- Sok Hamlet-előadást vagy -filmet láttál?
- Igazából nem. Sok évvel ezelőtt színházban Kiss Csaba Hamlet-parafrázisát láttam Karalyos Gáborral, arról már csak homályos emlékeim vannak, filmben pedig részleteket a Kenneth Branagh-féle változatból. De amikor megtudtam, hogy én játszom Hamletet, attól kezdve tudatosan nem is kerestem semmiféle feldolgozást, hogy ne legyen a fejemben semmi előkép, szóval tulajdonképp jól jött ki, hogy szinte nincs előzetes Hamlet-élményem.
- És amikor a próbatáblán szembesültél azzal, hogy te leszel Hamlet, rohantál a polchoz, hogy levedd valamelyik fordítást vagy tudatosan megvártad a szövegkönyvet?
- A szövegkönyvre hagyatkoztam. Azt akkor nem tudtam, hogy a Nádasdy-fordítást fogjuk használni, Arany Jánosét viszont nem akartam elolvasni, mert a rendező, Alföldi Robi mondta, hogy egy eléggé húzott verziót fog használni, és igazából azt sem szerettem volna, hogy bennem markánsan kialakuljon egy kép a szerepről még a próbák előtt, hiszen könnyen lehet, hogy az a rendezői koncepció miatt felülíródik. Úgyhogy az olvasópróbán találkoztam először a szöveggel és Hamlettel.
- Minden szerepnél tudatosan így teszel?
- Nyilván függ attól, hogy mekkora a szerep. Ha a Süsüben én lennék a cölöpverő kettő, szétolvasnám a példányt, megnézném az összes fellelhető Süsü-verziót, de ha tét van, akkor nem szeretem, ha megkavar vagy megzavar bármi előzmény.
- Jan Kottot idézitek, aki gyakorlatilag az összes lehetséges értelmezési módot, irányt felvázolja. Ebből a sokféleségből a tiszta lapra mit kellett ráírnod?
- Shakespeare-ben az a zseniális, hogy megírt valamit a 16-17. század fordulóján, és ma is minden egyes sora aktuális, szóljon az a szerelemről, a hatalomról, az árulásról, az anya-fiú viszonyrendszerről. Elég volt ennyit leírni arra az üres lapra. Jobban nem tudom megfogalmazni, mert nagyon benne vagyok még, nagyon bennem van még... Azt hiszem, nem véletlen, hogy férfi színészek álma a Hamlet, mert mindent kijátszhatsz magadból. Bár az is igaz, nekem nem volt az, mert szerepálmaim nincsenek.
- Hogyhogy?
- Mondjuk, hogy elképzelem magamról, milyen jó Konferanszié lennék a Kabaréban. Aztán jön egy rendező, rám osztja, ám homlokegyenest más gondol a darabról, a szerepről, rólam, így az egész halott üggyé válik. Ezért nem is élem bele magam soha semmibe, nem ábrándozom. Inkább hagyom, hogy megtörténjenek velem a dolgok, hogy csak úgy jöjjenek, mert ami fontos, az úgysem kerül el.
- Hamletet kiosztották már huszonéves és ötvenes színészre is, és minden életkorban vagy társadalmi-politikai helyzetben természetszerűleg más-más fontos. Téged 27 évesen abból, amit az előbb elkezdtél sorolni, mi foglalkoztat a leginkább?
- Talán az emberi kapcsolatok megmutatása, a barátságok elvesztése, az árulás, a szerelem. Elég mai mondanivalók, van hozzájuk közöm. Nagyon pontosan végigelemeztük a darabot, és minden, ami "értelmezésnek" vagy "üzenetnek" tűnik, benne van a szövegben, nincs rápakolva semmi. Az egy szerencsés - vagy szerencsétlen - véletlen, hogy rá lehet ismerni arra, amiben most vagyunk. A szöveg magában hordoz valamit, ami időtlen, mert most is aktuális, négyszáz évvel ezelőtt is az volt és négy év múlva is az lesz, mert a hatalom mindig szánalmas, ostoba. Hamletnek ehhez a politikához nincs köze, ebbe a helyzetbe belesodródik azzal, hogy mindenki azt várta, ő lesz a következő király, aztán a korona mégsem az ő fejére került. Ellenzékisége inkább harag, sértettség, bosszúvágy, ami nem politikai, hanem emberi érzelem. Mire megjön a következő hatalmi erő, Fortinbras, addigra pedig meghal. Ez egy családi történet, egy krimi, ami játszható bárhol, és nem szeretnék értelmezést adni, mert nem szeretném, ha a nézők prekoncepcióval jönnének. Iszonyúan örültem, amikor megláttam a nevem kiírva, mert ez igazi feladat és visszaigazolása annak, hogy bíznak bennem, de az meg iszonyú nyomasztó, különösen a próbák első két hetében, hogy bárkinek elmondtam, a reakció kivétel nélkül a "hú, te leszel Hamlet" volt azzal a hangsúllyal, amikor tudod, hogy van valami előképe róla. És ezzel mit lehet kezdeni? Nem tudok és nem is akarok megfelelni mindenkinek, csak a rendező elvárásainak és a sajátjaimnak.
