A szüleim születésüktől fogva hallássérültek – meséli Barnák László –, úgy is mondhatjuk, hogy siketek. Gyakran használják a siketnéma kifejezést, de ők nem némák, hisz tudnak kommunikálni. Felkészítő iskolában foglalkoztak velük, ahol elkezdték formálni a szavakat és betűket, megtanították őket artikulálni, beszélni, a Cházár Andrásról elnevezett iskolában. Nekem is mindkét szülőm oda járt. Ezután szakmát tanultak Budapesten.
Az iskolában ismerkedtek meg?
Nem, hanem egy baráti társaságon keresztül. A szüleim közt egy év korkülönbség van, de édesapám már hat esztendeje nem él.
Mivel foglalkoztak a szüleid?
Anyukám egy ideig könyvkötőként dolgozott Budapesten, a Rákóczi Nyomdában, édesapám pedig egy gyárban, de mellette dekoratőr is volt. A május elsejei felvonulásokon minden gyárnak volt egy nagy transzparense, ami mögött a munkások felvonultak. Az övékét apukám készítette el. Sokat rajzolt és festegetett, egy ideig színjátszó is volt. Valószínűleg tőle örököltem a kíváncsiságomat a művészetek iránt. Anyukám a nyomda után Dél-Budán dolgozott takarítónőként ugyanott, ahol apukám. Melós emberek gyermeke vagyok, és erről mindig Ady Endre: A proletár fiú című verse jut eszembe.
A szüleim nagyon keményen dolgoztak egy olyan társadalomban, ahol a fogyatékkal élők elfogadása nem volt általános.
Beszéltem egy idősgondozó otthon vezetőjével, aki szeretne jelnyelvet tanulni, de nem indulnak tanfolyamok, mert olyan kevés a jelentkező. Az egészségügyi intézményekben is kevesen tudnak jelnyelven kommunikálni, ott is inkább csak akkor, ha van valamilyen családi kapcsolódás. Nagyon fontos lenne, hogy az egészségügyben, a hivatalokban a jelnyelv ugyanúgy jelen legyen, mert a hallássérültek számára – a feliratozásokon túl – nincs sok más olyan lehetőség, ami segítené az integrálódásukat a társadalomba. A nagyszüleim halló emberek voltak, édesapámék hárman voltak testvérek, kettő közülük hallássérült volt. Anyukám szülei és az öccse is hallók voltak. Nem tudom, min múlik ez. Lehet, hogy majd az én gyermekem vagy unokám is megörökli ezt.
Mikor szembesültél azzal, hogy van egy másik világ is, amiben többen vannak, mint annak a közösségnek a tagjai, ahova a szüleid tartoznak?
Általános iskolás koromban átjöttek hozzám játszani az osztálytársaim. És amikor a szüleim megkérdezték, kérünk-e valamit, akkor a többi gyerek mintha egy picit furán nézett volna rájuk. Én elkezdtem nekik magyarázni, hogy a szüleim nem hallanak, és emlékszem, hogy ettől zavarban voltam. A gyereknél, ha nem edukálják ebből a szempontból, lehet, hogy kialakul valamifajta szégyenérzet. Mert ami nekem normális, az osztálytársaim számára nem feltétlen az. Ez ugyanolyan, mint amikor bejön valaki a lakásodba, és akkor egy kicsit az ő szemével is nézed az otthonodat. Szóval volt bennem egy negatív érzés, nem tudtam jól kezelni a helyzetet.
Jól tudsz jelelni?
Részben elsajátítottam, de nincs jelnyelvi diplomám. Nem szorultam rá, hogy megtanuljam, mert normálisan tudtam kommunikálni a szüleimmel. Használtam jeleket is, meg artikuláltan beszéltem, hogy olvashassanak a számról. Szóval, mi könnyedén megtanultuk egymást. De ez nem jelenti azt, hogy más hallássérülteket is olyan jól meg tudok érteni, mint a szüleimet.
Meséltél a kezdeti zavarodról. Hogyan alakult utána?
Elkezdtem kamaszodni. Ide kapcsolódik, hogy nemrég volt a Kooperáló – Színházpedagógiai Alkotótér középiskolásokkal foglalkozó csoportjának foglalkozása. Épp Büchner: Leonce és Lénáját rendezem a Szegedi Nemzeti Színházban, és a gyerekekkel olyan témákról beszélgettünk, mint az identitáskeresés, vagy miként alakul ki a szerelem, és hogy meghatározhatja-e a szülő a gyerekének, milyen irányban gondolkodjon még akkor is, ha ez a gyereknek nem tetszik. Nagyon jót beszélgettünk, és a sok kérdés közt fölmerült, hogy a szűk környezet mennyiben határozza meg a létezésünket. Akkor jutott eszembe, amire
igazából már felnőtt fejjel jöttem rá: mitől lehet az, hogy a szüleimmel nem alakult ki köztünk intim kapcsolat.
