- Bár belecsaphatnánk, és egyből arról érdeklődhetnénk, miért szálltál ki a sorozatból, inkább tőled is azt kérdezzük először, amit a többiektől: mire emlékszel, hogy kezdődött az egymás életét feldolgozó sorozat?

- Ahogy minden osztályban a döntéseknél, úgy nálunk is megvoltak a hangadók. Mindig vannak egy közösségben meghatározó személyiségek, nálunk Járó Zsuzsi, Dömötör András, Mészáros Máté, Kovács Patrícia, Jordán Adél voltak általában, akik összevesztek azon vagy egyetértettek abban, hogy mi legyen. És voltam többek között én, aki e tekintetben tejesen háttérbe vonult. Csináljuk amit mondtok - valahogy így hagytuk rájuk mi, fiúk a dolgokat, Ivánnal, Bélával, Milánnal arra sodródtunk, amerre ők mondták. Az ötlet, hogy menjünk Zsámbékra, valahogy így születhetett. Egyszer csak azon kaptam magam, egy évvel a diplomaosztó után, hogy újra az osztályban vagyok és valamiféle kajarecepteket kell mondanom egy asztal mögött ülve az osztálytársaimmal, miközben abszolút nem tudok főzni!

Hangsúlyozom, ezt minden rossz felhang nélkül mondom, én ebbe beletörődtem, hagytam, mentem, sodródtam, ahogy megszoktuk. Választhattam volna mást is, de nem tettem. Nem tudom, kinek az ötlete volt, valószínűleg Gáboré, hogy legyen a nevünk a cím, és egymás életét csináljuk meg ezután. Ebbe bele is szövöm az én sztorimat, a lemorzsolódásom történetét. Én minden egyes Zsámbékon... Hogy is mondjam? Az osztályban nem éreztem jól magam. Ennek egyszerű oka van: amikor elindult az osztály, már sokan pár lépéssel előttem jártak. Nem a tehetség szempontjából, hanem át tudták venni Máté Gábor és Horvai István ritmusát, értették, amiket kértek tőlük. Mint amikor átugrasz egyik lóról a másikra és mész tovább. Én meg átugrottam, és azt vettem észre folyamatosan, hogy le akar dobni. Mindig. Nem volt az osztályban más ilyen, illetve akik ilyenek voltak, azok kibuktak. Én ugyan végigcsináltam, de a ló csak nem akart betörni alattam.

- Ilyesmiről sokan mesélnek. Aztán mindig van egy előadás, egy vizsga, egy pont, amitől ez megpattan.

- Nem pattant meg, se Máté Gábornál, se Horvainál, az ő egyik mesterségórájukon sem pattant meg. Miközben Gálffinál, a beszédórákon vagy Iglódinál, a zenés mesterségen igen - mondta is Gábor harmadikban, emlékszem, hogy sokat fejlődtem náluk, nála meg nem. Nagyon furcsa volt, szerintem ő sem tudta hová tenni ezt. Ami elsőben elindult, ez a bizonyos egy lépéssel hátrébb levés, feloldhatatlan maradt. Nem akarom görcsnek nevezni, az nagyon rossz szó - mindenesetre mindvégig ott lebegett, hogy biztos nem tudok olyan jó lenni.

- Nem lehetett könnyű feldogozni. Mégis mentél velük főiskola után is hosszú évekig. Miért? A személyes kapcsolat miatt?

- Nagyon bíztam abban, hogy az már nem a főiskola, és végre felszabadult tudok lenni. Mindig éreztem, hogy vagyok annyira alkalmas színpadra, mint az osztályból bárki. Hittem, hogy annyira el tudok lazulni, hogy végre én is felzárkózom és tudok velük lazán dolgozni. De sajnos minden zsámbéki két hétben visszatért ugyanaz a rossz érzés. Abszolút nem tudom rájuk fogni, mert olyan iszonyat szeretettel és elfogadással voltak felém az összes Zsámbékon, de tényleg. Én mégis mindig ugyanazt érzem. Hat nyár eltelt, miután bementem a Katonába, és azt mondtam Gábornak, hogy ezt most már hagyjuk. Tényleg megpróbáltam: hat nyáron keresztül veletek voltam. Annak ellenére, hogy egyetértek azzal, amit Gábor mondott az interjújában, hogy ebben az országban szükség van arra, hogy ez a közösség legyen, hogy nem is tudjuk felfogni, ez mennyire fontos, hogy színházi évadok után visszatérhetünk a kezdetekhez és azt csinálhatjuk, ami igazán fontos. Ezekkel mind egyetértek. Azt érzem, hogy ezt mind csak értük és a színházért csinálnám, mert fontos, de magamért nem. Mert én nem szeretném. Úgy érzem, megértették amit erről gondolok, sőt el is fogadták. Szóval három évvel ezelőtt ki akartam szállni, és ki is szálltam. Ettől függetlenül betettek a kalapba, és mint kiderült, ha törik, ha szakad, akkor is kihúznak és megcsinálnak..

- Nem gondoltad?

- Dehogynem. De bíztam abban, hogy erre is vonatkozik a "most már hagyjatok békén". Három éve azt gondoltam, hogy lezárom, hogy nekem nem kell ezt csinálnom. Nem mentem el a Mészáros Mátéra és a Péter Katára sem. Erre csak beraknak és kihúznak. Béla írt egy sms-t, hogy téged húztunk. Aztán írtam egy nagyon durva levelet, hogy hagyjatok már békén, nem igaz, hogy ha a gégémnél fogva akasztanak fel, ti akkor is megcsináltok engem. Szálljatok már le rólam. Ebben én nem leszek benne, nem csinálom ezt. Hosszú és kemény levelet írtam... Aztán végül örültem, hogy lesz rólam előadás, mert ritka dolog, hogy valakiről ilyesmi születik. Szépen lassan letisztult bennem ez a dolog. Az maradt, hogy nem akarok benne lenni. Bélával beszélgettem erről, aki azt mondta, hogy mi lenne, ha ugyan nem lennék benne, de azért segítenék a létrehozásában. Mondom: ez nem hülyeség. Nagyon jó arany középút. Leírtam ezt e-mailen, és mindenki úgy reagált, hogy de jó! Azt írták egyöntetűen, hogy jó döntés.