Szacsvay László: "Itt minden a helyén van"

- Nosztalgikus alkat?

- Ahogyan öregszik az ember, kétségtelenül növekszik benne a nosztalgia, főleg a hölgyek után (nevet). Azért tegyük hozzá, hogy nem vagyok egy matuzsálem: "drótszamárral" közlekedem, kutyát sétáltatok, és ha akad hozzá partner, akkor teniszezem is. A viccet félretéve, arra már nagyon régen rájöttem, hogy ami nem természetes dolog, amihez nincs közünk, az a születésünk - a halálunkhoz már annál inkább. Ha a hátralévő időnket az ettől való félelemben töltjük el, akkor nagyon rosszul járunk. Inkább dolgozni kell, amíg az ember bírja: januárban például, ha jól számolom, huszonhárom előadásom lesz, ami egy ereje teljében lévő embernek is sok.

- A nagy négyessel pedig már a 100. előadást ünnepli...  

- Vannak előadások, melyekre az ember bemegy, mert be kell mennie, aztán vannak olyanok, amelyeknél öröm, hogy a munka során találkozhat azokkal, akiket kedvel - ilyen A nagy négyes, melyet mi, színészek is legfőképpen azért szeretünk, mert remek csapat jött össze a produkció megvalósulásához. Benedek Miklós nagyon régi jó barátom, ahogy Molnár Piroska is, Vári Évával egy filmsorozatban játszottam együtt évekig, a rendezőt, Gálffi Lászlót pedig mindannyian kedveljük művészete és egyénisége miatt. Ez egy olyan produkció, ahol minden a helyén van, így hatalmas öröm, hogy elértük a 100. előadást, és hogy a Belvárosi Színház mellett számos vidéki helyszínre is ellátogattunk vele. Az ember hálás a sorsnak, ha megadatik egy-egy ilyen lehetőség.

- A történet négy operaénekesről szól, és felvet egy igen élő kérdést: hol ér véget a magánember és hol kezdődik a művész. El lehet egyáltalán választani egyiket a másiktól?

- Minden szakma az ember halálával ér véget. Az operaénekesi lét talán annyiban különbözik a színészettől, hogy rendelkezni kell egy istentől kapott adottsággal, nem elég tanulni és keményen dolgozni ahhoz, hogy operaénekesként sikeres legyen valaki. Szoktam is mondani, hogy próbált volna meg Pavarotti az én hangommal karriert csinálni (nevet). Az ő pályájuk jóval rövidebb is, mint a színészeké, így nagyon nehéz elfogadni, amikor megszűnik. Az előadásban viszont éppen arról van szó, hogy hiába öregszik meg az ember teste annyira, hogy bizonyos követelményeknek már nem tud megfelelni, az örökké játszani vágyó lélek azonban az övé marad.

- Az előadás során a nagy négyes egy utolsó közös fellépés erejéig visszatér, hogy kapjon egy kis darabot a régi rajongásból, a színpadból. Azonban már ők és a közönség sem a régi. Meddig szabad szerepelni? Hogyan lehet megőriznie az embernek egykori önmagát, hogy ne váljék nevetség tárgyává?

- A nagy négyesben - mely egy művészotthonban játszódik - van ezzel kapcsolatban egy mondat, mely szerint meg fogunk hülyülni, és észre sem vesszük majd. Viszont, ha nem vesszük észre, akkor lényegében nem mindegy az egész? A memória rejtélyes dolog. Fiatalon elképedve figyeljük, hogy mi vár majd ránk idősen.  Egyébként minden színész más: a sorsát, a lelkét és a taníttatását tekintve is. Én például soha nem azt tartottam, hogy csak akkor vagyok színész, ha főszerepet játszom. Leginkább arra törekedtem, hogy emlékezetessé tegyem az általam játszott figurát. Kis keserűség ugyanakkor van bennem, hiszen az ember mindig nagyobb dolgokra vágyik.

- Színésztársaival a darab kapcsán beszélgettek arról a kérdésről, milyen lenne, ha már nem játszhatnának?

- Ezzel számolni kell, hiszen mostanság a kiszolgáltatottság egyre inkább fokozódik, így bármikor előfordulhat ez azzal, aki társulatban játszik, a szabadúszók tömegéről és a vidéki színészekről pedig szót se ejtsünk. Aki dolgozni szeretne, annak meg kell találnia a lehetőségeit. A rendszerváltás óta hihetetlenül megváltozott az egész világ: más lett a színészek helyzete, ismerete és tisztelete is. Már nem szólítják meg az embert előadás után, vagy ha igen, akkor sem az öreg bácsit (nevet). De nem is a rajongás a lényeg, hanem hogy az ember egészsége működjön, és megmaradjon a humora, mert nevetéssel sok bajon át tudja magát segíteni.