Takács Gábor vázlatos műfaj- és időbeli áttekintést adott az angol minta alapján induló magyar TIE-ról (Theatre in Education), és az alternatív színjátszást is megemlítve elmondta, hogy a korabeli közéleti klímában mindkettő a rendszerváltás irányába hatott. Eck Júlia azt tette hozzá, hogy a ’70-es évek elejétől működő drámapedagógia mozgalom ugyancsak hozzájárult a szabadságvágy megerősödéséhez. A pécsi műhelyről, a diákszínjátszás kezdeteiről, és a „főszereplőkről”, Mezei Éváról és Debreczeni Tiborról is beszélt. Áttekintette a rendszerváltás utáni, a témában fontos oktatásügyi szabályozást, azokat a rendeleteket, amelyek révén a dráma mint tantárgy a közoktatás része lett. Neudold Júlia a kőszínházi nézőpontból foglalta össze a műfaj (illetve ahogy Takács Gábor szóvá tette, egy periférikus műfajon belüli műfajokról van szó) hazai történetét, összehasonlítva a német helyzettel, amelyből ő maga érkezett. Elmesélte, milyen megtermékenyítő volt az egymástól eltérő keletnémet és nyugatnémet ő iskola találkozása, aminek máig tartó hatása okán jelentős társadalmi és szakmai megbecsülése van a szakmának. Nálunk a kőszínházi struktúrában a német minta alapján kezdtek dolgozni.

Revizor OFFline (Fotó/Forrás: Revizor)

A színházi nevelés, a drámapedagógia „rendszerváltó műfaj”, hiszen olyan alapértékeket közvetít, amelyek a demokratikus gondolkodást, a közéleti orientációt, a társadalmi kérdések, problémák iránti fogékonyságot erősíti, mondta Takács Gábor. Némi derültség támadt a közönség körében annak hallatán, hogy

Eck Júlia visszatért a közoktatásban tantárgyként is tanulható drámához, az 1995-ös, 2003-as, 2007-es és 2011-es NAT-ot, a nemzeti alaptantervet említette, de a moderátori kérdést, ami a legutóbbi módosításra utalt, azzal utasította vissza, hogy „nem hiszem, hogy most, ebben a pillanatban meg kell válaszolnunk ezt a kérdést”. Ezt követően az egyetemi képzésről beszélt, arról, hogy a színházi nevelés és a drámapedagógiai doyenje, Gabnai Katalin nagyon hamar átlátta a képzések szükségességét, a rendszerváltás után pedig a Színművészetin hozta létre a szakirányú továbbképzést – ahol a mai szakemberek nagy többsége is végzett. Véleménye szerint drámapedagógiát minden tanárszakos hallgatónak kellene tanulnia a módszer gazdagsága és pedagógiai hatékonysága okán, vagyis nemcsak a színházi területen van szerepe. A megalapozottnak, egyben reménytelennek tűnő szakmai vágyat Takács Gábor azzal tetézte, hogy kijelentette: ahogy a színházi szakmában, úgy az oktatásban sem lett érvényes szakmai alternatíva a számos reformkísérletből. A rendszerváltás óta több alternatív iskola bezárt, és jelentős, innovatív szemléletű alkotók távoztak külföldre, vagy váltottak szakmát; ámbár a mai napig jó néhány csapat működik sikeresen, noha a legújabb, még csak rendeleti szinten létező állami projektből (a Lázár Ervin program, „minden gyerek évente egyszer jusson el színházba”) igencsak hiányolja a szakmaiságot, és a terület működésének támogatását.

Revizor OFFline (Fotó/Forrás: Revizor)

A továbbiakban a TIE társadalmi elkötelezettségéről, szerepvállalásáról folyt a szó. A Kerekasztal és a Káva – a két legfontosabb és legrégebbi színházi nevelési csapat – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar színházban, főleg a független szférában meggyökerezett a közösségiség, a részvételiség.

A beszélgetést a szép számban jelenlévő szakmai közönség felé kinyitva Hajós Zsuzsát, a Kerekasztal vezetőjét szólította meg a moderátor, aki elmondta, hogy jól hangzik a szabad alkotásra hívó bátorítás, de az elmúlt harminc év alatt felgyülemlett tapasztalatot és tudást nehéz nem „markolni”, és az ettől eltérő szemléletű munkákban nehéz nem az „érett szakmaiságot” hiányolni.

Könnyű belecsúszni abba a helyzetbe, hogy a nagy szakmai tapasztalattal rendelkező „régiek” megmondják, mi jó és mi nem, ami gyakran káros.

Nem vagyunk inspiratívak, mondta, mert nem jönnek a fiatalok. Takács Gábor erre azoknak a feltételeknek a hiányát említette, amelyek közt annak idején a Kerekasztal és a Káva el tudott indulni. Na, itt már benne voltunk az este sűrűjében: élvezet volt hallgatni a két társulatvezetőt, ahogy vitatkoztak a jövőről és a múltról, az utánpótlás problémájáról, szabadszájúan, szellemesen és élénken – mint két hegylakó... Hajós Zsuzsa a rendszerváltást formai, illetve jogi lehetőségként is kiemelkedőnek tartja, és szimbolikusnak is, hogy Kaposi László ekkor hozott létre három egyesületet a társaival: a Drámapedagógiai Társaságot, az Országos Diákszínjátszó Egyesületet és a Kerekasztalt, amelyek aztán bázisként működtek, és működnek továbbra is az azóta létrejött formációk mellett. Csáki Judit kérdésére, hogy lehet-e ezeknek a programoknak a célja, hogy a kőszínház kinevelje a saját leendő közönségét, Neudold Júlia elmondta, hogy a színháznak, amelyben működik ilyen ifjúsági program, ez is lehet mintegy mellékes eredménye, de nem ez a célja. Gyevi-Bíró Eszter, a Kolibri munkatársa hozzátette, náluk – gyerek- és ifjúsági színházról lévén szó – nyilvánvalóan nem ez a cél, hanem az, hogy érzékenyebb, kritikusabb, nyitottabb legyenelnövekvő generáció. A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolában is tanít, és azt tapasztalja, hogy „van remény”. Takács Gábor szomorúan vetette ellen, hogy ez egy periférikus műfaj, és miután nem kap rendszeres strukturális támogatást, ezért fejlődésről, hálózatosodásról nem lehet beszélni.

Szerző: Proics Lilla