Nagyon sok mindent nem tudtunk megbeszélni, gyakran csak az általánosságokig jutottunk. Biztosan hiányzott nekik, hogy közelebb kerüljenek hozzám és persze nekem is, csak én abban találtam meg ennek okát, hogy a kommunikációnk korlátozva volt. Tehettem volna sokkal többet is ellene, de valahogy könnyebb volt azok felé fordulni, akikkel meg tudtam értetni magam. A barátokhoz, akik körbevettek. A szüleimmel ennyiben maradt a dolog, és ez meghatározta a felnőtt életemet is. Tudok nagyon nyíltan, nyitottan és közvetlenül kommunikálni. Ugyanakkor, ha az érzelmeimről kell megnyilvánulni, van bennem egyfajta zártság. Ez valószínűleg onnan ered, hogy nem alakult ki bennem az, hogy könnyedén megnyíljak.
Mi a helyzet a szégyennel?
Elmúlt, sőt nagyon örültem, hogy segíthetek nekik. Általános iskolás koromtól kezdve, majd középiskolásként, már én voltam, aki közreműködtem minden hivatalos ügyintézésben, intéztem a papírokat, bármiben segítettem, ahol csak kellett.
Ettől hamar föl is nőttél.
Nagyon korán és hamar megtanultam, hogy bizonyos dolgokat nekem kell megszerveznem és végigcsinálnom. Sokáig küzdöttem is azzal, hogy ezt valahogy kiengedjem a kezemből. Meg kellett tanulnom bízni abban, hogy akikkel együtt dolgozom, azok is ugyanolyan elánnal és lelkesedéssel végzik a dolgukat, mint én. Hiszen megszoktam, hogy mindent én csinálok.
Kellett valamiféle identitáskereséssel is foglalkoznod a szüleid miatt?
Végigkísérte a kamaszkoromat, mint bárki mást ebben az életszakaszban, de ennél több nem volt. Tizenhárom évesen találtam rá a színházra. Egy filmhez kerestek fiatal fiúkat, ami egy roma történet volt, ezért nem passzoltam bele, de a castingot Lojkó Lakatos József vezette, aki a Harlekin Gyermekszínházat is működtette. Így csöppentem oda. Az első darabban Bodó Viktorral, Lengyel Tomival voltunk együtt, s később ott ismertem meg Szilágyi Annamarit is, aki most kolléganőm a Szegedi Nemzeti Színházban.
A színház menekülés is volt otthonról?
Az jelentett mindent. Egyre több darabba bekerültem, és jártuk az országot, főleg kötelező olvasmányokat játszottunk. Mentünk az autóval, felkötöttük a díszletet, felöltöztünk, eljátszottuk a darabot egyszer vagy kétszer, nagyjából annyi idős fiataloknak, mint mi voltunk. Aztán jöttünk vissza Budapestre. Volt, hogy már kamaszként havi 20-25 előadásom volt, és még pénzt is kerestem vele. Négy évig, tizenhét éves koromig tartott. Nagyon jó volt a csapat, szerettük egymást. Volt olyan időszak, amikor nem jártam középiskolába, akkor dolgoztam. Kollégiumban ruhatáraztam, üres poharakat szedtem, posták ablakait pucoltam, így tudtam magamnak plusz pénzt keresni. Mentem, és kerestem az utamat. Később két év alatt leérettségiztem, már felnőtt tagozatú gimnáziumban. Akkor jött az Új Színház stúdiója, majd a Színművészeti.
Kicsit még visszatérve az identitáskereséshez, soha nem okozott gondot, hogy másoknak beszélj a szüleidről?
Nem hakniztam vele soha. De akik huzamosabb ideje vannak körülöttem, tudnak róla. A szégyen fiatal felnőtt koromra elmúlt vagy átértékelődött, és utána abszolút felvállaltam. Nem véletlenül fontos nekem az akadálymentesítés a színházban. Hogy a hallássérült nézők olyan kulturális élményhez jussanak, amihez van jeltolmács vagy valaki, aki segít nekik. Ha látássérültek jönnek, őket is hozzá tudjuk ehhez segíteni.