- Menjünk egy picit vissza ehhez az "üzenethez" meg ahhoz, hogy akarva-akaratlanul mit gondolunk bele, hozzá. Nádasdy Ádámé egy kortárs, mai szöveg. Segíti ezt a bele- vagy hozzágondolást, vagy pont az ellenkezőjét: a prekoncepciók elvetését az, hogy nem a klasszikus, veretes Arany-fordítást használjátok?
- A magyar lakosság nagy részét évek óta sikerrel butítják, és terelik el a figyelmét a valóban fontos dolgokról a különböző szennymédiumok. Innentől kezdve nagyon nehéz meccset nyerni. Az pedig, hogy egy 19. századi nyelvet megértess velük, lehetetlen. De még a színházba járók számára is, akik nem az előbbi nagy többségbe tartoznak, nekik is érthetetlen Arany, mert más a világ, más a nyelv. Nádasdy fordításának az az előnye, hogy sokkal mondhatóbb, sokkal egyértelműbb, sokkal élvezhetőbb a szöveg. Nem visz el annyira a romanticizálás felé, amire azért hajlamosak vagyunk színészként ilyen esetekben, hanem a szándékra, a helyzetre tudunk fókuszálni. Persze, elég annyi, hogy "játssz jól", de ha nem vagy tisztában azzal, melyik mondat kinek, miről szól, véged van. Most egy Arany-fordítást elővenni csak akkor érdemes, ha valami nagyon nagy ötlet van hozzá. Ez egy annál realistább, maibb előadás lesz. Érdekes a Színész-monológ, mert abban meghagytuk Aranyt. Körülbelül a harmadik-negyedik mondatnál tartott László Zsolt, amikor összenéztünk, hogy miről is van szó... Nem ördöngösség, mert megérthető, csak egyszerűen annyi figyelmet követel, hogy "elviszi" az ember agyát arról, ami egyébként történik. Az viszont szerintem nagyon hatásos, ahogyan kizökkent a mai szövegből.
- Mik voltak azok a pontok, ahol nehezebben találtad a válaszokat, ahol többet kellett dolgoznod, keresgélned?
- Nagyon agyból működik Hamlet, ugyanakkor nagyon érzékeny. Pusztító düh van benne, semmit nem tisztel. A Hamlet-Gertrúd-jelenetet általában végigüvöltik az előadásokban, és aztán úgy mennek ki a színről, hogy a nézőnek fogalma nincs, miről volt szó, csak két ordító embert látott. Szerintem nagyon jól gondolkozott erről Robi, hogy egy teljesen normális beszélgetésről van szó, ahol viszont minden úgy félresiklik, hogy következhet egy akkora robbanás, hogy megtörténhet a Polonius-gyilkosság, és aztán ebből kezd el Hamlet magyarázkodni. Tehát az egész figurában van valami hihetetlen vibrálás, ahogyan a különböző energiaszintekre ugrál. Vagy ott vannak az őrültjelenetek, ami tánc a pengeélen, hogy ne legyél sok. Aztán a Lenni vagy nem lenni monológ, amiben lenyomja magát valami egészen mélyre és onnan hirtelen felugrik valami elképesztő magasra. Nekem ebben a hullámvasútban Szabó Kimmel Tamásként az a nehéz, hogy az életemből, magamból előhozzam a releváns helyzeteket, az például, hogy milyen csalódottságot éreztem 12 évesen a szüleim válásakor, s ezt a sok különböző pontot összekössem, és ebből kirajzolódjon egy vonal, egy szerepív.
- Itt van egy karakter, aki végig mindent magas hőfokon csinál, ez nyilván fizikailag-idegileg egyaránt megterhelő.
- Hát biztosan nem túl jó állapotban jövök majd ki előadás végén! (Nevet.) Szerintem nagyon pontosan végigelemeztük a darabot, leraktuk a legfontosabb pontokat, úgyhogy attól nem tartok, hogy ne tudnám, mi a dolgom, vagy hogy egyféleképpen nyomom végig. Nem panaszkodom vagy mentegetem magam előre, de az, hogy két év, az Orfeusz alászáll után kaptam újra ekkora feladatot, pláne a világirodalom talán legnagyobb főszerepét, valahogy megrogyasztja kicsit az embert. A kezdeti nyomasztó érzésekből és szemérmességből azonban nem maradt semmi, és nagyon élvezem a munkát.
- A szemérmesség mit jelent?
- Például azt, hogy Robi azt kérte, amikor Hamlet találkozik halott apjának szellemével, látszódjon a kiborulás, legyen könny, legyenek nagy érzelmek, nyüszítés, fetrengés, ilyenek. Nekem viszont nehezen ment, hogy merjek ennyire kiborulni, hogy merjek szélsőséges és rossz lenni, hogy az összes mellélövést és mindazt, ami sok lehet, a próbák elején letudjam, mert be kell lőni magamnak azt az idegállapotot, amikor ez már tudatosan megy.
- A laikus hajlamos azt gondolni, hogy a színész munkája is ugyanolyan, mint nem is tudom, mondjuk az esztergályosé: ha nem esztergál, nincs a kezében benne a mozdulat, és állandóan gyakorolni kell. Megpróbálnád elmagyarázni azt körülbelül ilyen szintre egyszerűsítve, mit jelent két évig nem próbálni főszerepet?
- Ne érts félre, nem vagyok irigy senkire, és jól el voltam látva érdekes, izgalmas feladatokkal az utóbbi két évben is, csak épp nem mindegy, hogy bejössz hétre, és a darab elején meg a végén van egy pici jeleneted, mert akkor abból a kicsiből kell emlékezeteset csinálni, vagy hogy belépsz a színpadra hétkor, és tíz harmincig nyomod teljes erőből. Bár azt hiszem, alapvetően trenírozás kérdése az egész.
- És azt hogy viseled, hogy a Hamlet kapcsán hirtelen megnőtt a média érdeklődése?
- Hú, ezekből a kérdésekből én rosszul szoktam kijönni... (Nevet.) Maradjunk annyiban, hogy ez a dolog hozadéka, velejárója. Azzal nincs bajom, ha a színházról vagy a szerepről kérdeznek, de az nem karrier, ha teljesen fölöslegesen, nulla információtartalommal vagy benne a médiában. A lelkemet ennél többnek, nagyravágyóbbnak tartom, az elismerést fontosabbnak gondolom, mint a megismerést.
- Amikor az egyetemen végeztetek, az osztályotok egy része kőszínházakhoz szerződött, más része HOPPart Társulatként kezdett működni. Te az előbbi csoportba tartoztál. Ennyire fontos számodra az ilyenfajta kötöttség?
- Persze, hiányzik, hogy elmenjek innen Kubába, mert egyre inkább zavar az a világ, az a kötöttség, ami körülvesz bennünket. Az a fajta függetlenség viszont, amit választottak, egyáltalán nem, mert a totális bizonytalansággal egyenértékű. Ezt a jó értelemben vett cigányéletet csináltam középiskolás koromban Kaposváron a Dérynével, remek volt, elképesztő iskola, amit a mai napig hasznosítok, de már nem vágyom rá. Egyáltalán nem panaszkodni akarok, mert van munkám, és az, hogy napközben van Hamlet, este meg mondjuk Három nővér, ami ha úgy sikerül, hogy elszállok, és ettől másnap egész más megvilágításba kerül egy jelenet a próbán, nagy ajándék, és ezért hálás vagyok. Ha négy évig éjjel-nappal együtt vagy valakivel, mint ahogyan mi az egyetemen együtt voltunk, kialakul egy nagyon erős kötelék, mert többet láttok egymásból, mint amennyit a család lát belőletek, de nem vagyok abban biztos, hogy ezt a köteléket muszáj mindenáron, örök időkig fenntartani. Ahhoz túl különleges és túl törékeny ez a viszony. Négyen vagyunk a Nemzetiben, és itt a brotherhood megmaradt, másoktól viszont, akik akár kőszínházban, akár független társulatban dolgoznak, nagyon eltávolodtam. Örülök mindenki sikerének tiszta szívemből, azonban azt érzem, elszakadtunk egymástól. Nem haragszom senkire, a tanulság fájdalmas, de valószínűleg ez sincs véletlenül.