Mucsi Zoltán (Fotó/Forrás: Marosi Viktor)

Mucsi Zoltán 1979-ben a szolnoki Szigligeti Színháznál segédszínészként kezdte a professzionális színészi pályáját, majd egyre jelentősebb szerepeket kapott. Már ebben az időben elkezdett forgatni, többek között játszott a Hatásvadászok (r.: Szurdi Miklós), az Édes Emma, drága Böbe (r.: Szabó István) és a Roncsfilm (r.: Szomjas György) című filmekben. 1995-ben benne volt Csányi János legendássá vált Szentivánéji álom-rendezésében, és az előadás lendületéből létrejött Bárka Színházhoz is alapítótagként csatlakozott. Miután a Gengszterfilm (r.: Szomjas György) egyik főszerepét eljátszotta, az igazi ismertséget számára Jancsó Miklós Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című, 1999-ben megjelent filmje hozta el.  

2002-től 2008-ig a Schilling Árpád által vezetett Krétakör Színház tagja volt, majd visszament az akkor már más vezetéssel működő Bárka Színházhoz. Ehhez a korszakhoz köthetőek legjelentősebb színházszakmai elismerései is: a De Sade pennája címszerepéért és a Tengeren-előadás Richard Harkinjának megformálásáért is elnyerte a legjobb férfialakításért járó díjat, és a kritika a Nehéz című előadásban nyújtott játékát is nagyra értékelte. 2009-ben, Scherer Péter, Katona László színművészekkel és Gyulay Eszter dramaturggal közösen létrehozták a Nézőművészeti Kft.-t, amihez nem sokkal később csatlakozott Kovács Krisztián színművész is. Mucsi Zoltán a társulat produkciói mellett többfelé játszik, például főszereplője az Átrium Hannibál tanár úr című előadásának, ahogy egykori szolnoki anyaszínházában is látható A fösvény Harpagonjaként.

Színészi munkáját 2004-ben Jászai Mari-díjjal, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el, 2011-ben Kaszás Attila-díjat, 2022-ben pedig Arany Medál-díjat kapott. 2018 óta érdemes művész, 2023-ban a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja lett.

Mucsi Zoltánnal a Batthyány téri Vásárcsarnok kávézójában ülünk le beszélgetni. Pontosabban én már kávézom, amikor ő megérkezik, nagyon kicsit féloldalasan leül, és azt mondja, nem kér semmit. Mindez túl sok jót nem ígér.
– Nem hiszek az egy óránál rövidebb interjúkban – igyekeztem azonnal tisztába tenni a helyzetet.
– Jaj! – tette ő is ugyanezt.  
(…)

Szeretsz Budapesten élni?

Szívesen leköltöznék víz mellé vagy valami nagyon csendes helyre, de a munka ideköt. Az Őrségből nem lehetne ezt megoldani. Itt nagyobb a zaj és a nyüzsgés, mint amire én már vágyom. Azt szoktam mondani, Abony kicsi volt (Mucsi Zoltán szülővárosa – a szerk.),

Mucsi Zoltán a Hannibál tanár úr előadásában (Fotó/Forrás: Lakatos Péter / Átrium)

Ezek szerint elképzelhető, hogy később az Őrségbe költözöl?

Nekem nagyon tetszik a Dunakanyar is, de majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Nem akarok kijelenteni semmit sem, nehogy amikor esetleg jövőre újra beszélünk, rám piríts, mennyi hülyeséget mondtam.

Teszteltem az ismerőseimet, és beigazolódott az előfeltevésem: létezik „a Mucsi”. Még azoknál is, akik elsősorban a Jancsó-filmekből ismernek, amikben pedig Kapa vagy. Érzékeled, hogy fogalommá vált a neved?

