A délelőtti szabadprogram egyben azt is jelenti, hogy van idő kielemezni és megírni az előző nap látottakat, és ha már sorra dőlnek a melegrekordok, utána meglátogathatjuk a Várfürdőt – kizárólag szakmai alapon.
Persze, nincs idő az egész napos lazulásra, csak kétszer tíz perc jut az óránként beindított hullámmedencében, és egy gyors séta a fák rejtekében megbújó vízi csúszdákhoz, de pont elég arra, hogy déli forróságban pecsenyepirosra süljünk, és megállapítsuk, hogy a közel 40 fokban a meleg gyógymedencét választó idősebb vendégek igazi hősök. A hőmérséklet 35 fok fölé kúszik, nem lehet hosszan a napon (és a forró vízben) tartózkodni.
Gyulai Várfürdő (Fotó/Forrás: Vass Antónia)
A rögtönzött hűsölés után vár a színház, ötkor a kaposvári színészhallgatók játszanak a Kamarateremben. Az a Vidnyánszky Attila rendezte Rómeó és Júlia kerül színre, ami előző nap a Világóránál elevenedett meg.
Az indítás most is pazar, azonnal bevon a megzenésített prológ.
Mindenki Rómeó és Júlia, és mindenki keresi a maga párját – ki-ki a nézők között is –, aztán elindul a történet és az interakció a közönséggel egy időre megszűnik. Pedig ebben az intim térben adva lenne a helyzet, a színészek (mert az itt látott teljesítmények alapján joggal elhagyható a „hallgató” jelző) körben ülnek, hangszereken játszanak, szerepből szerepbe lépnek. És néha arra is van idő, hogy kikacsintsanak, eljátszva saját magukat. Reflektálnak ránk, a helyzetre, a térre, Shakespeare-re.
Csak másfél órás az előadás, mégis órákig nézné még az ember, a közönség vastapssal köszöni meg a játékot. Aztán ezek a Rómeók és Júliák egy órával később, nézőként, már mögöttem ülnek a Kulcsár Noémi Tellabor Viharján. Látom, hogy egy-két ember – aki ott volt a délutáni előadáson – felismeri őket, lopva méregeti az osztályt, majd mint aki tudja, hogy nem illik mást megbámulni, tüntetőleg elfordítja a fejét.
Van más látnivaló, ugyanis megérkezik „Tudjukki”.
Minden városnak van egy ilyen „Tudjukkije”, akit mindenki ismer arcról, mert feltűnő jelenség.
Egy hölgy elnézi a sorát, ezért véletlenül pont ott ül, ahová „Tudjukki” már 20 éve jegyet vált. Gyors intézkedés, meg is oldódik a probléma, kezdődhet az előadás.
„Na látjátok, mindig nekem van igazam” – fűzi még hozzá utólag a színházélményében „sértett” férfi, akinek végül annyira tetszett a társulat produkciója, hogy hangos éljenzése betöltötte a várudvart.
Merész vállalkozás a Vihart táncszínpadra adaptálni, hiszen bizonyos részei egyébként is nehezebben értelmezhetőek. A mozdulatsorok, az érintések és a gesztusok azonban jól dekódolhatóak, a díszletként funkcionáló hullámfalra felírt sorok, és a nézők között szellemként elsuhanó táncosok pedig megadják a kezdőlökést a darabhoz.
Kulcsár Noémi Tellabor: Vihar (Fotó/Forrás: Gyulai Várszínház)
Az egyfelvonásos második fele már sokkal elvontabb, a középkor stílusát idéző stilizált jelmezek viszont – amelyekkel egyfajta groteszk divatbemutatón szembesít a társulat – jól illeszkednek a gyulai vár miliőjébe. Mintha direkt ide tervezték volna – gondolhatnánk. A lezárás azonban kidolgozatlannak hat ebben a térben, bizonytalanul hangzik fel az előadás végét jelző taps.
Pedig a siker megérdemelt, és a felbátorodott közönség jó szájízzel és a most is útravalóként kapott Shakespeare-idézettel hagyja el a várat.
Kint az óriás kivetítőn már zajlik a Svédország-Ukrajna EB-meccs,
éppen akkor jön a svéd egyenlítés, amikor a nézők kiérnek, a vár előtti rögtönzött szurkolói zóna pedig egy emberként kiáltja, hogy gól!
A végét már nem várom meg, a Vihar vihart hoz Gyulára, ami este még csak széllel, éjszaka viszont már dörgéssel és villámlással érkezik. A levegőt nem hűti le, de pillanatnyi enyhülést hoz a fülledt nyárba.
A XIV. Shakespeare Fesztivál programjai Gyulai Várszínház oldalán érhetők el.
Az Shakespeare-napló első része ITT, a harmadik része ITT érhető el.
Fejléckép forrása: Vass Antónia / Fidelio
hírlevél
