Milyen érzés volt ennyi idő után újra találkozni a közönséggel, ráadásul egy olyan intim térben, mint a Rózsavölgyi Szalon?

Több szempontból is ünnepi volt a premier. Legfőképpen azért, mert újra játszhattunk. Közönség előtt. Először szerepelek a Rózsavölgyiben, először Hegedűs D. Gézával, és talán először játszom ilyen pici térben. Nagyon szeretem. Kicsit film, kicsit színház, de a nézők ott vannak, és ha jók vagyunk, érezni, ahogy jönnek velünk, ahogy befogadják a történetet.

A bezárás alatt is folytatódott a munka a színházakban, hiszen számos előadás készült a virtuális tér számára. A férjével, Rudolf Péterrel a Madách Színház számára forgatták az Örökké fogd a kezem című, kifejezetten képernyőre szánt darabot, amelyet Csehov és Olga Knyipper levelezéséből írtak. Ez a produkció műfajok határán mozog: nehéz eldönteni, hogy inkább egy filmre vett színházi előadás, vagy színházi eszközöket is alkalmazó film.

Kicsit ez, kicsit az. Online színház. Ez volt az első előadás, amely kimondottan a karanténhelyzetre készült. Így a kamera jelenléte adott volt. De csak ennyi. Talán a közelsége miatt eszköztelenebb, filmesebb, de a történet szerkezete, felépítése – színdarab. Eredetileg is annak íródott. Kamarajellege miatt kiválóan alkalmas arra, hogy egyetlen kamerának játsszuk el. Rettenetesen izgultunk, hiszen csak az előadás után tudtuk meg, a közönség hogyan fogadta ezt a rendhagyó színházat.

Ráadásul a saját otthonukba kellett „beengedni” a nézőket.

Először furcsa volt, nekünk is át kellett gondolnunk, hogy ez mivel fog járni. Nem is a lakás átrendezése miatt, inkább azért, hogy mi nem leszünk-e zavarban attól, hogy a saját közegünkben nemcsak létezünk, hanem játszunk is. De ahogy kialakítottuk a teret és elkezdtünk próbálni, onnantól csak a feladatra koncentráltunk.

Ezek szerint jól ötvöztük a mai és a csehovi miliőt.

Az Örökké fogd a kezemnél a tér miatt egy pillanatra a kulisszák mögötti világ vált láthatóvá, a Churchill és Garbóban pedig pont a filmek mögötti személyes történetek a fontosak. Másféle megközelítést igényel egy olyan személy megformálása, aki valóban élt?

Minden szerep – szerep. Amikor egy fiktív alakról van szó, a rendezőben és bennem megrajzolódik egy karakter a külsőre, belsőre vonatkozó gondolatokkal, tervekkel. A néző ott, akkor találkozik vele először. Amikor egy valós személy a szerep, tudnom kell, hogy a nézőknek igenis van valamilyen személyes viszonyuk hozzá. Ma, az internet világában már minden szinte egy kattintás, és az emberek a filmekbe is azonnal belenézhetnek. Nekem fontos, hogy külalakban megteremtsük az illúziót, és a néző azonnal elfogadhassa, hogy most én játszom azt a bizonyos valakit, és rögtön rátérhessünk a lényegre, a történetre. Mert mégiscsak az a legfontosabb, miért játszunk el egy színdarabot. Engem is abban a pillanatban már csak az érdekel. A többit megteremtettük az öltözőben.

Hegedűs D. Géza és Nagy-Kálózy Eszter a Churchill és Garbóban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

A darabban sokszor esik szó arról, hogy Garbo A kétarcú nő sikertelenségét bukásként élte meg, és abbahagyta a filmezést – ennyi idő távlatából pedig már azt is tudjuk, hogy valóban az volt az utolsó filmje. Ön a pályafutása során tapasztalt ennyire erős elbizonytalanodást?

Előfordult, hogy egy-egy pillanatra úgy éreztem, jó lenne egy kis szünetet tartani, de hosszasan sosem gondolkodtam rajta. De

Engem is zavarna, ha a civil létezésemben nem lehetnék az, aki vagyok. Ha folyamatosan szerepet kellene játszanom, nehogy szétromboljam a rólam kialakított képet. Ez rettenetesen fárasztó, és elveszíti az ember a saját vezérfonalát, ami segít terelgetni. Át akarnak formálni, vagy csak folyamatosan azt sugallják, hogy minden pillanatban érdekesnek kell lenned. Szerintem ez őrjítő tud lenni. A darabban mondja is Garbo, hogy ez sosem volt az ő közege. Abból a szegény, nyomorúságos miliőből, ahonnan ő érkezett, ez a világ befogadhatatlan. Volt ereje nemet mondani olyan áron, hogy soha többet nem állt kamera elé. Nem tudott volna önmaga maradni, ha elfogadja Hollywood könyörtelen szabályait. Okos, intelligens nő volt, aki valójában mindig színházi szerepekről álmodott.

Ez érdekes párhuzam, mert ön viszont egy korábbi interjújában éppen azt mondta, hogy bár a színház lett az útja, elsősorban filmezni szeretett volna.

