A hazai ősbemutatón pályájuk során első alkalommal játszik együtt Tóth Ildikó és Lukács Sándor. Szántó Erikával az emberi élet alapkérdéseiről beszélgettünk a közelgő bemutató kapcsán.
- Miért esett épp erre a darabra a választásod? Miért érdekelt? Mit láttál meg benne?
- Ungvári Tamás fordította ezt a darabot, és adta a kezembe. Magyarországon még soha nem játszották. Először is, a Rózsavölgyi Szalon nagyon alkalmas arra, hogy filmes nyelven mondva, közelikben dolgozzunk. Filmrendezőként ez nekem már egy nagy erény. Másrészt ez a kétszereplős darab az emberi élet egyik alapkérdéséről szól, arról, hogy milyen nehéz eljutni egyik embertől a másikig, milyen nehéz kinyitni azokat a bizonyos ajtókat, amit Balázs Béla és Bartók a Kékszakállú herceg várában olyan fantasztikusan megfogalmazott. Van két ember, egy férfi és egy nő, köztük egy egész óceán, hiszen az író Londonban, a színésznő pedig New Yorkban él, de nem ezt a távolságot a legnehezebb legyőzni, hanem azt, hogy hogyan tudjuk kinyitni azokat a bizonyos ajtókat, és hogyan tudunk ezen keresztül a saját árnyainkkal, félelmeinkkel, szorongásainkkal megküzdeni. Minden emberi kapcsolat erről szól.
- A köztük lévő távolság esetleg épp segít abban, hogy ez két igencsak zárkózott és sérült ember megnyíljon és beengedjen egy idegent a saját szférájába?
- Ez egy nagyon érdekes kérdés, talán segít. Erre nem is gondoltam még. Ez a kapcsolat ugye telefonon indul, telefonon épül, ezt azt jelenti, hogy mindkét ember, a férfi és a nő megalkot magának egy másik személyiséget és annak nyílik meg. Igen ám, csakhogy a valóság, a másik fizikai és lelki realitása, amikor két ember szemtől szembe kerül, néha nem megkönnyíti, hanem megnehezíti a kapcsolatfelvételt.
- Mennyire van kiszolgáltatva egymásnak ez a két ember? Melyiknek van nagyobb szüksége a másikra, vagy teljesen egyenrangú ez a viszony?
- Nagyon nehéz pontosan meghatározni az erőviszonyokat és nem tudom megmondani, hogy kinek van nagyobb szüksége a másikra. Szavakban ők néha megfogalmazzák ezt, de valójában itt egy kölcsönös érzelmi trapézmutatványról van szó. Egy küzdelem ez, ahol minden a két színészen múlik. Bár felkészülten érkeztem és jól ismertem a darabot, mégis a próbafolyamat során számomra is rengeteg új vonást és új titkot mutatott meg. Itt is nyíltak az ajtók, és ez annak köszönhető, hogy két olyan színésszel dolgozom, akik képesek minden próbán többet és többet megmutatni önmagukból.
- Annak alapján, amiket elmondtál, ez lehetne akár egy bergmani vagy ibseni mű is. Mégis inkább a bulvár darabok kategóriájába sorolják. Mi lehet ennek az oka?
- Nem tudom, ki nevezte bulvárnak, én nem tekintem annak. Nem is hiszem, hogy az. És ahogy dolgozunk vele, és ahogy felfejtjük, abban sincs bulvár megközelítés. Persze van humora is. Én egyébként is nagyon nehezen birkózom a bulvár-nem bulvár kifejezésekkel. Korábban Anna Gavalda Szerettem őt című regényéből csináltam itt a Szalonban egy színpadi változatot, és soha eszünkbe sem jutott, hogy egy sikerregényről van szó. Van jó és van rossz mű.
- Ez jó mű?
- Én azt gondolom. Nagyon közel kerültünk ehhez a színdarabhoz és nagyon sok új rétegét próbáltuk felfedezni. A nézőknek pedig ebben a pici térben örömet okoz majd azt látni, ahogy két színész emberré, személyiséggé válik és megnyílik számukra és a darab számára. Említetted Bergmant. A művészi kánonban számomra ő a csúcs. Nem foglalkozom összehasonlítással, de azt hiszem nagyon sokat meg lehet tudni arról, hogy milyen nehéz a bennünk lévő sebeket megmutatni. Ebből áll egy szerelem vagy egy kapcsolat kialakulásának a folyamata.
hírlevél
