- Mit gondolsz, hogyan illeszkedik az Asszony a fronton megrázó története a Vígszínház repertoárjába?

- Idén az évforduló miatt markáns a háborús tematika, ott van például Robert Wilson rendezése, az 1914, vagy Eszenyi Enikő zenés darabja, a Ha majd egyszer mindenki visszajön..., ami szintén az első világháborúra építkezik. A Házi Színpadon játszanak egy iraki nőkkel foglalkozó darabot, a Fátyol nélkült. Van tehát a világháborús traumákról és női problémákról való gondolkodás, de tény, hogy ilyen mennyiségű vérről és erőszakról nehéz beszélni színházban, sok hibába bele lehet futni.

- Hogy jutottál mégis arra, hogy megrendezd?

- Most végzek a Színművészetin, és Eszenyi Enikő kíváncsi volt rám, szerette volna, ha megismerkedem a Vígszínházzal. Ez egy ilyen időszak, különböző helyeken kapunk egy-egy munkát, és attól függően, hogyan tudunk együtt dolgozni, lehet beszélni a jövőről. Továbbá Halász Juditnak mindenképp szerettünk volna egy előadást, ami méltó ahhoz, hogy ötven éve tagja a Vígnek. Olyan anyagot kerestünk, amelynek ő lehet a mozgatórugója. Beugrott, hogy az Asszony a fronton jól állna neki, a Polcz Alaine-hez hasonlóan ő is egy polgári közegben mozgó nő, nagy élettapasztalattal.

- Ez a történet főleg monodrámaként volt látható eddig. Milyen hibákra gondoltál az előbb, mi az, amit a színpadra állítás során mindenképp el szerettél volna kerülni?

- Én azt mondtam Enikőnek, hogy a monodrámai helyzetet szeretném megmozgatni és öt színésszel megcsinálni. Ne annyi legyen, hogy Halász Judit egy jól kiválasztott ruhában, kis üveg ásványvízzel leül egy tonettszékre, jól bevilágítva, és végigmondja a könyvet.  Ilyenkor nagy hibája szokott lenni az előadásoknak, hogy a színésznő meghatódik a témától. A darab elején úgy szól a kiáltványunk, hogy "Üdvözlök mindenkit! Mindenki tisztában van azzal, hogy mi az a monodráma? Nem? Hát, akkor most se fogják megtudni. Mi hoztunk egy verziót, egy opciót, egy ötletet, egy ajánlatot... szóval értik."

- Tehát el lesz játszva a történet?

- Többféle elbeszélésmód keveredik: amikor még béke van, és indul Alaine házassága, az színesebb, zeneileg is megmozgatott rész, a közepe kifelé beszélős, szürkébb, hidegebb, és mikor visszatér a háborúból, ismét a kezdeti stílus dominál. De ezek inkább skiccek, Judit megmarad az egész központjában, a többiek pedig megelevenítenek egy-egy jelenetet. A Katonának a Nordost című, 2002-es moszkvai túszdrámát feldolgozó háborús előadása volt előttem pozitív példaként, itt három nő beszélt három szemszögből, és az volt benne a csodálatos, hogy nem áldozatokat láttam, hanem túlélőket, akik kijöttek belőle. Itt is Alaine "amazonságát" keresem.

- A regényben hangsúlyos még az írónő szerencsétlen házassága is: az, hogy János nem szereti őt, van olyan traumatikus számára, mint két front közé szorulni.

