Hatházi András színművész laudációja:

Apai nagyanyám az ajtó mögötti ruhásszekrény aljában rejtegetett három vaskos kötetet. Tolnai: A világháború története - egy, kettő, három. Valamikor kívülről fújtam a fontosabb eseményeket: Ferenc Ferdinánd főherceg trónörökös és fenséges neje, Hohenberg Zsófia a szarajevoi polgármesteri hivatal előtt éppen beszállnak az automobilba... Gavrilo Principet meglincselik a feldühödt bosnyák kereskedők... Sabác és Przemysl ostroma... Muszka kémek Csernovitzban... Akkoriban számomra a történelem 1914-ben indult.

Én egyébként nagyon szeretek az idővel játszani. Azt számolgatni például, hogy ezelőtt negyvenöt évvel Bandi bácsi immár harminc éve színész volt.

Míg én ma elmondhatom, hogy mindössze húsz éve van lehetőségem Bandi bácsival együtt játszani.

És beszélgetni vele.

Például arról, hogy máris nyugdíjba mennék, akár már holnaptól kezdődően, csak hogy végre kiélhessem eredendő lustaságom. És hogy megtapasztaljam azt, hogy valóban igaz-e Bandi bácsi, hogy jaj annak, akitől elveszik a játékszerét?

Én nem tudom, hogy az égi és a földi rendezőknek és direktoroknak milyen terveik vannak... Egyébként is bőven elég, sőt, több mint embertpróbáló feladat megérteni instrukcióikat. De a próbatáblát minden délben meg kell nézni, a munka kezdésére mindig tökéletesen késznek kell lenni, smink és jelmez idejében meg kell hogy legyen, a kellékeket le kell ellenőrizni, a járásokat nemkülönben, a szöveget minél hamarabb és minél pontosabban meg kell tanulni, a mozgásokat rögzíteni és csíszolni kell, a gesztusokat be kell gyakorolni, a koreográfiát tökéletesíteni vagyunk kötelesek, és a napi kétszer négy órás próbát töretlenül végig kell állni, majd utána zöldre festve be kell lépni a kádba és onnan ismét vissza. (Arról nem is szólva, hogy ott vannak az előadások is... Hiszen ha már az ember kilencven és egynéhány évesen nem teniszezik, van ideje bőven dolgozni! Mert kell dolgozni.)

Mennyi kell! Merthát ugye: a színház egy nagy "kell"! Kell a SZÍNHÁZ!

Aztán az embert díjazzák, Előbb vagy utóbb, ezért avagy azért - mindegy, jólesik. Akik úgy döntöttek, hogy érdemesek vagyunk, minden bizonnyal jó szándékkal tették azt. És köszönjük. Mégis az élet, még a legnagyobb művészé is, azt hiszem, az apró dolgok tárháza. Be kell fizetni az adót, ki kell egyenlíteni a számlákat, le kell menni a boltba, port kell törölni, küszködni az étvágytalansággal... Görgetni váratlanul előbukkanó emlékeink: Bandi bácsi - miután a rendező óvatosan sugallja neki, hogy az idős grófnak fel kéne sietni az emeletre - mindannyiunk ámulatára, kettesével véve a fokokat felviharzik a lépcsőn, majd visszafordul, és könnyedén megkérdi, hogy erre gondoltak-e?  Vagy amikor Bandi bácsi egy egész felvonásnyit ül összegubózva a bőröndök alatt az ágyban, hogy majd Firszként (akihez bemaszkolt, mert "nyolcvansokévesen" nem érezte magát elég öregnek!) elmondhassa, hogy márpedig ő itt marad. Meg a viccelődés a buszon, miszerint Bandi bácsi lassan kimarad a társasjátékokból, mert azokat általában 3 éves kortól 99-ig ajánlják... És az is, amikor Bandi bácsi játékosan (hogyan is másként?) megdicséri a fodrásznőt, mondván: ügyes leány! Mert hát a színészek valóban mondanak ilyeneket. Főleg ha - az események történtének idején - már több mint hatvan éve koptatják hűségesen ugyanannak a színháznak a deszkáit, és a fodrásznő még csak alig ötvenvalahány éves.

És mi minden nem történik még egy színésszel!

Főleg ha kerül egy nála jó tíz-tizenöt évvel fiatalabb nyugdíjas, aki - istenem, milyen bosszantó! - sajnos begyepesedett már, és képtelen lépést tartani a századdal, az évezreddel. Aki nagyon is ott ragadt a saját modorában, aki képtelen minden pillanatban megújulni, akinek a felfogása még mindig csak a hetvenes-nyolcvanas években jár, holott színház ma is van, kettőezertizenkettőben, és lesz még néhány évig!

Elvégre a százötven éves évfordulón ott voltunk, a százhetvenötösön is, a kétszázason is felléptünk, és hamarosan nyakunkon a kettőszázhuszonötös. A többit majd még meglátjuk...

