A Kultúrbrigád az elmúlt években a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház több előadását látta vendégül, mint például Béres Márta One-girl Show-ját, valamint a Nézőművészeti főiskola és a Dogville című előadásokat. Május 13. és 15. között, a Vajdasági Vigadalom részeként három egymást követő napon át Urbán András rendezéseire válthatnak jegyet a nézők: 13-án a Kosztolányi Dezső Színház különleges vendégjátéka, A hallgatás poétikája, május 14-én a szabadkai színházzal közös produkció, A trianoni csata, míg 15-én Urbán András kortárs kabaréja, a Mefisztó lesz látható az Átrium színpadán.
A hallgatás poétikája című előadás jelenete (Fotó/Forrás: Molnár Edvárd / Kosztolányi Dezső Színház)
A hallgatás poétikája a hallással, az emberi hanggal foglalkozó előadás, amelyben nincs se szöveg, se történet. A produkció az emberi hangok és zajok kompozícióját kutatja: négy színész, akik iszonyú energiával dübögnek, zihálnak, suttognak, kiabálnak, zúgnak, kurjongatnak, hümmögnek, nyögnek, zümmögnek, püfögnek, böfögnek, csattogtatnak, cuppantanak, lottyantanak, füttyögnek, hahognak és pisszegnek, vagyis összességében hangokat állítanak elő, bizonyos pontokon meglepve a nézőt, aztán a meglepetést rutinná változtatják, hogy egy váratlan fordulattal ezt vagy új meglepetéssel fejeljék meg, amelyen vérmérséklettől függően megbotránkozunk vagy jól szórakozunk, vagy éppen elvágják, és hosszan, fájdalmasan hosszan kimerevítsék.
A hangosítás nem csupán a színészek hangjait, de az azt figyelemmel követő nézőtér zajait is felerősíti.
Ezáltal a közönség is részesévé válik az előadásnak: a köhintésekkel, az orrfújásokkal, a tüsszentésekkel, a sóhajokkal, és a nevetéssel valójában tökéletes egészet teremtenek.
A színészek (Mészáros Gábor, Verebes Andrea, Kucsov Borisz, Búbos Dávid) nem utánoznak, nem alakulnak át, nem próbálnak mások lenni, csupán önmaguk maradnak. A legalapvetőbb realitásra, az emberi létre és a bennünket körülvevő materiális világra reagálnak; hol színészek, akiknek feladatuk van a hang-, zörej- és zajképzéssel, hol hétköznapi emberek, akik zabolázott és zabolázhatatlan ösztöneiket engedik ki (vagy próbálják visszapréselni magukba), hol egyszerűen őrültek, akik gátlástalanul teszik ki azt, amit az ember amúgy a négy fal közé próbál zárni (vagy akár maga elől is jó mélyre).
A hallgatás poétikája című előadás jelenete (Fotó/Forrás: Molnár Edvárd / Kosztolányi Dezső Színház)
„Ne a cselekményt értsd, hanem vegyél részt a játékban – mondja a rendező –, merülj el a reakciókban, az emberek rezdüléseiben, a hangok változásában, az intenzitásban, az energiában, a szomorú és vidám érzésekben.
Figyelj, érezz – és ne beszélj.
Hiszen olyan korban élünk, amelyben a szó devalválódott. Elvesztette a hitelét. Egyre kevesebb van mögötte, ahogy Medve Gábor az Ottlik-műben fogalmaz: »Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele.« Így hatvan év távlatából, 2024-ben is talán a legkortársabb gondolatnak tűnik, hogy a csend többet fejez ki ezer szónál. Különösen, ha elfogadjuk, hogy a színház valóban lehet költészet, hogy a csend is lehet zene. Akár szó nélkül.”
Fejléckép: A hallgatás poétikája című előadás jelenete (fotó/forrás: Molnár Edvárd / Kosztolányi Dezső Színház)
hírlevél
