- Négy évet töltöttél el Miskolcon. Mit jelentenek számodra ezek az évek?
- Rengeteget tanultam Miskolcon, sokat játszhattam, és sokféle szerepkörben kipróbálhattam magam. Összesen öt játszóhelyünk volt, úgyhogy a bohózattól a drámán és a gyerekelőadásokon át a musicalekig mindenfélében volt alkalmam szerepelni, csak az opera és a balett maradt ki.
Olyan szerepeket játszhattam el, amiket Budapesten idősebb, tapasztaltabb színészek szoktak megkapni.
Igaza lett tehát egykori mesteremnek, Székely Gábornak, aki azt javasolta nekünk a főiskolán, hogy töltsünk el pár évet vidéken, mert ott tanulhatjuk meg igazán, mi a színészet.
Rusznák András az Iván, a rettenetben (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / port.hu)
- Gyakran hallani, hogy a vidéki előadások nehezebben kerülnek a figyelem középpontjába. Tapasztaltál hasonlót?
- Néha sajnáltam, hogy valamit azért látnak kevesebben, mert nem a fővárosban mutattuk be. Persze nem a kritikusokra gondolok, mert ők rendszeresen jártak az előadásainkra, hanem a budapesti ismerősökre, régi kollégákra és a nézőkre úgy általában. Míg a fővárosban akár éveken át tudnak játszani egy-egy előadást, addig vidéken nagyon sok darabból – hiába szerette a közönség – egyszerűen nem lehet többet eladni tizenötnél, mert nincs elég néző, aki eljöjjön rá. Emiatt sajnos rendszeresen kellett elengedjünk nagyon jól sikerült produkciókat is, amikben még sok lehetőség lett volna.
- Kováts Adél milyen ajánlattal keresett meg?
- Adél eljött Miskolcra, hogy megnézzen a Ványa bácsiban, ezt követően pedig hosszan beszélgettünk a Radnóti jövőjét érintő elképzeléseiről, amelyek kapcsán rám is gondolt. Ekkor én
egy ideje már kerestem azt az ajtót a fővárosban, amin beléphetek,
úgyhogy jó időben talált meg a felkérés. Tetszettek a tervei és a nekem kínált lehetőségek is. Például még nem dolgoztam azokkal a rendezőkkel, akiket erre az évadra felkért, rájuk is nagyon kíváncsi voltam. A másik fontos érv amellett, hogy Budapestre szerződtem, a családom volt, a páromat ugyanis ideköti a munkája és a barátaink többsége is itt van. Ebből a szempontból is könnyebb lesz az életünket megszervezni.
Rusznák András a Karamazov testvérekben (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Radnóti Miklós Színház)
- Hogy érzed, mennyiben számít ez most újrakezdésnek?
- Korábban két évet már eltöltöttem a fővárosban szabadúszóként, ezért nem teljesen ismereten előttem ez a terep, de tény, hogy régebben tartottam az ilyen változásoktól, azt éreztem, hogy bizonyítanom kell, amitől görcsös lettem. Mai fejjel úgy gondolom, csak rajtam múlik, megtalálom-e a helyemet. Szerencsére a társulat nagyon nyitott és segítőkész, aminek köszönhetően már az elejétől fogva sokkal bátrabb és koncentráltabb tudok lenni a próbák során, mint más esetekben.
- A párnaember és az Iván, a rettenet című előadásokban olyan karaktereket alakítasz, akiket a társadalom némileg kivetett magából és inkább a belső világukba menekülnek. Hogyan építetted fel ezt a két szerepet?
- Nagyon más a kettő. A párnaember nekem elsősorban a darabbéli testvéremről szól, nélküle nem létezem. Minden este attól függően lesz más az élmény, hogyan tudunk Pál Andrissal együtt játszani.
Ezzel szemben az Ivánban teljesen egyedül vagyok mindennel, a gondolataimmal, a mondataimmal, a kétségbeesésemmel. De tőlem ez a fajta létezésmód sem áll távol, bizonyos időközönként szükségem is van rá.
Talán emiatt is szeretek írni, ugyanis egy csomó mindent egyszerűen nem tudok más módon kiadni magamból, pedig a színpadon bőven lenne rá lehetőségem. Szükségem van az írásra mint folyamatos belső beszélgetésre önmagammal.
Pál András és Rusznák András A párnaemberben (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt / port.hu)
- A párnaemberben az idősebb testvér felolvassa az írásait az öccsének. Te is meg szoktad osztani másokkal ezeket a gondolatokat?
- Nem, ezek nagyon személyesek. Nem szeretek mindent megosztani, ami bennem van, időnként jobb szeretek a háttérben maradni. Az utcán is inkább a szürke emberek közé tartozom, akik elbújnak. Nem nagyon lehet észrevenni engem sem. Még a színpadon is képes vagyok erre.
- Pál Andrással korábban dolgoztál már együtt, most hogyan sikerült egymásra hangolódnotok?
- 2012-ben rendezte meg Szőcs Artur Miskolcon a Hideg gyermeket, amiben én játszottam Andris feleségét, Erikát. (Nevet.) Szerintem mi nagyon hasonló színészek vagyunk, az első pillanattól kezdve jól működtünk együtt, nem voltak konfliktusaink, nem hátráltattuk egymást, hanem folyamatosan épült az előadás. Örültem, hogy itt újra vele játszhatok, ugyanott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk.
- Mennyire visel meg téged, amikor A párnaembert játszod?
- Tudom, hogy nehéz a darab témája, de én erre színészként nem reflektálok, ez nézői pozíció. Amiatt érzem megterhelőnek, mert nagyon sokat kell várnom, mielőtt színpadra lépek.
Le szoktam osonni a pincébe, a színpad alá, és onnan szoktam hallgatni az előadást, hogy éppen hol tart, hogyan épül és nekem hogyan kell majd belépnem.
- Nemrég mutattátok be az Iván, a rettenet-et, amihez Vecsei Miklós készített átiratot. Milyennek találod a szöveget?
- Sok lehetőség van ebben a szövegben. Már a Színházak Éjszakáján is nagyon sokan nevettek a lakógyűlés-jeleneten. Ez a motorja az egésznek, ami csak akkor működik, ha nincs benne szünet, a nézők reakcióit sem várjuk meg, folyamatosan megyünk tovább. Közel tízen vagyunk a színpadon, és kicsit úgy érzi az ember, mintha kötélen járnánk: ha egyvalaki ront, mindenki leesik, de ha összejön, az nagyon jó érzés.
Gyöngyösi Zoltán és Rusznák András az Iván, a rettenetben (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / port.hu)
- Az előadás érezhetően egy ötletgazdag próbaszakasz végeredménye. Mi jellemezte a közös munkát a darabot rendező ifj. Vidnyánszky Attilával?
- Attila úgy rendez, mintha színészként próbálna. Folyamatosan improvizál, rengeteg minden jut az eszébe, amit bedobál nekünk. Leginkább ahhoz hasonlított a próbafolyamat, mintha koreografált volna.
Időnként elbizonytalanodtam, jó-e, amit csinálok.
Ilyenkor mindig megnyugtatott, mert tudta, hogy a végére össze fog állni, és én is akkor fogom megérteni, mi az én szerepem. Még most is folyamatosan dolgozunk az előadáson, rendszeresen kapunk új instrukciókat, amiktől nagyon más tud lenni egy-egy este. Legutóbb előadás közben szaladt be hozzám Attila megbeszélni, hogyan mondjam majd el a zárómonológomat.
- A darabban az általad eljátszott feltaláló létrehoz egy időgépet. Te melyik korba utaznál el a legszívesebben?
- Nagyon régi korba – ahogy a darabban szerepel – biztosan nem, innen nézve az nekem túlságosan vad – rögtön kinyírnának! (Nevet.) Talán a huszadik század elejére lennék leginkább kíváncsi.
Petrik Andrea és Rusznák András az Iván, a rettenetben (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / port.hu)
- Az előadásban egykori osztálytársad, Petrik Andrea alakítja a barátnődet. Milyen páros vagytok ti ketten?
- Úgy gondolom, jó párost alkotunk, értjük és segítjük is egymást. A főiskolán úgy alakult, hogy csak nagyon ritkán dolgoztunk együtt, de amikor ez összejött, az mindig jó élmény volt. Most is ezt érzem. Nem akarunk a kelleténél többet a másiktól, tudjuk, hogy mennyi van a jeleneteinkben és érzékenyen tudunk egymásra reagálni.
- Az évadban milyen munkák várnak még rád?
- Alföldi Róbert fogja rendezni nálunk a Futótűz című előadást, aminek január 7-én lesz a bemutatója. Ebben nekem is lesz két szerepem. Még nem ismerem a darabot, most tervezem elolvasni. Ezután Valló Péterrel próbálom Shakespeare Téli regéjét, utána pedig Fehér Balázs Benő rendezi az évad utolsó előadását, A játékost Dosztovejszkijtől, amiben szintén játszani fogok, de még nem tudom, hogy kit. Ennyi előadás mellett külső munkákra nem is nagyon lesz időm, de nem is baj, mert nálam most a Radnóti az első.
hírlevél
