- Minden darab azt adja, amire éppen szükséged van, fogalmaztál egyszer. Milyen személyes és művészi találkozási pont a pályádon a Karamazov testvérek?

- Azért érzem nagyon szerencsésnek, hogy ez a darab megtalált, mert engem is sok olyan téma foglalkoztat, ami Iván Karamazovot. Ő sem fogadja el az Isten által teremtett világot, mint ahogy engem is rendkívül irritál a minket körülvevő világ, a társadalom működése. Az apagyilkosság miatti bűntudat mellett ez a fő mozgatórugója ennek a figurának, és ebbe őrül bele. Különböző teóriákat gyárt, de a gyakorlatba nem tudja átültetni őket. Színészileg azért tartom fontosnak, mert hatalmas kihívás. Hiába játszottam Hamletet, szövegmennyiség és jelenetek szempontjából a Karamazov testvérek sokkal súlyosabb. Izgalmas feladat megmutatni, hogy honnan hová jut el a figurám, amikor a végén ráhúzzák a kényszerzubbonyt. Engedélyt kaptam arra, hogy a pszichiátriai klinikán orvosokkal beszélgessek erről a betegségről. Az ott szerzett tapasztalataimat is felhasználom, hogy hitelesen mutassam meg ezt az állapotot. Az a cél, hogy ne ábrázolásnak tűnjön, hanem a néző elhiggye.

- Iván Karamazov intellektuális tépelődése sok rokon vonást mutat Hamlettel, akit a fiatalság elszánásával alakítottál a Nemzetiben. Mit sikerült átmenteni magadban a hamleti figurából Iván Karamazov megformálásához?

- Valóban rímel egymásra a két szerep abból a szempontból, hogy mindketten felfokozott idegállapotban vannak, tehetetlenek. Inkább azon voltam, hogy kiürítsem magam, és a nulláról kezdve Valló Péter rendezővel együtt igyekszem megtalálni magamban az őrületet, a skizofréniát. Nehéz volt elengedni Hamletet. Mindössze egy évadot játszottam, utána még otthon is sokszor mondtam magamban a szöveget. Azt éreztem, hogy még nem játszottam ki magamból. Pontosan tudom, hogy voltak nagyon jó pillanataim az előadásban és nagyon rosszak is, amelyekkel adós maradtam. Nyilván egy színész minden szerepet magában hord, amit valaha játszott.

- Az idegrendszeretekkel dolgozva gyakran pengeélen táncoltok a tudati és a tudatalatti létállapotok előhívásában. Mennyire megy könnyen nálad az átállás egyikről a másikra?

- Láttam már olyat, akinél baj volt ezzel. Egy előadásban, amikor nem azon gondolkodom, hogy mikor jön a végszó, hanem úgymond "szörfölök", nem kommentálom magamban az eseményeket, hanem annyira benne vagyok, hogy valóságnak fogom fel, akkor az felemelő. Taps után nehéz kijönni ebből a helyzetből. Iván esetében egyszer csak megjelenik neki az ördög, aki valójában a másik énje, és azt tartja valóságnak. Onnantól kezdve egy teljesen más rendszer szerint működik, más hívószavakra ugrik, elszakad a logikus gondolkodástól.

- Vallót - saját szavaival élve - a Karamazov testvérek lételemi része, a bűn eredete foglalkoztatja ebben a Dosztojevszkij adaptációban.

- Tökéletesen világos számomra az előadás üzenete. Aljosával, az öcsémmel, aki papnak tanul, van két nagy hitvita jelenetem. Próbálom neki bebizonyítani, hogy az egyház működése már rég nem arról szól, amit valaha Jézus tanított. A mi előadásunk azt is felveti, hogy két egymással szemben álló világnézet hogyan tud szétbomlasztani családokat, hogyan esik egymásnak egyik pillanatról a másikra két ember csak azért, mert mindketten védik a hitüket. Szintén rímel erre az országra az, ahogy emberek a pusztulásig jutnak el tehetetlenségükben. Sokakon látom, hogy futkosnak jobbra- balra anélkül, hogy igazi céljuk lenne, nem értik, hogy mi az életük értelme. Meglepett, hogy nem feltétlenül színházi emberektől is hallom, mennyire várják a bemutatónkat.

- Ez az első komolyabb munkád Valló Péterrel. Milyen élményt jelent számodra az ő színházcsinálása, gondolkodása?

