A családias légkörben zajló tanácskozás hat előadója, beszéljen a közelmúlt vagy a jelen előadásairól, Lengyelországról, Magyarországról,  Romániáról vagy Oroszországról, mind egy fogalmat jár körbe Shakespeare drámái kapcsán: a (nemzeti) identitáskeresést.

Koltai Tamás a 70-es és 80-as évek emblematikus előadásait idézi Kaposvárról, Szolnokról, amelyekben színház- és köztörténeti momentumok összekapcsolódnak: az Ahogy tetszik ardennes-i erdője és benne az elvtársak, az Athéni Timon előszobája és a létező szocializmus színpadra transzponált valósága, a Hamletben a börtön és a manipuláció, a Szellem mint Polonius szüleménye, A velencei kalmár betiltott mivolta. (Mai, formátumos egyéniségeket nélkülöző korunkban nem meglepő, hogy a ritka kivételektől eltekintve leegyszerűsödnek az olvasatok. Koltai szerint Richárdok helyett ma csupán Ricsik vannak, Darvay Nagy Adrienne szerint viszont a Claudiusok korát éljük.) Politikai allúzióktól és metaforáktól nem volt mentes a lengyel színház sem, bizonyítja Andrzej Zurowski - de ez azok után, hogy Wyspianski Hamlet-esszéjében a darab esszenciájának magát Lengyelországot nevezi, Grotowski szegény színházának első megnyilvánulása egy Hamlet volt, vagy Jan Kott, aki kortársunkra talált Shakespeare-ben, a politika nagy mechanizmusát adja kulcsként az olvasó/színháznéző kezébe, egyáltalán nem meglepő.

Boszorkányshow és pszichothriller áll annak a skálának a két szélső értékén, amin a kelet-európai/magyar Macbethek elhelyezhetők. Kiss Csaba szerint ennek a hatalomhoz fűződő viszonyunk az oka, az például, hogy nincs kritika, fenntartás nélkül elfogadott uralkodó e tájon, mert megválasztásukat, tűnjenek bármilyen makulátlannak is, paranoid módon, sandán szemléljük. Kissnek a címszereplő figurájához a megfejtést Dosztojevszkij és a Bűn és bűnhődés adja: a folyamatos önelemzés, az, hogy tudja, rosszat tesz, de úgy érzi, a tettek révén túljut a rosszon. Ehhez a gondolatmenethez csatlakozik Bocsárdi László, aki egy román kritikus kollégáját idézve arról beszél, Shakespeare-nél nincs negatív figura, mert mindegyik kvázi-negatív alak a saját erkölcsi normája szerint értelmezi magát, van tehát mögötte egy szilárd értékrend. Amit nem tudnak elkerülni, az az útelágazás, ahol viszont nem tudnak ellenállni a kísértésnek, saját életveszélyes énjüknek. Bocsárdi, aki hét, az egyik pillanatban profanitásában, a másikban fenségében megrendítő Shakespeare-rendezésen van túl, a fő problémának, gondolatnak - és ahogy mondja, az előadásmozaikok összeállnak bennem egyetlen képpé - azt tekinti, hogy a női princípium kihalt, a férfi viszont elnőiesedett.

Nem haszontalan a konferencia, sőt!, ám nagyon hamar borzasztó unalmassá válnak a beszélő fejek, legyen bármilyen vicces vagy meghökkentő az anekdota. Csak szó, szó, szó... pedig az előadások vizualitása legalább annyi kérdést vet föl, mint az "üzenet", esetleg épp az indokol vagy segíti a megértést (vö: gondolat és forma összeillősége). Így nem alakulhat ki dialógus, de még a kommunikáció alapja, a valóságra vonatkozó közös ismeret is hiányzik. Az okok természetesen objektívek: többen vannak-vagyunk a hallgatóságban, akik életkorukból adódóak bizonyos előadásokat kizárólag fotókról, fekete-fehér tévéfelvételekről ismernek, a földrajzi-fizikai korlátokról nem is beszélve.

Maria Shevtsova az egyetlen, aki fotókkal illusztrálja előadását Lev Dogyin második, 2008-ban készült (!) Shakespeare-rendezéséről, a Lóvátett lovagokról, az előadásról, amiben az öregeké a szerelem, a fiatalok pedig nem tudják, hogyan kell szeretni. Rajongása Dogyin színháza iránt magával ragadó, ami nem véletlen, hiszen hét évig közelről követte a társulat munkáját.

Az előadás elemzése mellett Shevtsova kérdéseket is feltesz: milyen fordítást használjon a rendező, a szöveg hogyan segíti vagy épp gátolja az előadás sikerét (nyilván azokon a vidékeken vetődik fel a kérdés, ahol több fordítás is egzisztál - Bocsárdi meséli, hogy Romániában a rendezők gond nélkül ollózzák össze a különböző fordításokból az előadások szövegét), külföldi vendégjátékokon mennyiben múlhat a siker a feliratok megfelelő színvonalán és adekvát stílusán, különösen akkor, ha a közönség számára ismeretlen a nyelv, amikor még azt sem tudjuk eldönteni, vajon "klasszikus" nyelvet használnak vagy nagyon mait, egy bizonyos szlengben szólnak vagy hétköznapin. Shakespeare-fordításokban nem dúskálunk, így az első gond felénk ritkábban jelentkezik. A másodikra viszont Gyulán remek példa volt a Korsunovas rendezte Rómeó és Júlia, ahol a feliratozásra tippem szerint Szász Károly időtállónak semmiképp nem nevezhető magyarítását használták. Még szerencse, hogy az előadás volt olyan átütő erejű, hogy a feliratra nem kellett figyelni.

Nemzeti darabjainkat - többnyire olvasatlanul - foggal-körömmel, tűzzel-vassal védő önjelölt purifikátoraink figyelmébe ajánlom a kutató asszony egy másik, Shakespeare kapcsán felvetett gondolatát: a britek képtelenségét a drámaszövegtől való eltávolodásra - bár épp Shakespeare-nél mit tekintsünk hiteles drámaszövegnek... -, amelynek eredménye az, hogy az érdekfeszítő Shakespeare-előadások mind külföldön születnek, ahol nem kötnek a tabuk. Sajnos Maria Shevtsova prezentációjának értékéből jelentősen levont az, ahogyan egy korlátolt vidéki nagymama szellemi szintjén nyilatkozott a Shakespeare-t illető elvárásairól, arról, hogy Nagy-Britanniában csúnya, kegyetlen előadások születnek, mert a színpadon ugyanazt lehet látni, mint a színházon kívül az utcán, hogy már Shakespeare nem szerepel az iskolai tananyagban, ellentétben Mark Ravenhill-lel meg Sarah Kane-nel. Honfitársa, a színikritikus Ian Herbert szinte semmiben nem értett vele egyet. Érdekes lenne őket vitatkozni hallani, vagy tényleg fiatal színházcsinálókat hallani az ő Shakespeare-ükről. (Csak azok lehetőleg ne a Plucked Pigeon Productions nevű truppból kerüljenek ki, mert az ő zavaros potpourrijuk agresszív dilettantizmusuk mellett csak a mélységes sekélységre ad iskolapéldát.)

Persze, nem kell direkt politikusra rendezni egyetlen Shakespeare-darabot sem, lehet Csehovon, Becketten, Dosztojevszkijen keresztül olvasni, a lényeg mindössze annyi, hogy a gondolathoz társított forma adekvát legyen, hogy ezek egységét lássuk-érezzük a színpadon. Igen, a nagy dolgok mindig nagyon egyszerűek.