„Shoah nem felejteni” – Auschwitz-emlékezet a Karinthy Színházban

Az alábbi cikk szponzorált tartalom, nem a Fidelio szerkesztőségének tagjai írták.

Mert az igazán fontos és tanulságos dolgok az emlékezésből fakadnak. Hogy nem felejtjük el a múlt fontos és meghatározó, olykor felemelő, máskor dermesztő emlékeit. Sajnos azt kell megállapítanunk, hogy az emberiség sokkal több, az utóbbi kategóriájába tartozó felejthetetlen „élménnyel” piszkította össze büszke történelmét, amit mind jobban szeretnénk meg nem történté tenni. Sokan választják a könnyebbik ellenállás felé való haladást a fejlődés útján: a felejtés általi meg nem történést. Ha elfelejtjük, akkor nem is történt meg. Relativizálható, aminek kisszerűségében még a klasszikus áldozathibáztatás is megjelenik: minek ment oda, nem kötelező hmhmhm-nek (és itt behelyettesíthető bármilyen üldözhető népcsoporttal, társadalmi réteggel) lenni, de tovább is süllyedhetünk a métely bugyrában, egyenesen meg se történt, csak ők találták ki.

Hiába az áldozatok száma, a túlélők bizonysága, ha azt mondják nem volt, nem volt.

Mint a kisgyerek, aki, ha becsukja a szemét, és láthatatlanná válik számára a világ, úgy azt hiszi, azzal ő is láthatatlanná vált a világ számára. Jobb esetben ezt a lelkiismeretre nehezedő bűn elviselhetetlen súlya teszi. Rosszabb esetben a szembenézés tagadása, a gyűlölet vaksága, a saját (nemzet)sors iránti felelősség vállalásának elmaszatolása. Ilyen körülmények között elengedhetetlen kötelessége minden közösségnek az emlékezés, de sokkal inkább a soha el nem felejtés.

Visszatérő élményem, hogy amikor Spielberg filmjének, a Schindler listájának volt bemutatója a mozikban, én a Corvinban néztem meg. Klasszikus moziélmény, popcorn menüvel, kis kukorica, nagy üdítő. Mellettem, körben, szinte mindenki. Én – tudván, hogy mi várhat rám – el nem tudtam képzelni, hogy bármi ilyet is bevigyek, mondjuk a papírzsebkendőn kívül. Nem vagyunk egyformák. A film körülbelül harmadáig-negyedéig azért hallatszott némi zsizsgés: kólaszürcs, popcornroppanat, sutyorgás, aztán elérkezett a film arra a pontjára, hogy a náci tisztek az auschwitzi rámpán a komoly logisztikai problémát okozó feladattól gondterhelten beszélik meg, hogy „most érkezett egy szállítmány magyar”.

Onnantól síri csend a moziban.

Biztosan volt olyan, de azt azért nem tartom valószínűnek, hogy épp ott és akkor fogyott el egy egész mozinak a délutáni nasija. Az érintettség, még ha nem is teljesen személyes, megrendülten döbbent figyelembe taszított egy teljes moziteremnyi embert. Ahogy aztán még sok-sok mozi, sok-sok nézőterét. Nem csak itt, az egész világon. Bevallom, én akkor találkoztam először ennyire lélekközeliben a holokauszttal. Onnantól kezdett foglalkoztatni a múltnak ez a meglehetősen sötét foltja. Ha nincs Spielberg filmje, talán sose tudom meg, hogy még magát Eichmann-t is mennyire meglepte az akkori magyar állam szervilis fürgesége, amivel vagonokba préselte zsidó honfitársainkat. Tudván, hogy nemigen fognak visszatérni. Így aztán „emberséges cinizmussal” nem is retúrjegyet számláztak ki (!) nekik. Igen, tanultam sok mindent, megemlítették a történelemkönyvek az iskolában, de ennyire testközelből eleddig nem érintett meg semmi annak előtte.

Ezért is fontos minden olyan alkotói szándék, ami a soha nem felejtés mellett teszi le a voksát.

Karácsony Gergely a 152 lépés Auschwitz felé című előadásban (Fotó/Forrás: Forgács Bea / Karinthy Színház)

