A színházi világnapot a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) közgyűlésének határozata alapján 1962 óta tartják meg március 27-én, annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. A világnap célja, hogy
felhívja a figyelmet a színházművészet - és tágabb értelemben a kultúra - fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását.
A 61. színházi világnapon a színházakban az előadások előtt Magyarországon is felolvassák a világnapi üzenetet. Az ITI minden évben a színházi világ egy jelentős személyiségét kéri fel, hogy fogalmazza meg üzenetét a színház művészei és a közönség számára. Idén a 91 éves egyiptomi színésznőre, Samiha Ayoubra esett a választás, aki európai és egyiptomi színpadokon, illetve filmen és a televízió képernyőjén is gyakran szerepelt. 1973–75 között az egyiptomi Modern Színház, majd 1975–1985 között az egyiptomi Nemzeti Színház élén állt.
A 2023-as színházi világnapi üzenet teljes szövege:
Barátaimnak, a világ színházművészeinek,
A Színházi Világnapon írom nektek ezt az üzenetet, és miközben boldog vagyok, hogy hozzátok szólhatok, minden porcikám remeg a nyomasztó feszültségek és zűrzavaros érzések súlya alatt, amelyektől a világ mai állapotát látva mindannyian szenvedünk – színházi és nem színházi alkotók egyaránt. Az instabilitás közvetlen következménye azoknak a konfliktusoknak, háborúknak és természeti katasztrófáknak, amiket a földünk jelenleg átél, és amik nemcsak az anyagi, de spirituális világunkra és a lelki egészségünkre egyaránt pusztító hatással vannak.
Miközben hozzátok szólok, az az érzésem, hogy
az egész világ olyanná lett, mint leszakadt szigetek vagy mint a ködös horizonton menekülő hajók, amelyek mindenféle útmutatás nélkül, mégis kitartóan vitorláznak,
és remélik, hogy a hosszú bolyongásuk után egy biztonságos kikötőbe érkezhetnek meg.
Soha ezelőtt nem volt meg a lehetőségünk ilyen szorosan kapcsolódni, mint ma, és még soha nem voltunk ennyi ellentétben, ennyire távol egymástól. Ezt a drámai paradoxont a mai világunk kényszeríti ránk. Annak ellenére, hogy mindannyian szemtanúi vagyunk, ahogyan a hírek áramlása és a modern kommunikáció minden földrajzi határt ledöntve közelítenek minket egymáshoz, a világban tapasztalható feszültségek és konfliktusok átlépték a logikus felfogás határait, és a látszólagos közeledéssel egyidőben olyan alapvető eltérést alakítottak ki, ami eltávolít minket az emberi lét legalapvetőbb lényegétől.
A színház esszenciája a tiszta emberi cselekvés, ami az életen alapszik. A nagy úttörő, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij szavaival élve: „Soha ne gyere be a színházba sáros lábbal. A port és a koszt hagyd kint. Az aggodalmaid, civakodásaid, kicsinyes nehézségeid, mindent, ami tönkreteszi az életed és elvonja a figyelmed a művészetedről – tedd le az ajtóban.” Amikor fellépünk a színpadra, azt azzal az egy élettel tesszük, ami bennünk lakik, de
az életnek megvan az a nagyszerű képessége, hogy osztódni és szaporodni tud, így azzá a sokféle életté válik, amit mi közvetítünk a világ felé,
azért, hogy életre keljenek, virágozzanak és terjesszék illatukat másoknak.
Amit drámaíróként, rendezőként, színészként, látványtervezőként, költőként, zenészként, koreográfusként, technikusként mi mindannyian a színházban csinálunk, az egy olyan élet teremtésének aktusa, ami nem létezett azelőtt, hogy a színpadra léptünk volna. Ez az élet megérdemel egy gondoskodó kezet, ami megtartja, egy mellkast, amihez odadőlhet, egy kedves szívet, ami szimpatizál vele, és egy józan elmét, ami megindokolja, hogy miért kell túlélni és menni tovább.
Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy amit mi a színpadon csinálunk, az maga az élet, amit a semmiből hozunk létre, olyan, mint az izzó parázs, ami szikrázik a sötétben – világosságot és meleget ad az éjszakában.
Mi adunk az életnek nagyságot. Mi testesítjük meg. Mi tesszük vibrálóvá és tartalmassá. És mi adunk okot a megértésére is.
Mi a művészet fényét használjuk a tudatlanság és a szélsőségesség sötétsége ellen. Mi elfogadjuk az élet tanát, hogy az élet terjedhessen a világon. Ennek érdekében nem sajnálunk időt, energiát, izzadságot, könnyeket, vért és idegrendszert, semmit, ami ahhoz kell, hogy közvetítsük ezt a magasztos üzenetet, az igazság, a jóságosság és a szépség védelmében. Hitet teszünk amellett, hogy az élet megérdemli, hogy éljük.
Nemcsak azért írom ma ezt az üzenetet, hogy üzenjek, vagy hogy megünnepeljük minden művészetek atyját, a színházat a mai világnapján. Inkább arra hívlak titeket, hogy álljunk össze mindannyian, kéz a kézben és vállvetve, engedjük szabadjára a hangunkat, ahogy a színpadon szoktuk, hogy felébresszük a világ lelkiismeretét és megkeressük magunkban az ember elveszett lényegét. A szabad, toleráns, szerető, együttérző, gyengéd és elfogadó embert.
Utasítsuk el a brutalitás, a rasszizmus, a véres konfliktusok, az egyoldalú gondolkodás és szélsőségesség aljas képeit.
Az ember évezredek óta jár ezen a földön, ez alatt az ég alatt, és ez így lesz ezután is. Szóval húzzátok ki a lábát a háborúk és véres konfliktusok sarából és kérjétek meg, hogy hagyja ezeket az ajtón kívül. Talán az emberiesség, amit most elhomályosítanak a kétségek, egyszer majd megint olyan kategorikus bizonyossággá válik, amitől büszkék lehetünk emberi mivoltunkra, és arra, hogy egymás rokonai vagyunk az emberiségben.
Nekünk, drámaíróknak, akik a felvilágosodás fáklyáját hordozzuk, az első színész első színpadra lépése óta az a küldetésünk, hogy elsőként nézzünk szembe mindennel, ami csúf, véres és embertelen. Hogy szembesítsük mindennel ami szép, tiszta és emberi. Rajtunk kívül senki más nem képes így terjeszteni az életet. Úgyhogy terjesszük együtt a világ és az emberiség érdekében.
Samiha Ayoub
Forrás: Budapesti Operettszínház
Fejléckép: Samiha Ayoub (fotó/forrás: Fujairah TV / Wikipedia)
hírlevél
