Beszélgettünk múltról, barátságról és a családalapításról. Hogy jött a zene mindeközben az életedbe?

SZM: Másfél éves koromtól a zene volt az életem. Amikor már állni tudtam, a hangszalagos magnóba kapaszkodtam, fejemen egy hatalmas fülhallgatóval, aztán zeneovi, zeneáltalános, zenegimnázium…

Milyen hangszeren játszol?

SZM: Zongoráztam, aztán doboltam. Amit ezúton is köszönök a családomnak.

És a tévé?

SZM: A tévé a 2000-es évek elején lett az életem része.

Onnantól kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig tevékenykedem, műsorokban, sorozatokban, filmekben…

És élvezed? 

SZM: Igen. Egészen másfajta légkör, másfajta koncentrált munkát igényel, de én nagyon csíptem. Szerettem volna abban is egy kicsit feljebb lépni, több műsorban szerepelni, ez viszont valahogy nem jött össze…

Sorozatok vagy inkább a műsorvezetés?

SZM: Műsorvezetés.

Megválogatod a szerepeket és a felkéréseket?

SZM: Igen. Most már igen. Onnantól, hogy eljöttem a Magyar Színháztól egy új fejezet kezdődött az életemben. A saját lábamra állhattam. Anyukám kérdezte, hogy akkor most mi lesz, színész akartál lenni és nem lesz színházi munkád, most mit fogsz csinálni? Mondtam, hogy nem tudom. (nevet)

Ha holnaptól nem mehetnél színpadra, akkor lenne hiányérzeted?

SZM:

Ha őszinte akarok lenni, egy idő után biztos hiányozna. Az elmúlt tizenöt-húsz évem annyira sűrű volt, hogy ez a szünet már kellett.

Magyarán mondván egy kiteljesedett személyiség vagy, aki a színpadon is jól tudja érezni magát, de nem itt keresi meg a kiteljesedést.

SZM: Igen, nagyon jól mondod. Ezt nem is fogalmaztam meg még így magamban. Egy percig sem voltam frusztrált attól, hogy én nem játszhatom „azt” a szerepet. Vagy nem énekelhetem el a Valami Amerikát. Azt gondolom, hogy azzal indoklom ezt, hogy az elmúlt tizenöt-húsz évben tájbuszok tájbuszán álltam, ültem, feküdtem, guggoltam, étkeztem, éltem… és mindent is csináltam.

Akkor a szakmai féltékenység tőled távol áll.

SZM: Igen. Próbálom elismerni azt, ha valaki jó. Sőt, annak örülök és drukkolok is. Tudom élvezni. De kritikus vagyok nagyon.

Önmagaddal is?

SZM: Igen, azt hiszem.

És ha mondjuk, az Évi a próbafolyamat alatt azt mondja, hogy „Figyelj, én azt látom, hogy szerintem ezt és ezt próbáld még ki…” Akkor megfogadod, vagy inkább mellőzöd?

SZM: Azt mondom, amit anno a Deák Bill Gyuszi bácsitól hallottam: nem az a fontos, hogy mit mond, hanem, hogy ki mondja.

AÉ: Hallod, vagyis azt mondja: akkor tőlem nem. (nevet)

SZM: Ha olyan embertől kapok építő kritikát, akiben bízok, és szakmailag is nagyra tartom, akkor megfogadom vagy kipróbálom, amit mond.

Auksz Éván kívül, kinek a véleményére adsz? Vagy van-e valaki, aki viszonyítási pont?

SZM: Nincs. Azért nincs, mert ezek a bálványok kicsit megdőltek a szememben. Akiről azt hittem, hogy „pfhu”, arról kiderült, hogy gerinctelen. Ez nagy csalódás volt, és minden ilyen helyzet lohaszt. Nem szeretek vitázni. Érdekeket ütköztetni szeretek, de ha nagyon elharapózik a dolog, akkor azt érzem, hogy „ez sosem fog találkozni a végtelenben”.

Be tudod ismerni, ha valaminek vége van? Mondjuk egy kapcsolatnak vagy valami szakmai dolognak? Tehát tudod magadat racionálisan kívülről nézni, hogy azt mondd, hogy „Na most van az a pont, hogy innentől nincs közeledés”

SZM: Egyre inkább. Illetve egyre inkább racionálisan látom a dolgokat. Nagyon nagy hévvel csinálok mindent – oroszlán vagyok – és ez sokszor átütött abba, hogy „akkor is”. Minden áron. Ha már nincs két lábam, akkor is megpróbálok felugrani a lóra. Persze nem fog menni. Most már tisztul le a kép, hogy azért minden áron nem kell semmit sem.

Kattogós alkat vagy? Pörgeted magadban a dolgokat vagy impulzív?

SZM: Is-is… Sok minden jön zsigerből, de sok mindent meg kell szülni. De ezt is lehet, úgy adom elő, mintha tudnám.

Ha valaki megbánt, akkor el tudod engedni?

SZM: Nem. Főleg azért, mert akkor veszem bántásnak, ha egyáltalán nem értek vele egyet és én úgy látom, hogy nincs igaza. Ha nincs igaza és igazságtalan valaki velem szemben, akkor az nagyon tud fájni. Azt pedig nem szeretem. Ezzel sincs baj természetesen, csak ott akkor vége. Egy ajtó becsukódott. Szóval nálam elég egyszer elrúgni azt a bizonyos pöttyöst jó messzire.

Mi volt életed legeslegjobb vagy legizgalmasabb élménye?

SZM: Sok ilyen van… Ha egyet kellene mondanom – bár ez ilyen nagyképűen fog hangzani, de közben nem akar az lenni, csak puszta tény és nagyon jól esik – imádtam Monacoban végig sétálni a vörös szőnyegen a filmünk premierjét követően.

AÉ: Erre gondolj, amikor Shakespearet játszod J J J

SZM: Különben igen J Magamnak és a környezetemnek köszönhettem, hogy eljuthattam idáig. Ezt már nem tudja senki sem elvenni tőlem. Lehet, hogy nem játszok a Nemzeti Színházban, lehet, hogy nem éneklem a Macskák címszerepét… de nem ettől leszek az ami.

Szabadúszóként van benned ilyen közösséghez tartozási vágy?

SZM: Na, ez a része hiányzik nekem a színészi életből, ha úgy tetszik. Kecskeméten egy iszonyú jó társaság volt, még amikor oda gyerekként bekerültem. Oszlopos tagjai lettünk a társaságnak, miután a Légy jó mindhalálig egy vezető előadás volt Kecskeméten. Partnerként kezeltek minket. Voltak negyven-ötven éves kollegák, akikre úgy néztünk fel, mint az Atyaúristenre… Együtt biliárdoztunk, magunk alá csurrantottunk a gyönyörtől. Nagyon jó kis csapat volt. Mindenki mindenkivel beszélgetett, hazavittek olyan színészek a kocsijukban, akikre Istenként tekintettünk… Majd felkerültem Pestre, és nem volt semmilyen. Ott tíztől kettőig vagy társulati tag, majd hattól tízig. Kettő és hat között, meg tíz előtt és tíz után szinkron van, kutyasétáltatás. Kecskeméten a kutyasétáltatás úgy nézett ki, hogy a tizenkettő ember kiült a parkba és ott mindenki kutyái szaladgáltak. Hazavitték, aztán újra találkoztak. Itt meg szanaszét van mindenki, a próbán együtt vagyunk aztán meg nem.

Szabó Mátét Shakespeareként szeptembertől láthatja a József Attila Színház közönsége.

Fejléckép forrása: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház

Támogatott tartalom.