Igen, gyerekként, de még a főiskolán is úgy gondoltam, hogy belőlem filmszínésznő lesz. A pályám elején valóban sok filmben játszhattam, és élveztem minden pillanatát. Szerettem a kamera előtt lenni, és szerettem a kamera mögötti életet is. A sok-sok megszállott filmes embert, akik hosszú évtizedeket töltöttek már ebben a világban. Ezt szerelemmel lehet csak csinálni. Én is szerelmesen imádtam filmezni. Szerettem a színházat is, de másképp születik, mint a film. Azt hittem, hogy ez mindig így is lesz. Szerettem a színházat is, de másképp születik, mint a film. Nem voltam tudatos színházcsináló. Aztán az évek során ez teljesen átfordult. Sokszor úgy érzem,

A próbák során végigjárt út, a megszületett pillanatok egy-egy sikeres előadásban hosszú időre velünk maradnak.

A vágyott filmes munkák miatt felvetődött valaha a külföldi karrier gondolata?

Ki ne vágyna arra, aki erre a pályára lép, hogy meghódítsa az egész világot? Szerintem ez így helyes is. Kár lenne alább adni. De hogy ez az egész világ kinek mit jelent, az már más kérdés. Nem hiszem, hogy valaha ki tudnék szakadni hosszú időre a környezetemből. Ebben nőttem fel, ideköt minden emlékem, tapasztalásom, kínom, boldogságom, nekem itt van dolgom. Itt tudom átélni lépésről lépésre, hogy merre tartok, hogy az általam vágyott út az-e, amit elterveztem. Persze nagyon jól esik egy-egy visszajelzés olyan helyekről, ahol senki nem ismer, pusztán a munkámat látják. De ez az öröm is megadatott nekem. Több filmes elismerésem is van külföldről.

Ráadásul ahogy az ember halad a pályán, szerepkörből szerepkörbe lép.

Izgalmas minden, ami kicsit is más. De valójában minden szerep másik világ. Mindig elölről kell kezdeni mindent. Én sosem vagyok jó az olvasópróbán. Félek olyasvalamivel felruházni a szerepet, amit még nem tudhatok róla pontosan. Nem akarok véletlenül sem egy előre, otthon kigondolt koncepció szerint olvasni. Még akkor sem, ha egy adott szerep akár én is lehetnék, annyira ismerős. Olyankor persze sok dolog, történet jut eszembe a saját életemből, amiből lehet építkezni. Ahogy az évek mennek, egyre több helyzettel gazdagodunk. A paletta bővül.

Nagy-Kálózy Eszter és Hegedűs D. Géza a Churchill és Garbóban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Garbo és Churchill egy olyan életszakaszban kerülnek kapcsolatba egymással, amikor mindkettőjüknek szüksége van egy másik ember közelségére, találkozásuk már-már sorsszerű. Az ön életében is fellelhetők ilyen fontos kapcsolódások?

A szakmámban és a magánéletemben is nagyon fontosak az ilyen állomások és találkozások. Egy-egy beszélgetés, egy könyv, egy pillanat az utcán, akár mind-mind fontos pillére lehet az életünknek. Persze ehhez mi magunk is kellünk, hogy észrevegyük, megértsük egy-egy történet jelentőségét. A pályám során sok színházban játszottam. Örülök, és elégedett vagyok azzal, amerre a sors vetett engem, vagy én magamat. Minél több a találkozás, annál több a tapasztalat, és talán annál inkább látszanak a lényeges, fontos dolgok az életben.

A legfontosabb szakmai állomás, találkozás a Művész Színház volt Törőcsik Mari, Taub János és Schwajda György vezetésével. Fájdalom, hogy egyikük sincs már itt velünk.

A darab is egy „mi lenne ha” helyzetet boncolgat a fiktív találkozással. Meggyőzhető lett volna Garbo, ha tényleg találkozik Churchillel?

A darab szerint semmiképpen. Az élet is ezt igazolja, hogy semmi és senki nem tudta őt meggyőzni, hogy folytassa a filmezést. Néha-néha elmegy egy-egy találkozóra, lehet, hogy eljátszik a gondolattal, hogy újra a reflektorfénybe kerüljön, de aztán sosem tud az általa húzott falon átlépni. Valószínűleg van benne fájdalom emiatt, de azt is érzi, hogy többet veszítene, mint nyerne vele. Hogy mi elől menekül? A hollywoodi filmes világ, a megfelelési kényszer elől, vagy csak nem a filmvásznon, mindenki szeme láttára akar megöregedni. Vagy együtt ez az egész. A darab írója is színésznő – talán ezért is érdekelte annyira Greta Garbo mítosza.

Churchill részben a festészeten keresztül tárulkozik ki: a lenyugvó nap utolsó sugarát festi vászonra, amit végül Garbónak ajándékoz. Ez a sugár egyfajta reménysugárnak is tekinthető?

Ezzel a képpel Garbo az egész közös utazásuk élményét viszi magával. A közös út során mindketten megnyílnak a másiknak, és talán olyan dolgokról is beszélnek, amikről másokkal soha. Van valami bennük, amitől sodródnak a másik felé. Lehet, hogy soha többé nem találkoznak, de valahol örökre összekapcsolódtak. A kép számomra ennek a szimbóluma.

Fejléckép forrása: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon