Rusznyák Gábor: „Ahhoz, hogy a színház ne csak egy produkciógyárat jelentsen, bizalmi légkör kell”

Gyakran rendez nyáron?

Nem, nagyon ritkán, eddig három-négy ilyen előadásom volt életemben. Mondjuk úgy: nem vagyok a nyári színházak „bejáratott” rendezője. De erről nyilván én is tehetek. A Chioggiai csetepatét egyébként csináltam már hasonló módon, Gyulán, a kecskeméti társulattal úgy tizenhárom évvel ezelőtt. Szerettem, de nem voltam megelégedve a körülményeivel. Az akkori kecskeméti kamaraszínház és a gyulai várudvar semmilyen szempontból nem voltak kompatibilisek egymással. Nekem túl konkrét az a tér. Ebből a szempontból a Városmajori Szabadtéri Színpad környezete sokkal hálásabb, mert neutrális.

A Csetepaté Chioggiában próbája (Fotó/Forrás: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház)

Mennyiben kell másként hozzáállni egy nyári előadáshoz, mint egy évad közbenihez?

A színházi álmoskönyv szerint nem illik erőltetni a csendes, halkszavú, komoly drámákat, nyáron elfogadja az ember, hogy mindenki inkább kikapcsolódni vágyik. Bár biztos vannak, akik ilyenkor is magaskultúrára éheznek, de azok számára ott vannak például a komolyzenei rendezvények. A színházzal kapcsolatos elvárások tapasztalatom szerint nem ilyenek.

Rendezett már a Városmajori Szabadtéri Színpadon?

Kifejezetten nem, de szerepelt már itt több előadásom is. Alapvetően szeretem ezt a helyet, még az időnként megszólaló templomharangot is. Persze van, amire nem való ez a színpad, de pont ehhez az előadáshoz, remélem, tökéletes lesz.

Hogy viszonyul Goldonihoz?

Szeretem. Nekünk ő az egyetemen egy tananyagszerű valaki volt. Goldoni a commedia dell'arte és a kisrealista világ határán mozog. Alakjai értelmezhetők elrajzolt „figurákként” és hús-vér, többdimenziós emberekként is. Nagyon könnyű belelátni meg nem írt Csehov-darabokat, ahol az esendő és szerethető emberi helyzetek és szélsőséges érzelmek a humor fő forrásai. Számtalan megközelítés létezik. Magyarországon például Taub János csinálta meg a Chioggiai csetepatét a commedia dell'arte formavilágban. Megmondom őszintén, én azon az előadáson leginkább szomorkodtam nevetés helyett, de a közönség nagyon szerette.

így is, sőt a túlzott realizmust inkább ledobják magukról. Engem az emberi létezés és a helyzetek abszurditása fog meg leginkább, hiszen ez áll hozzám a legközelebb.

A Csetepaté Chioggiában próbája (Fotó/Forrás: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház)

A készülő előadás esetében szövegadaptációról van szó?

Ami nyomokban Goldonit is tartalmaz. Viccelek. Török Tamara fordítása az alap, ami átalakult a laptopomon, és folyamatosan formálódik most is, a próbákon. Igyekszem ezeket a szövegeket minél közelebb hozni a színészekhez és magamhoz is, nem torzítva vagy gyengítve az eredeti szerzői szándékot, tartalmat. A Csetepaté Chioggiában nem lesz radikálisan más, mint az eredeti mű, tehát nem kerül bele plusz szereplő, nem borul föl a struktúra, nem lesz mondjuk a mai Magyarországra átírva, viszont mindenképp saját verzió születik.

A díszletet is ön tervezi, milyen teret képzeljünk el?

A díszlet egy olasz terecske lesz, némi költészettel átitatva. Több helyszín sűrűsödik össze egy térbe. Leginkább a Miénk lesz a holnap című film világa él a fejemben a darab kapcsán. Amit egyébként előtanulmányként meg is nézettem az összes színésszel. Ez a film a II. világháború utáni Olaszországában játszódik, a férfiak és nők helyzetéről szól, humorral és valódi mély fájdalommal, ennyiben rokonítható a Goldoni-darabbal, ahol egy halászközösségbe csöppenünk: a férfiak kimennek a tengerre, akár több hónapra is, a nők meg otthon várják őket, a várakozás közben dolgoznak, beszélgetnek, csipkelődnek egymással, aztán egy semmiségből lángra lobban a féltékenység, ami óriási csetepatét okoz. Szerethető történet, látszólag egyszerű emberekről, makacsságról, szerelemről, vágyakról és a másik elvesztééstől való félelemről, arról, hogy a sok ellentmondásos érzelem hogyan működtet bennünket. És természetesen van benne sok-sok vicces élethelyzet, egy nagy adag olaszos temperamentum, vadság és szélsőségesség, ami néhol infantilis, néhol abszurd világot teremt.

Van, amit radikálisan másként lát most a tizenhárom évvel ezelőtti előadáshoz képest?

