Hány Shakesperae-t olvastál életedben? Szereted?
SZM: Igen. Ami kötelező volt, azt mindenképpen. Volt szerencsém játszani is ezekben anno, a Pesti Magyar Színházban. Például a Szentivánéji álomban még Akadémista koromban, tündérek voltunk. Akkoriban történt, hogy a Várszínház megszűnt, és az előadást, ami oda terveztek, teljesen új konstrukcióban kellett létrehozni a hevesi téri nagyszínpadon, aminek technikai hátulütői voltak. Anno, Iglódi István igazgatónk, úgy álmodta meg ezt az előadást, hogy volt egy hatalmas felhúzható ágy, amin a szerelmi jelenetek játszódtak, de
a díszlet mozgatása csak Várszínházban működött. A Magyar Színházban nem lehetett egyszerre felhúzni és leengedni, az ágy pedig elkezdett előre-hátra dőlni. Mi pedig – akik ennek az ágynak a négy sarkára voltunk rendezve mint tündérek –, halálfélelemben játszottuk a darabot
Van egy hasonló Szentivánéji álmos sztori: Horváth Anna nevű osztálytársammal játszottunk, ő volt Molylepke én meg Pókháló Tündér. Az ő arcára virágok voltak festve az enyémre pedig egy pókháló. Persze közben készültünk a másnapi mesterség óráinkra is, így ha nem voltunk színpadon például Bánk Gertrudis jelenetet játszottuk – így összefestve – egy próbateremben. Mikor egymásra néztünk, nem bírtuk ki röhögés nélkül és ment a jelenet a levesbe.
Valószínűleg annak ellenére, hogy egy poénos Shakespeare-t kell hoznod, mélyebben utána olvasol, hogy ki is volt ő valójában. Szerinted tényleg ilyen kis mitugrász lehetett, mint a Valami Bűzlik című musicalben?
SZM: Fogalmam sincs. Nagyon szívesen támaszkodom Szente Vajkra mint rendezőre. Legyen övé a felelősség. Viszont az nagyon tetszett, amit mondott erről a korról és az akkori Shakespeare-ről. Most is, akkoriban is egy akkora tehetséggel megáldott valaki, aki kiemelkedik a pórnép közül. Gondolom, az ilyen kaliberű emberek akkor is hamar ismertté váltak, és a gyorsan felkapott hírnévnek és sztárságnak köszönhetően lehetett egy kicsi beképzeltség bennünk. Így aztán el tudom képzelni, hogy nem nagyon volt vetélytársa, de ezt most nagyon kedvelem.
Auksz Éva: Elhangzott az olvasópróbán, hogy Szente Vajk és te barátok vagytok, de sosem dolgoztatok még együtt. Nem egy bátor húzás baráttal elkezdeni dolgozni?
SZM: Úgy vagyunk mi barátok, és úgy nem dolgoztunk még együtt soha, hogy húsz éves már ez a történet. A Pest Színház Akadémiáján találkoztunk 2000-ben. Játszottunk együtt darabokban, rengeteget röhögtünk együtt és persze nem mindig fogtuk vissza magunkat. Látod Éva, így hogy belekotyogsz a beszélgetésbe elárulom: néhány dologról jobb, hogy fogalma sincs.
AÉ: Úristen, mit csináltatok Ti a hátam mögött...?
Évi, szólj hozzá, milyen volt Szabó Máté fiatalon?
AÉ: Izgalmas. Mint pályakezdő és mint színész.
Mi együtt kezdtük, de engem Iglódi István elég korán kiemelt és főszereplővé tett. Nagyon jóban voltunk.
Azóta játszottatok együtt?
AÉ: Soha.
Akkor ez most egy nagy találkozás?
SZM: Igen.
AÉ: Amikor mondták, hogy Szabó Máté lesz Shakespeare, akkor megkérdeztem, hogy „Ez az a Szabó Máté, ugye ő?” Mert nem akartam elhinni és nagyon örültem neki.
Az azért nem rossz, hogy megkérdezik, hogy „Ugye te vagy az?”
SZM: Így, hogy előtte van, hogy „ugye”, így hízelgő. Van egy másik Szabó Máté, aki rendezőként tevékenykedik ezen a pályán. Egyszer összefutottunk a Vas utcában, ahol bemutattak minket egymásnak. Beszélgettünk arról, hogy kinek kellene nevet módosítania, mert ő az idősebb, de én vagyok régebb óta a pályán. De akkor abban maradtunk, hogy senki nem változtat semmin. Visszatérve hozzánk, nekünk a My Fair Ladyben kezdődött a szakmai kapcsolatunk az Évivel…
AÉ: Aztán jött Bob herceg.
SZM: Róla is mindig sugárzott a profizmus és az alázat. Ez nagyon fontos, mert a mai fiatal nemzedék gyakran elfelejti vagy nem is találkozott ezzel a szóval. Ő is azon kevesek közé tartozik, akik nem felejtették el: honnan jöttek. Mindig érződött a munkáján is és a személyiségén is. Szerintem ez az, ami miatt meg tudja találni az egyik lélek a másikat…. Nem beszélve arról, hogy ő is vidéki. Egy pillanat alatt megérzik egymást.
AÉ: Figyelj, ellenszélben is…
SZM: Még egy budapesti közegben is. Valahogy sugárzik a másikról. Mindenféle ellenérzésemet leküzdve a fővárossal kapcsolatban. Szóval nem is tudom, My Fair Lady, Bob herceg, István, a király, Veled Uram, Attila, Etele, Atala minden volt 2005-2006-2007-ig, aztán kész elvágták és nem találkoztunk többet. De egy nyári táborban tanítottam Éva nagy fiát egy hétig.
AÉ: Tényleg… utálta. (nevet) De nem azt, hogy te tanítottad, hanem, hogy táborba kellett mennie. Azt hiszem, akkor volt elsős.
SZM: Emlékszem, a tanári kar összeült, hogy Hunorral foglalkozzunk egy kicsit többet. Egy tó partján volt a tábor. Reggel hívta az apukája, utána Éva, aztán Áron. Szóval a mobil egy fontos eszköze volt a tábornak. Soha nem fogom elfelejteni, hogy ebéd után bandukolt egyedül, felkaptam. Zsipsz-zsupsz katona… és a mobil beleesett a tóba. Három másodperc alatt láttam összeomlani az életemet, öt perc múlva hívni fogják a gyereket négyen a családból, és a telefonja a tó mélyén van éppen. Leraktam a fiút a parton és ruhástul bementem a vízbe. Sikerült kiemelni a víztől elázott telefont. Ordítottam, hogy „Hozzatok hajszárítót!” Két kislány nézett rám szótlanul. Mondom: Mi van, nem értitek? Végül hozták, darabokra szedtem az akkori nyomógombos telefont és két oldalról két hajszárítóval próbáltam életre kelteni. Sikerült, így megúsztam, nem buktam le.
AÉ:
Emlékszem minden kislány szerelmes volt a Mátéba.
A keresztlányom teljesen odáig volt érte, már akkor hozzáment volna hozzá feleségül.
Bolondulnak érted a nők?
SZM: Nem panaszkodom, színes életet éltem.
Ezzel az izgalmas felütéssel fejezzük be az interjú első részét és innen folytatjuk. A két művésszel a 2021/22-es évad első bemutatóján, a Valami bűzlik című musical ősbemutatóján találkozhatnak.
Fejléckép forrása: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház
Támogatott tartalom.