Mit adott hozzád a „szülői örökséged”? Minden bizonnyal gazdagabb lettél tőle.
Szerintem ennek van egy kifelé és egy befelé haladó iránya. A külső, hogy sokat kommunikáltam, én voltam az, aki helyettük ment a dolgok után. Belül pedig kialakult egy gazdag fantáziavilág. Kamaszként nagyon sokat olvastam. Hetente jártam a Kálvin tér közeli antikváriumokba, böngésztem és vásároltam, s ma ott van a könyvtár a dolgozószobában. A Színművészeti után még három egyetemre beiratkoztam, mert annak a vágya, hogy tanuljak és magamba szívjak olyan dolgokat, amiket nem tudok és majd fölhasználhatom, nagyon régóta megvan. Sok minden érdekelt, angol tanfolyamra jártam és beiratkoztam a Moholy-Nagy Egyetem művészet menedzsment szakára. Közben elmentem másfél hónapra Hollandiába és Belgiumba, tanulmányozni az ottani színházi életet. Igen sokat olvastam, szerettem belebújni az írók kitalálta világokba. Épp, mint a színházban. Nekem a színház azt jelenti, hogy annyiféle életünk lehetne, amelyek közül mi választjuk ki a sajátunkat. Valaki ezt sorshoz köti, más önmagához. Nagyon szeretek utazni és idegen helyeken úgy tenni, mintha ott élnék, mert az is lehetne az életem.
A százféle életből egyet választunk, és hogy abban merre megyünk el, csak egy töredéke annak, amit meg tudunk élni.
Nekem a színház azért fontos, mert ott színészként vagy rendezőként külön világokat építhetek fel.
Frenák Pál nagy sikerű koreográfus szülei is hallássérültek, és ő beépítette a jelnyelvet a koreográfiáiba. Te is próbáltad valamilyen módon az alkotásba is belevinni azt, amit hazulról hoztál?
Még nem, de lehet, hogy egyszer majd lesz valami olyan, ami direkt erre inspirál. Ez az egész élethelyzet egyfajta sajátos érzékenységet szülhet. Másképp kell kommunikálni, már csak azért is, mert amikor kamaszként későn értem haza a másfél szobás panelba, nem kellett attól félnem, hogy felébresztem a szüleimet. Arra kellett figyelnem, hogy a folyosói lámpa ne világítson be a bejárati ajtón, mert azt észrevehetik.
Az ugyanakkor nagyon fájdalmas, hogy a szüleim sohasem hallották a hangomat. Nem tudom nekik megmutatni, milyen a muzsika.
Abban, hogy én színházzal vagy zenével foglalkozom, ők nem tudtak részt vállalni. Nagyon sokszor eszembe jutott, hogy ha kapnék ajándékba egy órát, amikor ők hallhatnak, mihez tudnék kezdeni vele? Vagy mi lenne, ha én válnék siketté? Sokszor elképzeltem, de igazából nem lehet. Mert milyen? Csak egy álmos zúgás van? Vagy nincsen semmi sem? Annak, aki sohasem hallott, viszonyítási pontja sincs, hisz nem tudja, mit veszített el. Nagyon sokat foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, és érdekes lenne ezeket valahogy a színpad felé is megfogalmazni. Frenák Pálról úgy tudom, attól, hogy a jelnyelvet beépítette a koreográfiáiba, szorosabb lett a kapcsolata a szüleivel. A Hal a zacskóban című előadásban, amit Deme Lászlóval közösen írtunk, volt szereplőként egy hallássérült lány, a szüleim miatt. Ugyanakkor van benne egy halott testvér is. Volt egy bátyám, aki előttem jó pár évvel született, de nagyon hamar meghalt. Egyke vagyok, de úgy, hogy egy gyermek elvesztése után születtem. Lehet, ha ő életben marad, én nem lennék. Ezekkel a gondolatokkal az ember eljátszik, valahogy hozzátartozik az identitásunkhoz. Ma már nem kutatom ezeket, fölöslegesnek tartom. Ha ebbe az irányba mentem el, akkor ezen az úton kell tovább járnom.
A papádat hirtelen vesztetted el?
Tüdőembólia. Nagyon gyors folyamat volt. Fiatal korában hosszú ideig tüdőszanatóriumban volt, aztán teljesen rendbe jött. Majd egyszer csak hirtelen jött egy roham, és gyorsan lezajlott az egész. Anyukám felnőtt korában elvesztette az öccsét, elvesztette a szüleit, elvesztette az első gyermekét és az apámat – tehát mindenkit, akit egy ember élete során elveszíthet.
