A holokauszt 70. évfordulójára való emlékezésnek egy kiváló módja a Rose című monodráma megtekintése, amely a címszereplő életén keresztül tár elénk éles rajzú portrét a tragédiáról és a 20. századról. Az előadás üzenete, hogy megváltozott értékrendű századunkban iróniával, nevetve a legsúlyosabb helyzet is elviselhető.

"Az ember egy hétig üldögél egy fapadon, nevet, sír, vitatkozik, és közben emlékezik a halottakra, sokat eszik, sokat fecseg, végül egész belesajdul a feneke, és  mindez arra való, hogy emlékeztessen bennünket: egyazon néphez, fajhoz és kultúrához tartozunk, amely kultúrának a lényege a sajgó fenék, a panaszkodás, a  heves vita, a nyughatatlan elme, a menekülő elme és az atomként fölrobbanó elme, bár az atomot még most sem értem, de hát megváltoztatta az elmúlt századot, azóta nem olyan a világ, mint azelőtt volt."

Rose végigélte a 20. század borzalmait, a háborút, a varsói gettót, az Exodus utasainak kálváriáját, eltemette és meggyászolta a családját, a férjét és gyerekét. És most újra gyászol: Rose süve-t ül. A gyász az emlékezés ideje, de Rose nem szívesen emlékszik: túl sokat élt, túl sokat látott. Szeretne megszabadulni a fejében élő képektől - ezért elmeséli, megosztja velünk élete fontos pillanatait, minden fájdalmat, örömet és szerelmet. Humorral átszőtt, szívet melengető meséje megkapó jiddis Odüsszeia, amely élni akarásról, bölcsességről és emberi hitről tanúskodik.