A Lear király, happy enddel (1681)

A Shakespeare eredeti verziója után nagyjából 75 évvel született drámát, a The History of King Leart egy ír költő, Nahum Tate írta, és kutatások szerint egészen 1838-ig – részben vagy egészben – ezt játszották a Lear király helyett az angol színpadokon, a tragédiát ugyanis túl lehangolónak találták. Miközben Shakespeare összegyűjtött műveinek kiadásaiban nyomtatásban folyamatosan olvasható volt az eredeti mű, addig a színházakból Tate szövege sokáig teljesen kiszorította az igazi Leart, mivel a színházba járó közönség imádta – így az sem számított, hogy több korabeli kritikus olcsó szentimentalizmusnak minősítette a Tate-féle változatot.

A happy enddel végződő, tragikomédiaként előadott verzióban a végén Lear visszaszerzi a királyságát, Cordelia és Edgar pedig összeházasodik, így zárszóként utóbbi győzedelmesen jelentheti ki, hogy „győzött az igazság és az erkölcs”. 1838-ban egy William Charles Macready nevű színész tisztította meg Tate soraitól a Leart, de akkor még Shakespeare változatának egy rövidített verzióját használták. Teljes egészében 1845-ben térhetett csak vissza az angol Bárd csorbítatlan szövege az angol színpadokra, egy Samuel Phelps nevű színházcsinálónak köszönhetően.

Pyramus és Thisbe (1745)

A Szentivánéji álom egyik legviccesebb közjátéka az athéni mesteremberek műkedvelő színjátszó köre által begyakorolt és előadott kis darab, a két szerelmes tragikus, de Shakespeare-nél szatirikusan előadott története. Az 1600-as években elsőként operák formájában készültek különböző Shakespeare-fanfictionök, például A viharból vagy a Szentivánéji álomból (utóbbiból több is). Ezekben a művekben az angol Bárd aligha ismert volna magára, 1745-ben azonban egy német születésű zeneszerző, John Frederick Lampe előállt a Pyramus és Thisbe című vígoperával, amit először a londoni Covent Gardenben adtak elő, és amely hűségesen követi Shakespeare eredeti„színdarabját-a-színdarabban”.

Lampe művében is külön szerepet kapott Pyramuson és Thisbén kívül a Fal, a Hold és az Oroszlán is (az itt hallható részletben hallhatjuk is üvölteni), ahogy itt is volt színpadi közönsége is az előadásnak: Theseus és kísérete helyett egy impresszárió és két férfi, akik folyamatosan szellemes szöveges megjegyzésekkel kísérték az énekesek játékát. A meglehetős sikerrel futott operával egyébként a szerző Shakespeare fel-, vagy inkább kihasználásával az olasz típusú operából és operaénekesekből akart gúnyt űzni. Fentebb a darab egy modern, német nyelvű feldolgozása látható és hallható.

Rosencranzt és Guildenstern halott (1966)

Tom Stoppard cseh születésű angol drámaíró leghíresebb darabjának nemcsak a címét, hanem két főhősét is Shakespeare Hamletjéből kölcsönözte. Rosencrantz és Guildenstern az ifjú Hamlet gyerekkori barátai és iskolatársai voltak, akiket a cselszövő Claudius, Hamlet gyilkos nagybátyja, az új király bíz meg azzal, hogy férkőzzenek a királyfi bizalmába, és jelentsenek róla neki. Később a király a két simulékony fiatalemberrel kísérteti Angliába Hamletet, rájuk bízva azt a levelet, amely a királyfi halálos ítéletét tartalmazza. Csakhogy a gyanakvó Hamlet kibontja a papirost, és átírja az abban található utasításokat úgy, hogy a levél átadóit végezzék ki – a két férfiról az ötödik felvonásban jelentik, hogy meghaltak, azaz akkor hangzik el az ikonikussá vált „Rosencranzt és Guildenstern halott” mondat.