A Karácsony Gergely–Nagy Márk–Virág Vivien alkotói hármas hat évvel ezelőtt, még annál is fiatalabban, mint amennyire most azok, döntést hoztak. Fontosnak tartották, hogy beszéljenek az elbeszélhetetlenről. Feldolgozzák a feldolgozhatatlant. Sokan, sokféleképpen nyúltak már a shoah-hoz, ki a túlélők visszaemlékezései alapján a naturalista megközelítést választotta (Schindler listája) vagy a szörnyűségek konkrét ábrázolása helyett annak külső beszüremlésével kelt hatást, a tudásunkra és képzeletünkre épít (Saul fia), ki pokolban is túléltető remény ébrentartásának himnuszát „énekelte meg” (Az élet szép), ki a film utolsó, a valóság dermesztően kijózanító pillanatáig vicces szatírában hozta közelebb a rémálom éveit (Életvonat). Vagy alig beszél, ha pedig igen, akkor is inkább a végrehajtók vagy az akkor ott, a gázkamrák tövében élő falusiak teszik, mint a túlélők (Shoah). Hiszen azóta a fejünk felett lebeg a félelmetes kérdés: hogyan juthatott el egy olyan fejlett társadalom, mint a német idáig? Igen, tudjuk az okokat már, rengeteg tanulmány készült ez ügyben, de mégis, rettenetes belegondolni abba, hogy vajon megtörténhet ez újra? És ha igen,

mi mozgatja azokat, akik működtetni képesek egy ilyen rendszert?

Robert Merle Mesterségem a halál című regényében ezen gondolkodik el. Rudolf Höss életútját követi végig. Annak a Höss-nek, akinek „köszönhetjük” zsidó embertársaink ipari méretű és szervezettségű elpusztításának megtervezését és végrehajttatását. A regény egyes szám első személyben beszél a gyerekkortól a háború végéig terjedő életéről. Szenvtelenül, ítélkezés nélkül ír Merle a halálgyár szülőatyjáról. És persze a személyes felelősségről. Ami már a nürnbergi perben is megjelent: katona vagyok, parancsra cselekedtem. Az egész regényben ez az igazán dermesztő. Ez a meggyőződéses szenvtelenség. Hogy egy fontos, megoldandó feladatot bíztak rá, amit ő a „legjobb tudása szerint” a lehető legkiválóbban oldott meg. Milyen ember az ilyen ember?

Karácsony Gergely a 152 lépés Auschwitz felé című előadásban (Fotó/Forrás: Forgács Bea / Karinthy Színház)

Karácsony Gergelyék a 152 lépés Auschwitz felé című előadásukkal ennek a regénynek a színpadra állítására vállalkoztak. Ők sem akarták megmagyarázni a gyermekkori szeretetlenséggel a szörnyeteggé váláshoz vezető utat, az megkérdőjelezhető elvek és ordas eszmék általi sodródást sem pszichologizáló okokként mutatják fel, egyszerűen ábrázolják lépésről lépésre azt az embert, aki odáig jutott el, hogy valójában bűntudat nélkül tudott büszke lenni elvégzett munkájára:

aki nem abban látta a morálisan vállalhatatlanságot, hogy megtegye, amit parancsoltak neki, hanem abban, hogy megtagadja azt.

Gergő egyedül van a színpadon (hiszen monodráma), bravúrosan ugrik egyik megjelentett figurából a másikba, egyes alakok a múlt század fordulójának politikai gúnyrajzait megidézően jelennek meg, de mégse papírízűen gonoszak, hiszen – és ez az egész jelenlétére igaz – olyan intenzitással van végig a színpadon, olyan mértékű energiákat mozgat meg, amitől hitelessé válnak a figurák. Sok, mondhatnánk, de mégse rengeteg. Jó ízléssel pont annyira erős, amennyitől nem ő, a játszó válik taszítóvá, hanem az alak, akit játszik. Pont azáltal húz be. Nem kisrealista az alakítás, ennek következménye az ahogyan játszik. Minden és mindenki ezt a színházi nyelvet szolgálja, a zene, fény, kellékek és jelmezek: kompakt egésszé áll össze minden a végére.

Karácsony Gergely a 152 lépés Auschwitz felé című előadásban (Fotó/Forrás: Forgács Bea / Karinthy Színház)

Megrázó élmény, súlyos a nyersessége, miközben elképesztő érzékenységgel dolgozik benne mindenki. És kénytelenek vagyunk szembenézni a ténnyel, hogy ahhoz, hogy mindez ne történhessen meg még egyszer, az bizony folyamatos edukáció. Hogy ha körbe nézünk, magunk köré, a mostban, fel kell ismernünk, mennyire fontos, hogy mit adunk át a következő nemzedéknek, hogyan tanítjuk őket – elsősorban példaadással – emberségre, részvétre. Sose fogjuk megtudni, hogy mi lehetett volna Rudolf Höss-ből, ha nem azok a hatások érik, ami érték. De azt tudjuk, hogy ha nem marad, aki emlékeztessen rá, hogy mivé lett és azzal mit okozott, akkor bármikor megtörténhet újra. És végleg elvesztünk.

(Igen, történelmünk más szörnyűségeit is fontos újra meg nem történhetővé tenni. Azokra is emlékeznünk kell. De ez nem lehet fontossági verseny.)

A magam részéről köszönöm az ifjúságnak, hogy magukra vették az emlékezés terhét. És most elhozták Győrből Budapestre, és a Karinthy Színházban otthonra lelt az előadásuk.