- A történet összes szálában közös a kiszolgáltatottság. Hozzámegy egy férfihez, aki tisztességből, egy korábban tett ígéretből veszi őt el, és ezzel egy két oldalról boldogtalan házasság veszi kezdetét, ahol Alaine-t nem szeretik, nincs érzelmileg, testileg a helyén kezelve, de ő valamilyen fiatalkori naivitásból tulajdonképpen istenként tekint erre a férfira. Kiszolgáltatott Jánosnak, aztán jön a háború, ahol megverik, elrabolják, megerőszakolják. Hazajön, és azzal szembesül, hogy az édesanyja nem hiszi el azt, ami vele történt, az édesapja pedig ott maradt Kolozsváron, amit egy napig bombáztak, közben négy nő volt egyszerre a szeretője, és tulajdonképpen nem érdekelte, hogy a családja hol jön-megy. A nők rengeteget küzdenek a kiszolgáltatottság ellen, ma már talán nagyobb eredménnyel, de a mai világban még mindig a nő tűr, és a férfi az, aki "tehet". Ez a történet végigvezet egy fél életen, ami arról szól, hogy előbb a naivsága miatt, aztán a háború miatt kellett tűrnie, majd a hazatérte után is.

- Ennyi igazságtalanság természetszerűleg maga után vonja a harag és a bosszú érzését, a mű mégis hátborzongatóan tárgyilagos. A darabban láthatunk azért érzelmi csúcs- és mélypontokat?

- Ha az ember ezekről a dolgokról tud beszélni, akkor már eljutott a megértésnek egy bizonyos szintjére. Ha annyira dühös lett volna, nem tudja megírni ezt a könyvet. Nem véletlenül ebből a távolságból és ennyi idő elteltével írta meg. Mi a jelenidejűségét keressük az ő történetmesélésének, mintha ezek a mondatok először hangoznának el egy nőtől, először mondaná ki azt, hogy nincs emlékem az első éjszakámról, és most jutna eszembe, hogy de, mégis van, borzasztóan fájt, és nem is tudtam, hogy szét kell tenni a lábam. Életében először mondja majd ki, hogy "rám térdeltek". A jelenidejűségtől lesznek benne amplitúdók és indulatok, ez nem egy visszaemlékező, lefestő modor. Elég nagy színészi kihívás, plusz meg kell találni a könyv humorát és iróniáját a színpadon is. A humor elengedhetetlen volt szerintem, hogy Alaine egyben maradjon, és ne az idegosztály sarkában billegjen.

- Milyen érzelmeket hozott elő belőletek a próbafolyamat? Rendezőként és nőként elég nehéz lehetett palástolni a saját véleményedet.

- Ebben igazad van. Az ember azért kezd el foglalkozni a nőket vagy bárkit érintő elnyomással és erőszakkal, mert dühös, nem fogadja el, vagy vitatkozni akar ezzel a fajta bánásmóddal. Mikor még nem tudtuk távolsággal kezelni a szöveget, minden mondatnál megálltunk, hogy "Úristen", "Jézusom", "Jaj, ne már"! Aztán eljött az a pont, hogy már csak lazán mondtuk, hogy "na, akkor a véres bugyitól még egyszer". 

- Kiskorodban találkoztál Polcz Alaine-nel. Hogyan emlékszel vissza rá?

- Anyukám - aki onkológus - együtt dolgozott vele a Hospice Alapítványnál, és néha megjelent nálunk teázni. Féltem tőle, bár az ember mindenkitől fél, amikor kicsi. Óriási "aurája" volt. Vannak az idős hölgyek, akik nem mamika-stílusúak, hanem amikor belépnek a nappaliba, akkor bejön velük valami nagy súly is. Nem az van, hogy húzgálod a fülbevalóját, és le akarod venni, hogy játssz vele, hanem meg vagy illetődve. Nem is emlékszem interakciókra, csak arra, hogy lesem őt a sarokból... Mikor nagyobb lettem, kezembe került a könyv, és akkor revelációszerű volt párosítani őt a történettel. Attól, hogy egy olyan súlyú személy mesél erről a történelmi korszakról, mint Polcz Alaine, ez a könyv nagyon fontos és erős pillanat a múltunk feltárásában.

- A nők elleni erőszak most eléggé forró téma, főleg a pécsi rendőrség preventív célú videói miatt. Elvontabb síkra helyezi-e az előadás a témát, tartogat-e mondanivalót a jelenkornak, vagy inkább konzervbe zárva beszél a múlt dolgairól?

- Leginkább attól félek, hogy túl sok síkra helyezem a könyvet. Igyekszem egyes pontokon csak az érzetekkel foglalkozni, és nem egy régi történet elmesélésére koncentrálni. Néha hárman mondják együtt a szöveget, néha az egésznek talk show-jellege van. Az anyagot elég szabadon kezelem, tehát bele lehet érteni dolgokat.

- A vizsgaelőadásod a Katonában a Petra von Kant volt, ami a női szerepről, sorsról beszél. Fontosnak tartod, hogy a női témákról alkoss?

- Ezzel bajban vagyok, mert most jövök ki az egyetemről, és azt veszem észre, hogy velem kapcsolatban a legjobban ez a vonal érdekli a színházakat, annyira alulreprezentáltak a női alkotók. Az ember ilyenkor először azt mondja, hogy ne már, aztán meg azt, hogy de, igenis kell ebben a témában alkotni. Nem azt mondom, hogy az életemet tenném fel erre, de lehet, hogy a következő négy-öt évben csinálnék olyan Nórát, vagy Hedda Gablert vagy Cseresznyéskertet, amit nem egy férfi fogalmaz meg. És akkor nem az van, hogy ez egy női aggyal kigondolt dolog, vagy női előadás: egész egyszerűen másképp szocializálódunk férfiként és nőként (nyilván arra tendál a világ, hogy ez ne így legyen, de ez még elég messze van), és ettől fogva velem más dolgok esnek meg, másképp beszélek a nőkről.

- Van-e még hasonló, társadalmi jelentőségű téma, amiről nem szokás, vagy nehéz beszélni, de te szeretnél?

- A dokuszínház felé még nem nagyon mozdulnék el, de mondjuk a PanoDráma előadásai tetszenek, ők beszélnek egy csomó dologról, amiről a kőszínházi közegben nehezebb. Fajgyűlöletről, homofóbiáról. Én kőszínházi keretek között szeretnék rendezni, hiszek abban, hogy ennek még van jövője, a független színházi lét annyira nem vonzó számomra. Fischer Ivánnal csináltuk itt a Vígszínházban a Vörös tehenet, ami a tiszaeszlári perről szólt: fontos volt, hogy egy klasszikus színpadi formájú művön keresztül lehetett erről beszélni.

- Említetted, hogy alulreprezentáltak a nők a művészetekben. Észlelsz olyan különbséget, hogy rendezőként többet kell nyújtanod, "hangosabbnak" kell lenned?

- Az osztályunkba négy fiút és két lányt vettek fel, most már csak négyen vagyunk, két fiú, két lány. Észlelem, hogy határozottnak kell lenni, de igazából nincs különbség, nem volt soha komolyabb konfliktusom. Inkább a férfiszínészek próbálkoznak azzal, hogy az embert megegyék reggelire, de ha szakmailag kompetens vagy, ha képes vagy magadat, a saját ötleteidet, hozzáállásodat képviselni és menedzselni, akkor nincsenek kiskapuk, akkor ez másfél próba alatt elmúlik. Azt nem tudom megítélni, hogy ha férfi lennék, hol tarthatnék az életben, de jelen pillanatban úgy gondolom, a kiváltságosok közé tartozom a fiatal rendezők lehetőségeit tekintve. Bár nem hiszem, hogy ez a nőiességemnek lenne köszönhető. (Nevet.)

- Milyen feladatok várnak rád a jövőben?

- A Zeneakadémián fogom rendezni tavasszal az Operaház produkcióját, Saint-Saëns Sárga hercegnőjét, évad végén a Miskolci Nemzeti Színházban fogok Stílusgyakorlatokat csinálni. Jövő évadra is vannak már felkéréseim. Még le kell diplomáznom, kell írnom egy szakdolgozatot. Én nagyon ambicionálom, hogy tartozzak valahová, szerződtetésre tavasszal kerülhet sor.