Azt érzem, hogy az emberek szeretnek. Az egyik előadásba beugrott egy rendező, és amikor otthon a gyermeke kérdezte, kikkel játszik együtt, és elhangzott az én nevem is, a gyerek kifakadt:

Nyílván nem mindenkinek tetszik ez „a Mucsi”: ha nem is sokat, de a csúnya beszéd miatt kapok negatív kommenteket is. Mert ugye, az országban csak én beszélek csúnyán…

Én nem kaptam negatív visszajelzést…

Nagyon jó ízlésű környezetben forogsz.

Mucsi Zoltán a Nehéz előadásában (Fotó/Forrás: Mészáros Csaba / Szkéné Színház)

Amerikában és Nyugaton különféle ügynökök és menedzserek komoly munkát fektetnek egy-egy előadóművész imázsába, és ezt maguk a színészek is szem előtt tartják. Te próbálsz befolyással lenni a rólad kialakuló képre, akár a megnyilvánulásaidon vagy az aktív közösségi oldaladon keresztül?

A Facebook-oldalam egy döntés eredménye volt, a gyermekem csinálja, és elsősorban az általam játszott előadásokra irányít valamennyi figyelmet. Egyébként pedig nagyon kegyes volt hozzám a teremtő vagy a sors – mindenki válasszon kedvére közülük –, mert eddig jófelé sodort, illetve a tenyerén hordozott. Nincs bennem törekvés vigyázni az imázsomra. Csak arra próbálok figyelni, hogy ami feladatot kapok, azt a tőlem telhető legjobban oldjam meg.  

Olyan szinten sem, hogy például, amikor megkínálnak egy feladattal, azt mondd, neked nem fér bele a magadról kialakított képedbe?

Nekem nincsen ilyen képem, azt az emberek hozzák létre magukban. Nagyon sokféle dolgot csináltam és csinálok jelenleg is, és nyilván egy videót vagy egy neten megfuttatott filmrészletet többen látnak, mint egy előadást. Van három darabunk, amit épp 400., 200. és 150. alkalommal játsszunk, és

De mondhatnám Háy János négy darabját is, amikben játszottam-játszom, és nagyon közel állnak a szívemhez. Közöttük van a Nehéz, ami a pályám talán legfontosabb állomása. Akik látták ezeket az előadásokat, nyilván egészen más képük van rólam, mint akik csak filmekből, filmrészletekből, reklámból és egy-egy netre feltett tréfánkból ismernek. 

Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Thuróczy Szabolcs A fajok eredete előadásában (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa / Nézőművészeti Kft.)

A közéleti megnyilvánulásokkal kapcsolatban a színészek kétféle állásponton vannak: egy részük nem mondja el a véleményét ebben a gyökeresen megosztott társadalomban, mert nem akarja elveszíteni a nézői szimpátia felét, és a színházát sem szeretné kitenni ennek a veszélynek, mások viszont éppen ebben a helyzetben érzik kötelességüknek, hogy civilként is megszólaljanak társadalmi, politikai kérdésekben. Te melyik állásponthoz állsz közelebb?

Nálunk ma nincsen vitakultúra. Ami helyette van, az sokszor inkább undorító csaholás: fájdalmas és méltatlan azokhoz, akik ezt elkövetik. Ezekben a vitákban nem szeretnék részt venni. A jelenlegi közéleti hangnemet én a filmekben szoktam használni, de az ott ábrázol valamit, és a félreértések elkerülése végett: az életben nem így viselkedek, és nem is szeretnék ebben a stílusban bármihez is hozzászólni.

Katona László és Mucsi Zoltán a Hol a színészünk? előadásában (Fotó/Forrás: Nézőművészeti Kft.)

Ha szerinted többször kellene hozzászólni politikai és társadalmi kérdésekhez, miért nem képviseled a véleményedet olyan stílusban, ami számodra is elfogadható?