De még itt vagy neki te.
Igen, de azért ez nagyon kemény élet. És nem tudok vele erről beszélgetni. Kérdés, még tudnék-e, hiszen ő már 82 éves. Késői gyerek vagyok, ráadásul a demencia is hatással van minderre. Elkéstem vele, mert anyukámmal már a hétköznapi dolgokról is nehéz kommunikálni.
Ezeket a kérdéseket valószínűleg most már magammal viszem.
A hallássérültek között is vannak különbségek: ki hány százalékosan és mióta nagyothalló.
Igen és ők is – hogy egy furcsa képpel éljek – megpróbálják hallatni a hangjukat, a SINOSZ, a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége nagyon sokat tesz azért, hogy a jelnyelvet népszerűsítse, és a hétköznapokba is behozza a kommunikációnak ezt a formáját. De mindez még gyerekcipőben jár. Legtöbbször az akadálymentesítés csak arra terjed ki, hogy a kerekesszékesek be tudjanak jutni a hivatali épületekbe, de nincs jeltolmács, pedig legalább akik ott dolgoznak, azoknak lehetne valamifajta tudásuk erről az egészről. Voltak erre akciók és kis kampányok, hogy ismerd meg ezt és ezt a jelet, aztán ezek valahogy eltűnnek, elhalnak. Így olyan, mintha a társadalmunkon belül egy mikro társadalom is létezne.
És a társadalom még mindig egy kicsit rájuk is csodálkozik.
Ha az utcán látnak jelelő embereket, talán már nem lepődnek meg annyira, mint régen, de akkor sem megszokott. Nem köszön vissza a műsorokban. A köztársasági elnök szilveszteri beszédénél ugyan ott van Weisz Fanni és jelel, valamint bizonyos parlamenti közvetítéseket is jelelnek. De azt is tudom – és a szüleim szintén mondták –, hogy a mostani jelnyelvet már ők sem teljesen értik. Tájegységenként is vannak különbözőségek, és az internet, a számítógép világa is új szavakat, jeleket hozott. Az is egy folyamatosan alakuló, változó nyelv, és nem biztos, hogy azon belül a generációk ugyanúgy meg tudják érteni egymást. Anyukám koronavírusos lett, majd kórházba került, és amikor meglátogathattam, volt rajtam maszk, védősisak, be voltam bugyolálva, mert a Covid-osztályon teljesen be kell öltözni. Akik bent vannak, ufókat látnak egész nap. Vittem magammal egy fényképet, ami anyukámnál is ki volt rakva rólam, és mutattam neki (miközben mondja, mutatja is, jelelve – a szerk.), hogy ez én vagyok, én vagyok a te fiad, te vagy az én mamám és én szeretlek. Ezek a jelek megvannak, csak közben az ember nem tud beszélni, mert a szkafandertől nem látja a másikat. Úgy tűnt, anyukám megértette, amit mutattam neki, és ez legalább némi erőt adhatott neki. Most már – hogy elkerült a Covid-osztályról – kicsit könnyebb lesz.
Próbálsz valamit tenni azért is, hogy az egészségügyben is legyen előrelépés a jelbeszéd területén?
A SINOSZ helyi szervezetének ismerem a tagjait. Vörös Krisztina és Vörös Zsolt testvérek, jeltolmácsok mind a ketten, az akadálymentesítések során szoktak nálunk dolgozni. Volt egy klub is, ahol helyi hallássérült, főleg idősebb szegediek találkozgattak, elvittem oda anyukámat, de a klub idővel elkopott. Pedig lehet, hogy ezek az emberek nagyon egyedül érzik magukat és nem marad segítségük, ha abból a szűk közegből, ahol az ismerőseik, barátaik vannak, mindenki elmegy. Hiába dolgoznak és fizetik az adót ugyanúgy, mint mások, nincs külön intézet, helyszín, országos központ, ahol hallássérült idősekkel foglalkoznának. Pedig nyilván nagyon sokan vannak, csak nem tudunk róluk.
Minden család keresi a megoldást, és ha van olyan halló hozzátartozó, aki tud normálisan kommunikálni, akkor lehet, hogy képes segíteni, de ahol nincs, nem is tudom, mit kezdenek ezzel az egész helyzettel!
Lehet, ha már nem fogok ennyi mindent csinálni egy időben, elindulok ezen az úton, hogy próbáljak valami megoldást találni, vagy legalább elindítani valamit. Talán ez a beszélgetés is felhívhatja rá a figyelmet, és azokhoz is elérhet, akik ugyanezzel küzdenek.
