- Te voltál a második.
- Igen, de ez így utólag annyira furcsa. Nem is emlékeztem arra, hogy második voltam.

- Amikor te maradtál utoljára abban a kalapban, arra emlékszel?

- Nagyon is emlékszem. Annyira, de annyira nem akartam, hogy valószínűleg ezért lettem én. Ez akkoriban volt, amikor szabadúszó voltam, ami elég bizonytalan élethelyzet volt. Nem volt túl sok önbizalmam akkoriban és elég bezárkózott állapotban voltam. Úgyhogy nem véletlen, hogy kihúztak. Az előadás kifejezetten jót tett, már csak azért is, mert volt egy évem rákészülni. Emlékszem arra, hogy kizökkentett egy állapotból. Eléggé elnyomtam magam abban az időszakban, az előadás pedig, hogy is mondjam, ráébresztett arra, hogy vagyok és fontos vagyok. Valamilyen szinten ez az egész mindenki számára egyfajta pszichoterápia. Is. Hogy aztán sikerül-e a terápia vagy sem, az már más kérdés. Az enyémet szerettem, de nem tudom, kívülről milyen volt. Mint terápia - azt tudom, abszolút sikeres volt.

- Az előadás címében - Szan(d)tner Anna - volt egy zárójel, amiatt volt, hogy a Katonában rávettek arra, hogy vedd ki a nevedből a 'd' betűt...

- Máté Gábor mondogatta már negyedévben, hogy mi lenne, ha nevet változtatnék. Gondolkodtam, de nem jutott eszembe semmi jobb. A nővérem megváltoztatta a vezetéknevét Szamosira, úgyhogy az pont nem akartam lenni... Végül is akkor azért döntöttem így, mert a 'd'-t úgysem ejtjük, anélkül kimondva ugyanez marad a nevem - sőt ha jól tudom, pár generációval ezelőtt nem is volt még benne ez a 'd' betű.

- De a kitérő után a visszakerült a 'd'.

- Visszaraktam, mert mégiscsak ez a nevem, nincs mit tenni, és igazából ez vagyok én. Semmi értelme nem volt kiszedni egy betűt.

- Kívülről nézve milyennek látod ezt a közösséget? Akikben van egy olyan pont, hogy akárhol vannak, akárhol tartanak, összejönnek két hétre, hogy újra létrehozzák és megfogalmazzák ezt a közösséget. Mit jelent, hogy nem bomlik fel egy szükségszerűen létrejött osztályközösség? Miért jött ez létre?

- Szerencsés csillagállás volt, hogy minket felvettek. Olyan embereket válogattak össze, akik nem csak a tehetségük révén találkoztak, hanem a gondolkodásuk, az ízlésük, a világnézetük által is. Egy hullámhossz. Valami többlet, amitől erősebb lett a kötelék. Mert szerintem ez kötelék, van valami családi érzés az egészben, ahogyan mi találkozunk. Nem is az, hogy annyira fontosak vagyunk egymásnak, van önzés is a dologban, felismertük, hogy erősítjük egymást, hogy együtt még jobbak vagyunk. Tudjuk, hogy a csapatmunka látszik és ereje van, jól érezzük magunkat a közös munkában.