Arra fel kellene készülni és foglalkozni vele, ami sokkal több energiát venne el, mint amennyi nekem jelenleg van erre. Még egy kicsit a stílusról: itt van például a veszprémi eset, amikor egy rendező fellökött egy kritikust, mert az negatív kritikát írt a filmjéről (az esetről itt írtunk bővebben – a szerk.). Biztos vagyok benne, hogy Ragályi Elemérnek vagy Jancsó Miklósnak ilyesmi meg sem fordult volna a fejében, nemhogy megtegye. Remélem, a jövőben nem teszik kötelezővé ellökni valakit és ordenáré hangon beszélni vele, csak mert az nem a számomra megfelelő véleményt alkotta rólam. Ha valaki ennyire nem bírja, menjen el bakternak Harkakötönyön, akkor vélhetően nem sokan fogják kritizálni a médiumokban. Ha viszont marad, el kell tudnia viselni a kritikát, mert abban, amit csinálunk, benne van, hogy nem fog mindenkinek tetszeni vagy éppen nem jól sikerül.

Te hogyan viseled a kritikát?

Tim Carroll-lal (a londoni Globe Színház főrendezője – a szerk.) dolgoztunk a Bárkában, aki azt mondta, a rossz kritika a reggelit elronthatja, de ha még este is problémád van vele, akkor veled is baj van.

Veled van baj?

Azt hiszem, nincs. Amikor igazságtalannak érzem a kritikát, nyilván nem örülök, de ha a kritika minősége jó, akkor elgondolkodom a benne felhozott problémákon.

Mennyire tudod ugyanezt a saját játékoddal kapcsolatban?

Ha nem lennék olyan szerény, mint amilyen vagyok, azt mondanám, 1500 százalékosan. Persze én sem vagyok tévedhetetlen, de szerintem nagyrészt pontosan érzékelem. De ezeknél a dolgoknál érdemes a másik felet is megkérdezni, mert én hiába mondom, hogy egy rendkívül jóképű, kisportolt felsőtestű férfi vagyok, kimagasló szellemi képességekkel, ha közben a környezetem egy vézna, csúf baromnak tart.

Mucsi Zoltán, Katona László és Scherer Péter a Nézőművészeti Főiskola előadásában (Fotó/Forrás: Nézőművészeti Kft.)

Túl a saját játékodon, mennyire szoktátok tudni egy-egy előadásnál, akár már próbafolyamat közben, hogy ez nagyon rendben lesz. Például a Nézőművészeti Főiskolánál lehetett érezni, hogy ekkorát fog szólni?

Ez az előadás improvizációkból jött létre, így az olvasópróba nem volt túl hosszú: a szövegből annyi volt meg, hogy Nézőművészeti Főiskola. Ez egyébként A fajok eredeténél és a Hol a színészünk? című előadásunknál is így volt (mindhárom előadás a Nézőművészeti Kft. produkciója – a szerk.). Ezekre a próbafolyamatokra ugyanannyi idő jut, mint egy megírt darabra, miközben itt egyszerre születik a mű és készül az előadás, ami például számomra komoly nehézséget okoz. Mindezek miatt ezek az előadások a bemutatón közel sincsenek abban az állapotban, mint 30-40 alkalom után. A Nézőművészetit húsz éve játsszuk, és nemrég volt belőle a 400., de egy pillanatra sem gondoltuk, hogy ekkora szériát fut majd. Igaz, a 25-30. előadás után már lehetett látni, hogy nem csak három évadot fog megérni.

A Nézőművészeti Főiskola csapatából létrejött, immár 15. esztendős Nézőművészeti Kft. viszont a hírek szerint nincs jó helyzetben.

Idén a működésünkre 5 millió forintot, a kiegészítő támogatáson pedig semennyit sem kaptunk a költségvetésből. Ha ez így marad, és nem találunk valamilyen szponzori segítséget, akkor a következő évad még biztosan lemegy, de ezzel valószínűleg véget is ér a dolog. Amit most mondok, szintén nem lesz szerénytelen:

A fontosságon persze lehet vitatkozni, de ha csak a tantermi előadásokat nézem, közöttük A gyávával, azokat több mint ezerszer játszottuk. Sokat jártunk vidéken, és rengeteg iskolába elvittük őket. Ma úgy látszik, ez ennyit ér.  

