészek – általában nem a megszólaló hang birtokosai – tátognak és játszanak hozzá. Az egész vállalkozás így két szünettel bő öt és fél órát tesz ki. Gondolom, ez így elbeszélve nem hangzik egészen épelméjű ötletnek. Nyilván ezért is voltunk rá annyian kíváncsiak, hogy alig fértünk be a Trafó nagytermébe, beengedés előtt a sor megtöltötte a lenti előteret is.
A játéktér valójában egy óriási doboz, amely egyre zsúfoltabb lesz. A szünetekben telítődik a tér. A második részben fehér paravánok tagolják labirintusszerűvé, a harmadik részben pedig egy nagy fekete falon nyíló ablakok engednek bepillantást az eseményekre. Az elbeszélőt (a rádiójátékban Gálffi László) három narrátor (Csányi Dávid, Göndör László, Váradi Gábor) képviseli – a dobozon kívül. Hangsúlyozottan nem részesei a cselekménynek, szenvtelen kívülállók, esetleg ironikus szemlélők.
A vélhetően szerzői vagy dramaturgi előzetes hangsúlyozza a vállalkozás technikai jelentőségét:
A rádiójátékra playbackelő színészek számára az előadás próbafolyamata komoly színészi tréninggel ér fel, egy másik színész hangjának testet adni olyan feladat, mellyel más helyzetben nem találkoznak.
De a következő mondatban már az elvárható tartalmi következményeket említi:
Az élő színész és a rögzített hangzó szöveg találkozása automatikusan veti fel az eseményeknek való kiszolgáltatottság témáját, erősíti a szereplők végzetszerű sodródásának érzetét. Színész és hang, hangzó szöveg és zeneileg kiemelt tudattalan tartalmak egymástól való elidegenítésével, egymással való viszonyba állításával vagy éppen összekomponálásával, valamint egy változatos, expresszív vizuális világgal az Utas és holdvilág egy sokrétű és sokrétegű egész estés előadássá válhat.
Ez kétségkívül megvalósul. Az alapjában értelmetlen technikázásnak tetsző ötlet önmagában is leköti a nézőt, felkelti az érdeklődését és leköti a figyelmét. De hogy a jelen lévő színész és a rögzített szöveg találkozása automatikusan fölvetné „az eseményeknek való kiszolgáltatottság témáját”, azt egyrészt kétlem, másrészt gondolati aktusnak és nem érzéki, tehát valóban színházi élménynek vélem. Azt gondolom,
az nyűgözi le, az ejti foglyul, úgy, hogy nem tud és nem is kíván belőle szabadulni. Vajdai Vilmos ezúttal egy nagy olvasmányélménnyel vagy ahhoz hasonlóval ajándékozza meg azt a nézőt is, aki esetleg többször is olvasta a regényt.
Ehhez pedig nyilvánvalóan kevés lenne a rendező kieszelte automatizmus. A playbackelő színészek nem pusztán a testüket adják hozzá a produkcióhoz, hanem a játékukat, a színészetüket is. Bizonyára kielemezhetetlen az a kapcsolat, amely a játszó színészt ebben a különleges helyzetben beszélő elődjéhez fűzi. Pedig kell, hogy legyen ilyen. A játszó színész óhatatlanul kettős alkalmazkodásra kényszerül. Bele kell lépnie a szerepbe, de a szerep egy másik, egy korábbi megvalósulásába is. Ez lehet nyomasztó, de kellő rendezői segítséggel akár felszabadító is.
Laboda Kornél igen alkalmasan jeleníti meg a főszereplő katalizátor jellemét, mindent átél, minden hat rá, mindenre érzékenyen reagál, de végül változatlanul kerül ki a kamaszkorától felnőtté válásáig tartó eseményfolyamból, és visszazökken a születésétől, családi körülményeitől megszabott nagypolgári életpályára. Epizódokban is láthatunk néhány figyelemre méltó megtestesülést. Kálid Artúr Perzsája, Egger Géza Waldheimje telitalálat, Márton András pedig kellő súllyal zárja le kalandos kóborlást, amikor tekintélyes, de megértő, bölcs apaként a kellő pillanatban megérkezik az elbitangolt tékozló fiúért.