- Lenyűgöző az a lexikális tudás, intelligencia, ami mögötte áll, és ami a rendezéseit, a próbák hangulatát is meghatározza. A Nemzetiben Racine Atáliájában dolgoztam már vele egy pár mondatos szerepben, és már akkor nagyon megfogott. Vallónak Ascher Tamás volt az osztálytársa, aki nekem az egyik osztályfőnököm volt a Színművészetin. Nagyon jól dolgozunk együtt.

- Jövőre a Mohácsi fivérek Buborékok-előadásában is játszol. A színházi otthonod kezd körvonalazódni a Radnótiban?

- Még a Nemzetiben lett volna talán lehetőségem, hogy Mohácsiékkal dolgozzak, de aztán nem jött össze. Hálás vagyok, hogy a Radnótiba hívtak két feladatra is, nagyon megtisztelő! Több feladat vár az Orlai Produkciónál, szintén Mohácsi rendezésében a Hairben Bergert alakítom jövőre, és szó van a Száll a kakukk fészkére bemutatásáról is. Hat előadásban leszek benne, úgyhogy inkább az tekinthető az otthonomnak.

- Azonos színházi nyelv, értékrend kérdése, hogy egykori osztálytársaiddal, Bánfalvi Eszterrel és Radnay Csillával egy időben szerződtetek el a Nemzetiből?

- Egyéni döntésből jöttünk el, mindamellett bennem volt valami minőségi voks is. Lehet, hogy bennük is.

- Semmiképpen nem tudtad volna elképzelni, hogy maradj Vidnyánszkynál?

- Úgy emlékszem, nyitott voltam. Egy félig politikai, félig színházi erővel találtuk magunkat szembe hirtelen. Olyan ideológiával, amivel képtelen lettem volna azonosulni. Nem szeretem, amikor egy tehetséges ember a politika mellé teszi le a voksát. Amikor Alföldi megkapta a színházat, őt is ezzel vádolták. De igen nagy a különbség eddig az új és a régi vezetés között, a régi javára. Sejthető volt. Szép öt évet töltöttem el a Nemzetiben, nagyon jó szerepekkel, egy imádnivaló társulatban. Hiszem, hogy minden úgy történik, ahogy kell, és azzal, hogy nem maradtam, sokkal több ajtó nyílt meg előttem.

Hamlet - Nemzeti Színház - Szabó Kimmel Tamás

- A szabadúszó létben újra kellett pozícionálnod magad. A lehetőségek közeledtek feléd, vagy neked is kellett tenned lépéseket?

- Öt hónapig otthon voltam, illetve bővült a családom a lányommal, és onnantól kezdve már nem volt játék, hogy mit és hogyan dolgozom. Visszamondtam egyébként ajánlatokat, amelyekből rosszul jöttem volna ki. Aztán összehozott az élet Orlai Tiborral, akivel remek szakmai és emberi kapcsolat alakult ki.

- Az egyik legutóbbi nagy sikered a Bagoly és Cica. Feltételezem, hogy a saját párkapcsolati bonyodalmaidból is sokat beleviszel Felix, a zárkózott író szerepébe.

- A Bagoly és Cica tipikus amerikai bulvárdarab ugyan, mégis lehetőséget ad arra, hogy a mélyére menjünk. Utálom azt a színházat, amiben nincs valódi mélység, történet, szándék a karakterek mögött. Nyilván a színész a saját életéből hív elő tapasztalatokat. Jordán Adéllal vannak olyan veszekedéseink az előadásban, amelyeknél pontosan tudom, hogy melyik kapcsolatom melyik veszekedéséből indultam ki.

- Konkrétan miről szól az Orlai Produkcióval kötött hosszú távú együttműködésed?

- Három előadást fektettünk le a szerződésben. Emellett úgy vállalok el máshol felkéréseket, hogy vannak további előadások, amelyekben számít rám. Majdnem mint egy anyaszínházban. Tibor abszolút gondolkodik bennem, kvázi az ő színháza lett a bázisom. Ha beletesz egy előadásba, akkor olyan színészeket, rendezőt választ, akikkel tudja, hogy jól fogunk együtt dolgozni. Az ő színházi működése kiszámítható, biztonságos, minden a legkorrektebbül történik. Ezáltal mindig nagyon jó, érdekes előadások jönnek létre. Ráadásul határtalan emberséggel van minden munkatársa, színésze iránt. Mindenkivel működik egyfajta barátság is. Bármilyen problémával lehet hozzá fordulni és ez ritka.