Inkább úgy fogalmaznék, tisztult bennem a történet, a színészek miatt pedig radikálisan más. Amikor az ember újrarendez valamit, akkor óhatatlanul fölsejlenek olyan emlékek, hogy ezt vagy azt a mondatot Trokán Nóri Kecskeméten hogyan mondta, milyen volt egy adott jelenet dinamikája, stb. De ezt a próbafolyamat alatt fokozatosan elengedi az ember, hisz mások a játszók. Én minden színészi megoldást elfogadok, ha az – nem tudok jobb szót használni – igaz.

Eleve nem bír kristálytiszta dramaturgiával a darab, de ezen kívül is volt vele munkánk, úgyhogy van változás bőven, de valami meg szinte ugyanolyan. Egy ilyen munka kapcsán magamra is kíváncsi vagyok, érdekel, hogy azóta mi változott bennem, mennyivel lettem „jobb” vagy „rosszabb” rendező.

A miskolci színház előadása, az Ascher Tamás rendezte Gyévuska lett a legjobb előadás a 2024-es Szemle Pluszon (Fotó/Forrás: Juhász Éva )

A kecskeméti előadáshoz zenét is írt, most is lesznek dalok?

Valami biztosan lesz, de inkább csak bejátszások. Az akkori zenéket és dalokat nem éreztem ehhez az előadáshoz valónak. Valamit énekelgetnek majd helyenként, de semmiképpen nem lesz belőle egy Anconai szerelmesek. Lehet, hogy csak a tenger lesz, hajókürt meg sirályok.

Rendezőként mennyire ragaszkodik az elképzeléseihez?

Az én fejemben egy mátrix alakul ki egy-egy születő előadás kapcsán. Ennek a kiindulása egy alaphangulat, egy érzet a végeredményről, ami a próbafolyamat során ölt végső formát. Rétegeket pakolgatok egymásra, és keresem a rétegek viszonyát, kapcsolódási lehetőségeit és hatásait a készülő előadásra. Ezen rétegek között az egyik a színész munkája, vagyis a színészi játék. Ebben viszonylag nagy szabadságot adok a színészeknek, főként ha látom, hogy jó irányba indultak el, jól fognak hozzá egy-egy helyzethez, figurához, sőt el tudom dobni azt, ami a fejemben van egy jobb vagy tartalmasabb gondolatért, megoldásért cserébe. Olyan is van, hogy pont ilyesmik indítanak el bennem valami olyat, ami az egészre kihat. De ha ez nincs meg, ha nem ugyanazt az előadást kezdjük el csinálni, akkor persze több irányból is próbálkozom, és olyan is van, hogy türelmetlenné válok.

A készülő előadásban a Miskolci Nemzeti Színház színészei szerepelnek, akik szinte minden évben jelen vannak a városmajori Szemle Pluszon. Mit jelentenek ezek a fővárosi megmutatkozások a társulat életében?

Ez egy vízfejű ország. S a „víz fejében” lenni, vagy ott érezni magad „fontosnak” egy-egy pillanatra, kitüntetett állapot tud lenni. Tehát egy vidéki színésznek vagy alkotónak nagy dolog, amikor Budapesten játszhat, függetlenül attól, hogy egy színháznak a saját közegében kell érvényesnek lennie. Nekünk alapvetően a miskolciak számára kell tudnunk érvényes előadásokat létrehozni. Ha esetleg ezeket szeretik máshol is, az már olyan habféle a tortán.

és kiérdemeltük a „legjobb vidéki színház” jelzőt is, ami egyrészt öröm, másrészt folytonos motiváció. Szóval most is izgatottan várom, hogyan fog ez az egész kaland elsülni, ami után visszamegyünk Miskolcra, ami színházi értelemben nekem az otthon.

A Csetepaté Chioggiában próbája (Fotó/Forrás: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház)

Mire gondol pontosan?

Lettem volna én szívesen fővárosi rendező is. Az életem egyébként teljesen ide kötne, de ez a közeg nem lett kíváncsi rám, illetve nem adta meg azt a szabadságot és nyitottságot, amit például Miskolc megadott. Az ember az évek során egyre tisztábban látja, ahhoz, hogy a színház ne csak egy produkciógyárat jelentsen, hanem valami többet, személyesebbet, mélyebbet, nagyon komoly bizalmi légkör kell. Hatalmas meló van abban, hogy a kollégákkal – legyenek azok színészek, díszítők, kellékesek – összecsiszolódjunk. Hatalmas érték, hogy bizonyos köröket már nem kell lefutni, mert értjük egymást. Tudunk egymást motiválva, akár a különbözőségeinket is felhasználva egy irányba tartani. Egy hathetes próbafolyamat nagyon kevés, hogy összeszokj egy csapattal, megértsd a mondataikat, ők is megértsék a tieidet, kiolvassák a hallgatásodat, és fordítva. Szóval ebben a melóban is – akárhogy is sül el – benne leszünk mind, egészen.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Rusznyák Gábor (fotó / forrás: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház)