A vita azután bontakozott ki, hogy Máté Gábor a Veiszer Alindának adott, az Ördögkatlanon készült interjúban Eszenyi Enikő ügyéről beszélt. Azt mondta, a rendezőt éveken át arra szólították fel, hogy kérjen bocsánatot, amit végül meg is tett, majd a bocsánatkérését is kifogásolták. Máté szerint Eszenyi már megfizette az árát annak, ami történt, és a magyar színházi élet nem olyan gazdag, hogy egy ekkora tehetséget teljesen kizárjon. „Mit csináljon még? Haljon meg, dögöljön meg?” – tette fel a költői kérdést a rendező, amire Molnár Áron reagált: szerinte a bocsánatkérés nem tekinthető őszintének. A színész-infulenszer azt hangsúlyozta, hogy a megbocsátásról azoknak kell dönteniük, akiket sérelem ért. Lengyel Tamás pedig azt vetette Máté szemére, hogy a tehetség nem lehet erkölcsi valuta, és a bántalmazás relativizálása az áldozatokat is elhallgattathatja. Verebes István a Népszaván megjelent véleménycikkben reagált Molnár Áron videójára: kifogásolta, hogy a színész egy egész generációt ítél meg Máté Gábor kijelentései alapján. Szerinte lehet vitatni Máté álláspontját, de nem helyes egy nemzedéket egyetlen erkölcsi kategóriába sorolni. Azt is visszautasította, hogy ő és Máté „egy rendszer” részeként felelősek lennének annak működéséért.
Székely Csaba szerint a szituációban „a rabbis vicchez hasonlóan” mindenkinek igaza van. A drámaíró közösségi médiás bejegyzésében hangsúylozta „igenis kell lennie visszaútnak”, és egy erkölcsi rendszernek nemcsak azt kellene megmutatnia, mikor kell valakit kizárni, hanem azt is, milyen feltételek teljesülése után lehet visszaengedni.
Székely Csaba bejegyzését kiemelésekkel, változtatás nélkül közöljük:
Ne haragudjatok, de szerintem itt mindenkinek igaza van. Mint abban a viccben a rabbival. A Veiszer Alindának adott Máté Gábor-interjú, és az ennek nyomán kialakult csörte szereplői mind olyan dolgokat mondanak, amelyek teljesen jogosak, és igazat tudok adni nekik. Kezdem az elsővel.
MÁTÉ GÁBOR. Ő az Ördögkatlanon azt mondta az Eszenyi Enikő-ügyről: évekig követelték tőle, hogy kérjen bocsánatot, majd amikor megtette, azt mondták, hogy nem jól csinálta. Akkor mégis mit várnak tőle? Itt jött a provokatív "dögöljön meg?" kérdés, ami persze csak egy retorikai eszköz (hiszen nyilván Máté is tudja, hogy nem csak ez a két lehetőség létezik, hogy megbocsátás vagy halál, ráadásul senki sem kívánja Eszenyi halálát), szóval egy retorikai fordulat, ami jelzi a helyzet megoldhatatlanságát, de szerintem ez akkor is egy legitim kérdés. Ugyanis senki nem tud valódi választ adni arra, hogy ilyen esetben mikor ér véget a száműzetés.
Az embereknek felelniük kell a tetteikért – ezzel egyet lehet érteni. De a cancel culture-nek, vagy bármilyen erkölcsi rendszernek, nemcsak azt kéne megmondania, hogy mikor kell valakit kizárni, hanem azt is, hogy milyen feltételekkel lehet visszaengedni. A legelvetemültebb bűnözőket is kiengedik a börtönből egy idő után. Szóval itt is kéne egy olyan pont, ahol azt mondják: letöltötte a büntetését. Hogy nem jól kért bocsánatot? Nem volt őszinte? Rosszkor kérte azt a bocsánatot? Mi van, ha őszinte volt, de ő csak így tud bocsánatot kérni, és csak most jutott el oda, és megtette a lehető legtöbbet, amire képes? Nem tudhatjuk biztosan. De amit biztosan tudhatunk: igenis kell lennie visszaútnak.
MOLNÁR ÁRON igazsága: a megbocsátásról nem dönthet az, aki kívül áll a történeten. Csak az döntheti el, hogy egy bocsánatkérés elegendő-e, akitől azt a bocsánatot kérik. Abban pedig különösen igaza van, hogy attól, hogy régen a büfében együtt röhögtünk valamin, még nem biztos, hogy mindenki számára vicces.
Egy hierarchikus rendszerben néha az is nevet, akit éppen megaláznak, mert ez sokkal biztonságosabb, mint azt mondani a nagyhatalmú embernek, hogy ezt ne csináld velem.
Meg hát a tanult minta is benne van: lehet, hogy nekem nem vicces, de mindenki röhög, akkor biztos vicces, úgyhogy ezentúl én is röhögni fogok rajta.
LENGYEL TAMÁS igazsága: a tehetség nem erkölcsi valuta. Aki a bántalmazó tehetségére hivatkozik, az relativizálja a bántalmazást, ami társadalmilag káros, mert azt sugalmazza az áldozatoknak, hogy jobb hallgatni. Legfeljebb akkor pofázz, ha a hatalmával visszaélő alak egy dilettáns. És abban is igaza van Lengyel Tamásnak, amikor felteszi a kérdést: miért nem vizsgálták ki rendesen ezeket az ügyeket? És a szakma, a vezető pozíciókban lévők miért nem tettek meg mindent azért, hogy ilyen esetek ne fordulhassanak elő?
VEREBES ISTVÁN. Az ő cikke is a vita fontos része. Ő azt írja, hogy nem lehet egy egész generációt egyetlen erkölcsi kategóriába terelni, majd lenullázni. És vele is egyetértek. Máté Gábor ugyanis elmondott egy véleményt, a saját véleményét.
Amire lehet azt mondani, hogy érzéketlen, vagy hogy egy meghaladott színházi kultúrát képvisel, de nem szabad őt generációs alapon elhallgattatni, csak mert nem értesz egyet a véleményével.
Molnár Áron- és Lengyel Tamás-követők hada vetette rá magát Máté Gáborra, így valószínűleg legközelebb ezerszer meggondolja, hogy nyilatkozzon-e még bármit is. Pedig egy egészséges társadalomnak szüksége van minden generáció véleményére és tudására.
Fejléckép: Székely Csaba (fotó/forrás: Bereczky Sándor / Székely Csaba hivatalos oldala)
hírlevél