A Szegedi Nemzeti Színház előadásai közül hánynál van jeltolmács?
A legtöbbnél van és a mostani évadban is legalább négy vagy öt akadálymentesített előadásunk van. Az operáknál nem, de zenés daraboknál lufikat szoktak osztogatni, mert rezonál, és a nagyothallók a rezgéseken keresztül érzékelik a muzsikát.
Azt hallottam, hogy – a halláskárosodás legmagasabb szintjén is – elvileg a mély hangok rezgései érzékelhetők. Foglalkoztál vele, hogy vajon a szüleid mi mindent érzékelhetnek?
Anyukám nem száz százalékosan siket, és a tudománynak hála a hallókészülékek nagyon sokat fejlődtek. Most már vannak olyan lehetőségek, műtétek, amelyekkel lényegesen javítani lehet a helyzeten. Persze kérdés, szabad-e egy 70 éven felüli hallássérültet – mint anyukám is – kitenni egy ilyen nagy változásnak, hogy ebben a korban kezdje el megtanulni a világot.
Tökéletesen érthető dilemmák ezek. Saját magadat hogyan látod a jövőben?
Ha meg kellene jósolni valahogy az életem, akkor négy szakaszt látok. Az első volt a panellakás, most egy családi ház itt, Szegeden, ahova hat éve költöztem. A harmadikat egy dombon vagy hegytetőn képzelem, a negyedik meg valami folyó, tó, tenger vagy óceán mellett. Az embert meghatározza, hol él, milyen környezetben. Amikor színészként nagyon ráértem, elkanyarodtam a lakberendezés irányába. Foglalkoztatott az élettér és az, hogy milyen hatással van ránk, éppen ezért a dizájn és az esztétika is közel áll hozzám. A színházban rendezőként nagyon szeretek világítani, mert erősen meghatározza az atmoszférát. Az otthonomban is szeretek játszani a fényekkel, és olyan bútorok vesznek körül, amelyeket én alakítottam vagy festettem át, mert nem csak a kertészkedés, de barkácsolás is nagyon vonz. Rengeteg olyan könyvem van, amit még nem olvastam el, és amikor már nem leszek annyira tevékeny, elmerülhetek bennük és a zenében. De addig még egy csomó terv és vágy van előttem.
Mi mindenre vágysz?
Szeretném minél gazdagabban megélni az életet. Sokszor saját magam vagyok ennek az akadálya, mert nem nyitok eléggé, nem merem magam átadni bizonyos helyzeteknek. De a törekvés megvan, és ez azért előre tudja lendíteni az embert. Beleugrottam ebbe a kalandba, ami a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szabadtéri Játékok vezetése. Az a legfontosabb ebben az, hogy az ember mit hoz létre estéről estére, mi jelenik meg a színpadon és mit ad azoknak az embereknek, akik ott dolgoznak vagy jegyet váltanak az előadásokra.
A színházban olyasmiért fizetünk, amit nem tárgyiasítva kapunk meg, és rajtunk áll, mit használunk fel belőle.
A kreatív, alkotó tevékenységnél a semmiből valami lesz. A szövegkönyv egy papírra nyomtatott betű, ami érzéssé válik a végére, amikor kihuny a fény. Engem a folyamat érdekel, amíg a papírtól eljutok eddig a gazdag világig.
Az anyukádon kívül más siketekkel is van állandó kapcsolatod?
Nincs. De az akadálymentesítésnél mindig nagyon örülök, amikor fotókat osztanak meg róla a közösséghez tartozók, akik akár újra és újra eljönnek hozzánk. Már a színházat követő nézői csapathoz tartoznak, mert tudják, hogy itt van lehetőségük megtapasztalni a színház varázslatát, és megkapják azokat a gondolatokat, amiket mi, beülve egy-egy előadásra, teljesen természetesnek veszünk. Egy gálaműsoron rendeztem egy részt, ahol sötétben zajlott le egy egész jelenet, az audio narrációt közvetítő rendezőasszisztensünk narrált, és a két színészt csak hallani lehetett. A Black Comedy című színdarab eleje is erről szól: ha valamelyik érzékszervünket kivonjuk a forgalomból, akkor egészen másképp kezdünk el figyelni. Erős füldugókat nem oszthatunk ki a nézőtéren ülők között, hogy így nézzenek egy adott előadást, de ha időnként ezzel eljátszunk, megtapasztalhatunk egy másik világot.