Kovács Krisztián A gyáva előadásában (Fotó/Forrás: Nézőművészeti Kft.)

Milyen vízióval indult annak idején a Nézőművészeti Kft.?

Amikor a korábban készült Nézőművészeti Főiskola csapatából, akik ilyen-olyan okokból színház nélkül maradtak, többen leültünk beszélgetni, egyetlen víziónk volt: csináljunk közösen valamit, és mérettessük meg magunkat függetlenként. Mostanáig úgy tűnt, ez működik.

Említetted a tantermi előadásokat. A színházi nevelés mikor jelent meg nálatok?

Már az első évben, A gyávával. Ennek a vonalnak a motorjai egyébként Gyulay Eszter és Scherer Péter voltak. Fontosnak tartották, hogy próbáljunk meg a fiatalok számára lényeges problémákról beszélni a drogfogyasztástól (A gyáva) a bántalmazásig (Soha, senkinek), de az Ady/Petőfi című előadásunk például a két költőt hozza emberközelbe a diákok számára. A gyávát már több mint ötszázszor játszottunk, vagyis azok az iskolák, akik meghívták, úgy gondolták, fontos dolog erről a témáról beszélni, és

A tantermi előadásainkat egyébként egyórás beszélgetés követi az osztállyal és az adott téma szakembereivel.  

Scherer Péter, Mucsi Zoltán, Kovács Krisztián és Katona László a Bivaly-szuflé előadásában (Fotó/Forrás: Nézőművészeti Kft.)

Vannak színészek, akik kifejezetten szeretik, mások nagyon ódzkodnak az ilyen típusú utófoglalkozásoktól, mivel ott civilként kell megszólalniuk. Hozzád mennyire állnak közel ezek a beszélgetések?

A Nézőművészeti Kft. tantermi előadásaiban nem játszom, de például múltkor a Hannibál tanár úr dupla előadása után tartottunk egy közönségtalálkozót. Amikor ez körülbelül két héttel korábban kiderült, noha természetesen igent mondtam, úgy éreztem, mintha egy malomkövet tettek volna a vállamra, hogy azzal sétálgassak a Margitszigeten néhány kört. Amikor azonban a háromszáz nézőből százan ott maradtak és egy jó beszélgetés alakult ki, rájöttem, hogy óriási hiba lett volna ebben nem részt venni.  

Mennyire lehet érzékelni vagy éppen figyelmen kívül hagyni a megosztottságot a kollégákkal való kapcsolatokban és a közös munkában?

Úgy érzem, a színházi emberek nagy része a munka során a politikai véleményét kulturáltan elhallgatja. De volt olyan kollégám is, akivel sok mindent nagyon másképpen gondolunk, viszont mivel egyikünk sem akarta a másikat meggyőzni, ezeket a dolgokat mindig normálisan meg tudtuk beszélni. Szerintem ez a ritkább.    

Mucsi Zoltán (Fotó/Forrás: Marosi Viktor)

Amikor a tudatosságról kérdeztelek a saját imázs kapcsán, a szerencsés sorsról és a teremtőről beszéltél, aki a tenyerén hordozott. Ez azt jelenti, hogy inkább sodródtál, mint magad irányítottad volna a pályádat?

Így alakult, amiben az én szerepem annyi lehet, hogy amikor egy-egy helyzet megteremtődött vagy létrejött egy-egy előadás, azokban az én részvételem megfelelő volt ahhoz, hogy közösen kezdjünk bele valami új dologba. Nyilván lehetett volna nagyobb kűrt is futni, de

Persze az én életemben is voltak nehezebb, fájdalmas periódusok, de van négy csodálatos, egészséges gyermekem, a második párommal harmincnyolc éve vagyunk együtt, jelen pillanatban nem tudok komolyabb betegségemről: nincsen okom panaszra.

Mondhatjuk tehát, hogy jó helyen vagy az életben?