Stoppard a két nem is annyira rosszindulatú, mint inkább alamuszi figurából elidegenedett hősöket farag, akik a leginkább a Godot-ra várva című klasszikust megidéző abszurd drámában végig kívülállóként tekintenek saját magukra, és csak szerencsétlen módon sodortatják magukat az eseményekkel – ahogy az voltaképpen a Hamletben is történik, csak ezúttal mindezt az ő szemszögükből láthatjuk. A két színtelen-szagtalan alaknak annyira bizonytalan az identitása is, annyira megkülönböztethetetlenek egymástól, hogy a Rosencranzt és Guildenstern halott során többször jellemet és szerepet is cserélnek (még maguk sem tudják, melyikük kicsoda, ami nem csoda, hiszen mindig együtt emlegetik őket). A teszetosza, fogalmatlan hősök alapvetően komikus sodródása apropóján azonban a szerző nagyon is mély és filozofikus gondolatokat fogalmaz meg, így teljes joggal állíthatjuk, hogy általa további, új értelmet nyert Shakespeare eredeti darabja.

Szerelmes Shakespeare (1998)

Tom Stoppard a Rosencrantz és Guildenstern halottal nem utoljára nyúlt Shakespeare univerzumához. Forgatókönyvíró-társával, Marc Normannel közösen alkottak egy romantikus komédiát, amelyben azt mesélték el – abszolút a fantáziájukra hagyatkozva, és azt kihasználva, hogy vajmi keveset tudunk Shakespeare 1585 és 1592 közötti életszakaszáról –, hogyan is születhetett a legendás szerző talán leghíresebb műve, a Rómeó és Júlia.

A Szerelmes Shakespeare csak némi jóindulattal tekinthető fanfictionnek, mivel nem Shakespeare univerzumában játszódik, hanem a valódi Shakespeare életét idézi meg, ám eközben felhasználja a „fanfictionizált” darab, azaz a Rómeó és Júlia több sorát, sőt a komplett erkélyjelenetet is – ráadásul a főhősnő, Viola alakjával még a szerző egy további művét, a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabot is előrevetíti. Ebben az értelemben tehát Stoppardék alkotása akár a Vízkereszt előzménytörténetének is tekinthető, némileg átfedésbe hozva egymással a dráma és a forgatókönyvírók által kitalált fiktív események valóságát.

Szerelmes Shakespeare, Madách Színház 2017. (Fotó/Forrás: Madách Színház / Mohos Angéla)

Gertrud és Claudius (2000)

Az elsősorban Az eastwicki boszorkányok és a Nyúl-regények révén ismert amerikai író egyik kései regényében a Hamlet előzményét meséli el, „a parázna, vérnősző baromra”, azaz Claudiusra és Gertrud királynéra koncentrálva. Updike verziójában az idősebb Hamlet ellenszenves figura, egy brutális viking harcos és egy hideg politikus keveréke, aki elhanyagolja feleségét. Gertrud és a férfi csak dinasztikus okokból kötöttek házasságot, ezért nem csoda, hogy a melegszívű, érzelmes nő inkább férje öccse, a művelt, kalandvágyó és Updike-nál igen szimpatikus Claudiusnál talál vigaszt.

A csúf házasságtörés így regényes és érzéki szerelmi történetté nemesül, a könyv pedig ott ér véget, ahol Shakespeare drámája elkezdődik: az ifjú Hamlet – aki egyébként Updike-nál csak egyszer-kétszer bukkan fel, még gyerekként – visszatér Wittenbergből, Claudius pedig azt reméli, hogy a sértődött királyfit sikerül megszelídítenie, és összeházasítania a szép, de kissé üresfejű Ophéliával, így ők ketten majd megbízhatóan szállítják az utódokat, és a fényes dinasztia jövője el lesz boronálva.

A Madách Színház július 16-ig tartó Szerelmünk, Shakespeare fesztiválján a felsorolt művek közül megtekinthető a Szerelmes Shakespeare színpadi verziója Nagy Sándorral, Solti Ádámmal és Tompos Kátyával, illetve Petrik Andreával a főszerepben. További részleteket erről itt találunk, a fesztivál még hátra lévő programjairól pedig itt tájékozódhatunk.