Ami elsőre szembetűnik veled kapcsolatban, hogy iszonyatosan sok pozitív energiával rendelkezel. Ebben mennyi munka van?

Nem munkának hívnám, inkább egyfajta gondolkodásmódnak: nagyon gyakran rajtunk múlik a jókedvünk, igazából döntés kérdése. Szeretem, ha körülöttem is jókedv van, úgyhogy általában szórakoztatni szoktam a környezetemet. Szangvinikus természet vagyok, de törekszem rá, hogy mások ennek a pozitív oldalát tapasztalják meg.

Mindig ilyen voltál?

Nem, egyáltalán nem. A főiskolán például észrevettem, hogy hajlamos vagyok az irigységre. Aztán rájöttem, hogy ez valójában abból fakad, hogy vágysz arra, ami a másiknak megvan. Idővel kifejlesztettem magamban, hogy inkább megdicsérem azt, amire vágyom, örülök annak, hogy a másé, és törekszem rá, hogy én is megszerezzem azt a tulajdonságot vagy tárgyat. Az irigység eltűnt, felváltotta ez a törekvés és a másik megbecsülése. Persze a főiskolán én akartam lenni Magyarország legnagyobb színésznője, de

Békés András osztályába jártam. A főiskola végeztével egyszerre két színházban kezdtem, a Radnótiban és a Vidám Színpadon, aztán a régi Nemzeti Színházba, majd a Vígszínházba kerültem. Később a Turay Ida Színházzal beutaztam az országot. Faltam a szakmát, ami nagyon-nagyon fontos volt nekem. Később, ahogy teltek az évek, a színpadon kívüli női szerepeim is lényegessé váltak. Nagy ajándék, amikor igazi társat találsz, és a szerelem mindennél hangsúlyosabb lesz. Velem megtörtént, és a férjemmel való találkozás új sorrendet teremtett az életemben. Megszületett a fiunk, szép lassan belém ivódott a gondolat, hogy noha én szeretem a színházat, és ez a közegem, de ez csak egy része az életemnek, nem az egész.

Nyolc éven keresztül nem voltál aktívan színpadon, miért volt szükséged erre a kihagyásra?

Abszolút tudatosan döntöttem úgy, hogy a fiammal akarok lenni. Pontosan emlékszem rá, tízéves volt, és én egy olvasópróbáról jöttem haza, ami isteni volt, jó darab, jó rendező, remek kollégák. Akkor még egy régi bérházban laktunk a belvárosban, mire fölértem a lakásunkig a lifttel, eldöntöttem, hogy egy időre kivonom magam, mert a gyerekem és a férjem sokkal jobban érdekel. Nem volt ebben lemondás, önfeláldozásféle vagy ilyesmi. Inkább talán önzés.

Felépítettem egy másik egzisztenciát, egy házat, és bejártam a világot a családommal Amerikától Japánig.

Sajgál Erika és Györgyi Anna a Szívhang című előadásban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Jelentett valamilyen nehézséget a visszatérés?

Isteni csoda volt. Azon a héten, amikor a gyerekemet tizennyolc évesen felvették Cambridge-be, elhívtak egy castingra. Tíz éve nem voltam válogatáson, nem is értettem, kinek juthattam az eszébe – egyébként Rónay Dóri casting directornak, ő az én őrangyalom. Az volt a 200 első randi című film. Minden egy csapásra újraindult. Imádtam! És attól, hogy a pályámon kaptam egy új lehetőséget – miközben a fiam egy időre távol került tőlünk –, megint új életet kezdhettem.

Én méltó akartam lenni ehhez a szerencséhez. Utána jött a Drága örökösök és a Keresztanyu. A pandémiát is így vészelhettem át, akkor is sorozatot forgattam. Keltem hajnali háromkor, és boldogan toltam a munkát egy remek csapattal. Nagyon szerettem ezeket a sorozatokat, komoly szakmai tudást hoztak számomra. Most öt színházban játszom, és egyik előadásomat jobban szeretem, mint a másikat. Az ajándékokkal jól kell gazdálkodni.

Két éve játszod a Rózsavölgyi Szalonban a Szívhang című előadást, amely három középkorú nő baráti összejövetelével indul. Mintha az utóbbi pár évben kezdtünk volna el jobban odafigyelni a társadalom ezen tagjaira, sokan úgy látják, az ötven fölötti nők láthatatlanok. Te mit gondolsz erről?

Abszolút nem így látom. Persze az én nézőpontom talán más: nekem szinte varázsütésre sikerült visszatérnem a pályára 52 éves koromban hosszú kihagyás után. Én úgy látom, a legtöbb ötven fölötti nő most ébred rá a saját értékeire, erejére. Mostanra tudja meghúzni a határokat vagy kerül olyan helyzetbe – akár anyagilag –, hogy megengedhessen magának bizonyos önjutalmazást. És gyönyörű tud lenni. Miért ne gondolhatnád azt ötven körül, hogy „na, most nézzetek ide”? A gyerekeidet fölnevelted, nem vagy már 0-24-ben szolgálatban, és a társaddal – ha szerencséd van, és társsal élsz – újra lehet szervezni az életeteket. Ha pedig nincs társad, és vágysz rá, még megkeresheted. Szerintem rettenetesen sok minden változik ötven után az igényeidben, a vágyaidban. És igen, most is jól fog állni, ha odafigyelsz magadra. Úgy érzem, nem véletlen, hogy megtalált engem ez a darab, mert én már

Csak legyél kíváncsi. Nemcsak a Szívhang, hanem a LOFT című vígjátékunk is, amelyet Naszlady Éva rendezett, és amivel különdíjat nyertünk a VIDOR Fesztiválon, három barátnő története. A Vidám Színpadon, az Ölelj át! előadásunk is arról szól, hogy az élet második felében és tragédiák után is ragyoghat a Nap. A kortárs darabok sikeresen foglalkoznak az ötvenes-hatvanas nőkkel, mert érdekesek.

Sajgál Erika, Szulák Andrea és Györgyi Anna a Szívhang című előadásban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Említetted, hogy a színház nem az életed, de mi az, ami miatt nagyon erősen kötődsz hozzá?

A kollégáim. Engem nagyon érdekel az, mások hogyan dolgoznak. Ezzel párhuzamosan egyre jobban érdekel mindenféle életút. Tapasztalatom szerint azért jön valaki erre a pályára, mert valahol nagyon ki van nyitva, valahol pedig meg van sebezve. Talán alapvetően van valami szokatlanság a művészetet, a kultúrát művelő emberekben, ahogyan mindezeket az érzéseket megmutatják nekünk, és magunkra ismerhetünk. Ettől sosem lehet megunni.

Milyen volt a közös munka? A Rózsavölgyi színpadáról az jön át, hogy nagyon szeretitek játszani a Szívhangot, figyeltek egymásra.

Mindenkinek hatalmas szerelem a Szívhang. Zimányi Zsófiánál volt a varázspálca. Ő kérte fel Hárs Annát, hogy írjon a Rózsavölgyinek egy olyan darabot, amelyben három nő és egy férfi szerepel. Anna aztán letette elé a szinopszist, és Zsófi Dicső Dániel rendezővel együtt találta ki, kik játsszák. Anna így kezdte el ránk szabni a darabot, Szulák Andreára, Györgyi Annára, Epres Attilára és rám.

Mennyire tudtál azonosulni a Szívhang-beli karaktereddel?

Az olvasópróbán jöttem rá, hogy ilyen szerepem még sosem volt. Valahogy ott tudatosult bennem, hogy én addig szinte mindig győzteseket játszottam. Mindig én voltam a kikapós, a nagyszájú, a jókedvet hozó, a fanyar vagy cinikus, a temperamentumos. Ezzel szemben Hédit magára hagyta a férje, elkeseredett, nem találja a helyét, miközben nemsokára nagymama lesz. Meglepett, hogy Hárs Anna ezt a szorongó áldozattípust látta meg bennem, de

Annyiban könnyen azonosultam, hogy Hédinek az első pillanattól a gyereke körül forog az élete, ahogy az enyém is. Nagyon szíven ütött a lénye. Meg persze én is ugyanúgy el tudok keseredni, rettenetesen szerencsétlennek érezni magamat, ahogyan ő, csak előttem mindig ott lebeg az, hogy holnap is van nap. Egyébként a férjemmel ebben egy húron pendülünk: ha valami rossz dolog történik, mindig azt mondja, „holnap megoldódik”.

Sajgál Erika és Epres Attila a Szívhang című előadásban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

A karaktereddel ellentétben neked nagyon jó társad van.

Igen. A férjem, Kovács István színész nem az én korosztályom. Szeretem azt a klasszikus értékrendet, amit ő képvisel, azt a békebeli színházat, amiben ő nőtt fel. A jó közös élethez nem árt a közös ízlés. Dolgoztunk is együtt néhányszor, ami soha nem volt könnyű, de mindig megérte.

Gyakran beszélsz interjúkban édesanyádról, aki sose akadályozott abban, hogy színésznő legyél. Mindig hitt benned?

Szerintem ő találta ki, hogy színésznő legyek. Édesanyám a Sebes-Körös mellett egy kis faluban született, hatan voltak testvérek, és gyerekkora óta dolgozik. 88 éves, manapság is folyton a kertet gondozza, közben facebookozik, fotóz a mobiltelefonján, és emailt vagy videót küld az unokájának. Ez a generáció őrületes utat járt be. Velünk lakik, és még mindig nagyokat tudunk nevetni. Az én gyerekkorom egy másik történet, néha azt mondták rám, olyan kis „koravén” vagyok. Sok szeretettel vett körül anyám, de a szüleim házassága nem volt felhőtlen. Fontos volt nekem, hogy az én gyerekemnek gyerekkorában ne legyenek felnőtteknek való érzelmi terhei. A férjem jó társ volt ehhez. Én gyerekkoromtól folyton kárpótolni akartam anyámat, mindent segíteni előteremteni, amire csak szüksége van. El kellett telnie jó pár évnek, hogy rájöjjek, nem feltétlenül jól csatornázom az energiáimat a saját életemben. És bár sok előre vivő tulajdonságom lett, amit szeretek is magamban – oltalmazó vagyok, létrehozó és felelősségteljes –, ebben el is lehet fáradni. Szóval jól kell figyelni az életedet, mert lehet, hogy egy csomó mindennel tartozol magadnak.

Fejléckép: Sajgál Erika (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)