Attól azért nem lennék szomorú, ha az ország mentálisan jobb állapotban lenne. Ahol március 15. és augusztus 20. nem közös ünnep, ott olyan nagy a baj, aminek hosszú távon is káros következményei vannak.

Ezt a problémát meg kellene oldani, de azt nem azzal kell kezdeni, hogy a másikat hibáztatjuk.

Ez a fajta sodródás a habitusodból ered vagy inkább azzal függ össze, hogy a színészek eleve jobban ki vannak szolgáltatva az igazgatóknak és a rendezőknek?

Én a magánéletemben visszahúzódó ember vagyok, nem olyan, aki ha törik, ha szakad, mindenáron végigviszi az akaratát. Ebben persze az is közrejátszik, hogy mivel jófelé ment a sorsom, nem is volt erre szükség. De azt hiszem, nem is lennék rá alkalmas.

Azzal együtt, hogy több mint százharminc színházi szerepet játszottál, a Jancsó-filmekben felbukkanó Kapa-figura tett téged közismertté.

Már Szomjas György 1992-es Roncsfilmjében Kapaként szerepeltem, ami annak ellenére nem robbant be, hogy kultfilm volt, és hosszasan vetítették. Ebben szerintem az is közrejátszott, hogy akkor még nem indult be olyan mértékben az internet, mint a hét évvel később készült Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten idején, amikor viszont már egyes filmrészletek nagyot futottak a neten.

A Kapa-Pepe párost Jancsó Miklós valamennyire belőled és Scherer Péterből bányászta elő, vagy csak a becenevetek került bele a filmekbe?

Volt ott azért egy forgatókönyv is, tehát nem az történt, hogy odamentem Jancsó Miklóshoz, hogy Gyuri bácsi, kitaláltam ezt a Kapa figurát, itt lenne az ideje teret engedni neki. Kaptam egy rendkívül megtisztelő felkérést, amikor pedig a forgatás során támadt egy-két ötletünk Scherer Péterrel, azt megbeszéltük Jancsó Miklóssal, aki eldöntötte, mi legyen, de

A filmnek aztán sikere lett, sokan látták, és a nézők szerették. Egyébként a Nekem lámpást adott három kópiával jött ki, ami ma olyan, mintha a kukába dobnál egy filmet. Nem tudom, mi lett volna, ha mondjuk, harminchat kópia készül belőle.  

Te bármikor is érezted annak a hátrányát, hogy ez a Kapa-figura valamennyire rád égett? Merthogy ettől színházi nézőként sem mindig könnyű elvonatkoztatni, annak ellenére, hogy szerintem nagyon kevés színházi szerepedben köszön vissza ez a tónus.

Azt nem tudhatom, az egyes nézők hogyan látnak engem, de például a Nehéz című előadásban egészen más dolgot csinálok. Ez persze azzal is összefügg, hogy ahhoz hasonló súlyú anyag más előadásban nincs rajtam. De mondjuk, A király beszédében a beszédtanár vagy a Sade márki sem lehet kapás, ahogy olyan sem, mint a Nehéz-beli figurám. Ezekben és sok más esetben nyilván nem is törekszünk rá, és a rendező sem arra kér fel. Persze volt olyan is, főleg filmeknél.

Bánfalvi Eszter és Mucsi Zoltán a III. Richárd betiltva előadásában (Fotó/Forrás: Mészáros Csaba / Szkéné Színház)

Számomra nagyon fontos nézői visszajelzéseket is kapok: amikor például valaki megállít, és megemlíti A vadkacsát, amit még a 17. században játszottam Szolnokon (a szolnoki Szigligeti Színház 1991-ben bemutatott előadásában Mucsi Zoltán az egyik főszerepben volt látható – a szerk.), és én döbbenten úgy maradok. Néhány napja Szolnokon egy hölgy fotót kért tőlem, és elmesélte, hogy nagyon sok színházi szövegemet tudja kívülről, mert amikor a halál torkában volt, sokat hallgatott engem, és ezek az általam mondott írások segítettek neki, hogy kijöjjön ebből az állapotból. Ezt szemtől szemben hallani rendkívül zavarba ejtő, de

Most, amikor beszélgetünk, pár nap múlva játsszátok utoljára a Nehéz című előadást, amit már többször megemlítettél. Ez tehát egy fontos előadás számodra.