Hiszen az Életmű-díjak is csak azért vannak, hogy az ember elmondhassa: hej, még csak most kezdek belejönni igazán!

Sok sikert, Bandi bácsi! És - ami színészek közt igazán ritka! - tiszta szívből, a legőszintébb szeretettel gratulálunk!

A meglévő láncszem

Első találkozásunkkor én behunyt szemmel nézem őt. Túl kicsi vagyok még a Kőszívű ember fiaihoz, amelyben színre lép; állítólag a nagypapa ölében alszom az előadás alatt. 1977 van. Egyébként színházi  családból származom, ahogy annyian Kolozsváron: kinek a nagynénje volt fodrásznő a színházban, ki tegező jóviszonyban volt egy híres színésznővel, ki pedig állítólag harmincszor nézte meg a Néma leventét és kívülről fújta, mint az én anyukám. Ez elég ahhoz, hogy valaki a színház családtagjának számítsa magát. Az átaludt Kőszívű ember fiai előtt mindenesetre nagyapám büszkén mutat fel a vasfüggöny felett díszelgő Románia-címerre: ezt én raktam oda fel, mesélik mindannyian a családban, mint valami hőstettet, mert a búzakalászos-napfelkeltés szocialista címer tényleg nagyon magasan függött a hatalmas színpadnyílás felett. Ma már nincs ott, és talán anyukám sem tudja szóról szóra felidézni a Néma leventét, de nevemben két évtized múlva aztán rám szakadt egy újabb szerencsétlenség: Tompának hívnak, Kolozsvárról származom, színházzal foglalkozom.  A következő kérdés sejtik mi szokott lenni. Próbálom mindig újabb viccel elütni: Kolozsváron mindenkit így hívnak, aki színházzal foglalkozik. Janovics, Harag, Senkálszky, Tompa, Visky, Köllő - hogy néhány jelenlévővel is példálózzunk - ezeket a neveket kell felvenni, ha valaki színházi pályára akar lépni. Akit viszont tényleg így hívnak, holtáig magyarázkodhat.

Mert Kolozsvár, az elmúlt kétszáz évben színházi nagyhatalom volt és van és talán lesz is. Mellesleg a hatalom szót törölném, hogy ne féljünk tőle, hanem barátkozzunk vele és folyton látogassuk.

Mi, színikritikusok úgy gondoljuk, hogy a magyar színháztörténetben - amit csak így, lazán használunk, nincs magyarországi magyar és erdélyi magyar vagy más magyar - van egy láncszem, egy meglévő láncszem, akit Senkálszky Endrének hívnak. Az ő pályája összeköti a vándorszínészetet az állandó színházzal, a kolozsvári Nemzeti Színházat a maival, amit Állami Magyar Színháznak hívunk, összeköt annyi színészi játékstílust, amit alig tudhat életpálya felmutatni. És összeköti Janovics Jenőt Harag Györggyel és Tompa Gáborral, mert Senkálszky Endre szerencsés volt: valamennyiükkel találkozhatott. Pár éve egy interjúnk után Bandi bácsi nekem adja az újranyílt Kolozsvári Nemzeti műsorkönyvét. A Hamletben szerepel, ő játssza a Papot, 1941 van, Bandi bácsinak pedig megint szerencséje volt: nemet tudott mondani akkor, amikor Kádár Imre, az akkori színidirektor elhívta őt, a vándorszínészt a nagyhírű kolozsvári színházhoz és felajánlott neki egy bonviván szerepét. Az ifjú Senkálszkynak volt bátorsága azt mondani: ő nem bonviván. Ő drámai színész.  

Tompa Gábor emlékezetes 1986-os Hamletjében Senkálszky Endrére osztotta a Színészkirály szerepét -, ő volt az akkori piciny társulatban a Színészkirály. És ebben a teljesen új játékstílust követelő előadásban ő volt a klasszikus Nagy Stílus. Ahogy legutolsó szerepében, a III. Richárdban is ezt a nagy játékstílust ünnepli nyílt színi tapssal a közönség. Nézem Bandi bácsit és arra gondolok - ez a színház. És még arra gondolok: csak így érdemes élni. Sokáig, jól, dolgosan.

Ezt a díjat több mint hatvan magyar kritikus adományozza most Senkálszky Endrének; a Színházi Kritikusok Céhe immár 32. kritikusdíján, melyet néhány nap múlva a budapesti Nemzeti Színházban ünneplünk. Bandi bácsit nem tudom, hogy tegezem-e vagy magázom, a mondat elején inkább tegezni szoktam, aztán megszeppenek és magázódunk. Most inkább letegezem, mint amikor imádkozunk. Bandi bácsi, fogadd el tőlünk a Színikritikusok Életmű-díját.