Ez lesz a 150. előadás, és búcsút veszünk egymástól. De ez alatt a negyvenegynéhány év alatt nagyon sok számomra lényeges előadásom volt. Fontos állomás volt a pályám elején az Emil és a detektívek Szolnokon, mivel itt figyeltek fel rám (1981-ben mutatta be a szolnoki Szigligeti Színház – a szerk.), a Mulatság a Bárkában, és sorolhatnám a többi ilyen pillanatot is. Ami a Nehézt illeti, elolvastam Háy Jánosnak A gyerek című regényét, ami kirúgta alólam a sámlit. Felhívtam Háyt, hogy írna-e belőle színpadi változatot, ő azt mondta, hogy ebből nem, viszont megmutatta a Nehéz szövegét, ami egy gyönyörűséges anyag, bár én azt gondoltam, hogy lehetetlen színpadra vinni. Aztán Bérczes Lászlóval (az előadás rendezője – a szerk.) mégis nekigyürkőztünk, és meglett.

Mucsi Zoltán a Nehéz előadásában (Fotó/Forrás: Mészáros Csaba / Szkéné Színház)

Sikerült már elengedned?

Azt hiszem, elengedtem, de majd az előadás estéjén, a Szkénében kiderül, ez mennyire sikerült. Az tény, hogy a Nehéz kitörölhetetlenül mély nyomot hagyott bennem: az előttem lévő 100-150 évben biztosan emlékezni fogok erre az előadásra.

Az előadás a Bárkában született, majd az Ördögkatlan Produkcióval vittétek tovább, de az utóbbi időkben már nagyon ritkán tudtátok játszani.

Ez volt az egyik ok, ami miatt úgy döntöttem, hogy le kell zárnunk. De ennél az előadásnál a rákészülés is más, mint a többinél, és

Mennyiben más, ahogy erre készülsz?

Meg kell szüntetni a jelent, és közelíteni ehhez az alagúthoz, ahová 7 óra 7 perckor belépek. Van, amikor ehhez már 4 óra körül bemegyek a színházba, de a szöveget már előző nap elkezdem olvasgatni.

Mucsi Zoltán és Bajcsay Mária a Nehéz előadásában (Fotó/Forrás: Mészáros Csaba / Szkéné Színház)

Az utóbbi pár évben súlyos előadások találtak meg: A lány, aki hozott lélekből dolgozott, III. Richárd betiltva, Elem, Hannibál tanár úr.

Nem is olyan régen, amikor a kislányom egy könnyedebb előadásban látott, meg is jegyezte, hogy végre nem egy lelkileg szétszaggatott, agyonvert pasit játszom. Most viszont elértek a női szerepek is: például a Leenane szépe előadásában én játszom az anyukát.

Amikor egy-egy súlyosabb előadást játszotok több hónapnyi kihagyással, te inkább Robert De Niro típusú színész vagy, akinek híresen hosszú rákészülés kell egy-egy szerepre vagy Anthony Hopkins, aki egyszerűen odamegy, és megcsinálja?

A két általad említett kollégával még nem dolgoztunk együtt, ugyan akartak jönni a Nézőművészetibe, de voltak náluk jobbak. Egyébként a legtöbb kollégának van ilyen-olyan rítusa. Én igyekszem elvonulni, már amennyire az adott színházban ez megoldható, a többi pedig sok mindentől függ, kezdve magával az adott előadással, de az is számít, hogy ha nem vagy optimális mentális állapotban, valahogyan fel kell pofozni a lelkedet, van, hogy durván, máskor cirógatva. De olyan is van, aki csak ledobja a kabátot, és bemegy a jelenetbe.  

A Hannibál tanár úr címszerepe szintén a súlyosabb alakításaid közül való. Vannak, akik egyenesen a Nehézhez hasonlítják.

Ez két egészen más élethelyzetben lévő ember és két teljesen más küzdelem. Annyiban persze hasonlít a két általam megformált szerep, hogy mindkettő 182 centiméter magas.

Mucsi Zoltán a Hannibál tanár úr előadásában (Fotó/Forrás: Lakatos Péter / Átrium)

Akik egymáshoz mérik a kettőt, talán arra gondolnak, hogy mindkettő egy-egy nehéz sors, amit hasonlóan mély átéléssel mutatsz meg. Igaz, hogy a Nehéz esetén ez a fájdalmas súly végig kitart, a Hannibál tanár úrnál pedig az utolsó öt percbe sűrűsödik össze.

Noha már a második jelenetben elkezdődnek a gyomrosok, de ez a naiv, jóindulatú figura az igazi sújtást valóban az előadás vége felé kapja.

És hoz egy döntést, amitől életben marad. Ezután mindenki átgondolhatja, hogy ez jó vagy rossz döntés volt-e, és ami ezután vár erre a tanárra, az milyen élet, és persze azt is, hogy lehet-e ilyet tenni egy emberrel.

Te magad hogyan állsz a naivitással?

Hat és fél évtized után sok mindent megtapasztaltam már, de remélem, van még bennem naivitás, pajkosság és tisztaság is. Cinizmus is van, persze, ami viszont be van zárva a mellé a kis lény mellé, amit csak egy-egy filmben vagy jelenetben szoktam kiereszteni.

Mucsi Zoltán (Fotó/Forrás: Marosi Viktor)

Sosem okozott bármiféle belső konfliktust számodra, hogy miközben komoly és komolyan komolytalan, nagyrészt jelentős színházi előadásokban és játékfilmekben szerepelsz, szinte folyamatosan jelen vagy a kereskedelmi televíziók könnyű léptékű sorozataiban is?

A nagyobb ívű kereskedelmi televíziós sorozatokban elég nagy kaliberű kollégákkal voltam körbe véve, és jó volt ezekben dolgozni. Emellett a színészmesterségnek van egy egzisztenciális része is. Mindenkinek van saját ízlése és mértéke, ami alapján eldönti, mit vállal el, de olyan is akad, amikor aszerint dönt valaki, hogy akkor éppen csak ez az egy lehetősége van.

Vannak szakmai díjaid, több állami kitüntetést is kaptál, legutóbb pedig beválasztottak a Halhatatlanok Társulatába. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések?

Azt tanultam, hogyha adnak, azt el kell fogadni – ami persze a lórúgásra például nem igaz, az elől érdemes elhajolni. Azt gondolja az ember – vagy inkább szeretné hinni –, hogy a szakmai díj a munkának szól, az állami díj a szakmai és az emberi minőségnek együtt, és a közönségdíjnak is kell legyen köze a szakmaisághoz, ami mellett az emberek szeretetét is jelzi. Mindegyik fontos és megtisztelő, aminek örülünk, aznap koccintasz is a barátaiddal, de utána a legtöbb díj az asztalfiókba kerül.

A Halhatatlanok Társulatának immár Örökös Tagjaként a cipőtalp-lenyomatodat örök időkre elhelyezik a Nagymező utcai Hallhatatlanok Sétányán. Megnézed majd néha, ha éppen arra jársz?

Azt tervezem, hogy fizetős utakat fogok szervezni a helyszínre, és

Amúgy egyszer biztosan megnézem, mert valóban megtisztelőnek tartom ezt az elismerést, de nem fogom minden alkalommal nézegetni, amikor a Centrál Színházban játszom, és arrafelé visz az utam.   

Van még benned szakmai éhség?

Konkrét vágyam nincsen, de remélem, néhány komolyabb szerep még megtalál, és jó lenne részt venni egy olyan filmben, ami nagyot megy.

Fejléckép: Mucsi Zoltán (fotó: Marosi Viktor)