Más közös nem is nagyon akad sem a két darab, sem a két előadás között. A két színmű Európa két szélén íródott és játszódik. Az egyik Írországban, a másik Oroszországban. Az egyik szerencsétlen nő lázong sorsa ellen, acsarog, vicsorog, dühöng, a másik beletörődik minden bajába, mindenért magát okolja és még boldognak is képzeli magát. Bizonyára, ha semmit sem tudnánk a történetek eredetéről, származási helyéről, szerzőjéről, akkor is kitalálnánk, melyik honnan való. A dühös lázadó jön a kontinens nyugati végéről, az ír sziget dombjai közül, a lelkifurdalásos, együgyű önostorozó asszony az orosz vidékről, még ha a darab játszási idejére már el is hagyta szülőföldjét.

Piszkavas - Pécsi Harmadik Színház (Fotó/Forrás: Tóth László / Poszt)

Mindkét történet a huszadik századi nyomornaturalizmus közegében játszódik, mégis mindkettő mélyen gyökerezik a maga kultúrájában, hagyományában, lelkiségében, Csehov, illetve Synge színi világában. Jelen van a nagy orosz lélek tehetetlenkedése és az ír virtus groteszk dühöngése. Szigarev címszereplője, Guppi tulajdonképpen egy szerelmi légyottot szerencsétlenkedik végig, és csak utólag derül ki, hogy az is csak csapda volt, a galád férj kísérlete, hogy ürügyet találjon az asszony kidobására. McDonagh művében az ír vénlány, a gunyoros eredeti cím szerint Leenane szépe meg anyja foglya, aki minden módon kínozza, mindent megtesz, hogy kényszerű együttélésüket elviselhetetlenné tegye, de azért is, nehogy annak vége szakadjon. Éberen őrködik, és védekezik minden szabadulási kísérlet ellen.

Az ír szerző persze nem éri be a megoldhatatlannak, így öröknek látszó konfliktushelyzet ábrázolásával, a harc újabb és újabb meneteinek sorakoztatásával. A kiinduló állapot meglehetősen alapos bemutatását követően maga a dráma tulajdonképpen egy menekülési kísérlet kudarcos története. A megaláztatásoktól és egyéb frusztrációktól cserzett lelkű negyvenéves trampli mégis megtetszik egy ismerős férfinak. Ám az öregek otthonától, a menhelytől tartó, de legalább annyira kínzói-kínzotti pozícióját éberen őrző anya védekezik – szó szerint mindhalálig. A gyilkosság árán szabaduló lány elméje viszont alighanem végképp elborul.

Guppi - Újvidéki Színház (Fotó/Forrás: Poszt)

Az anya döntő szerepének nyilvánvalósága mellett mégis sok függ az előadói értelmezéstől, illetve a színészi alkatokból is következő lelki-emberi viszonyoktól. A rendezői elgondolás mellett nagyrészt a két színésznő erőviszonya dönti el, hogy ki a gonoszabb, ki a bűnösebb, illetve ki a szenvedőbb, ki a kezdeményezőbb, és ki inkább áldozat. Az anya meghatározó szerepe könnyen belátható, hiszen a lánya már belenőtt, nyilván örökölte a családi otthon rideg légkörét. Ez azonban bölcsészokoskodás, amely a színpadon könnyen fölülírható. A pécsi Harmadik Színházban Vincze János rendezése azonban az elemi logikát követi: e szerint az anya a rabtartó, a zsarnok, az idegbeteg lány viselkedése csak reakció, bosszú, de leginkább tehetetlen acsargás.

Füsti Molnár Éva alakítását az anya kajánsága, alamuszisága, tettető hajlama szabja meg. Nemcsak furmányosan ravasz, de mondhatni igazi stratégaként vívja lányával a harcot. Ösztönösen teszi rá a kezét mindenre, amiben eszközt, fegyvert sejthet a lánya ellen, szinte automatikusan indulnak be harci reflexei, ha lehetőséget sejt, a megtévesztésre pedig mindig, mintegy alapállásként kész. Az áldozatszerep, a szerencsétlen, magatehetetlen öregasszony eljátszására, túljátszására mindig kész. Bacskó Tünde a lány szerepében kiegyenlíti a gonoszságot és a szenvedést. Fokozatosan teszi ezt. Eleinte ő látszik a kínzónak, a rabtartónak, ő mutatkozik irgalmatlannak, könyörtelennek, durvának szerencsétlen, beteg, kiszolgáltatott anyjával szemben, és csak apránként, jelenetről, jelenetre fordul meg a kapcsolatuk, és éppen így alakul át a színészi játék is. Ebbe simul bele az őrület ábrázolása. Arcának rémisztő eltorzítására is képes, de ezzel éppen annyira él, amennyi feltétlen szükséges: egyszer. Véglegesnek látszó távozása meg az értelem világából igazságszolgáltatás a gyilkosságért, de egy szerencsétlen sors beteljesedése is. László Csaba testes alakja, természetes viselkedése pont megfelel a katalizátorszerepre, amit a történetben betölt. Ártatlan jó szándékkal jön és megy, a tragédiához semmi köze, mégis ő az oka, hogy bekövetkezik.

Piszkavas - Pécsi Harmadik Színház (Fotó/Forrás: Tóth László / Poszt)

Az orosz darabban Guppi, aki gúny- vagy becenévként viseli az igénytelen, a csatornák szennyvizében is megélő hal nevét, mindenben ellentéte Leenane szépének. Szinte öntudatlan, és egészen öntudat nélküli lény. Jámbor ostobaságában még boldognak is képzeli magát, és ha valami mégsem megy tökéletesen – márpedig körülötte, a jelenlétében soha, semmi sem megy rendesen – azért mindig magát okolja. Magyarázhatnánk ugyan kelekótya viselkedését a helyzettel, amiben megismerjük: zavarával a szokatlan szituációban, amikor egy idegen férfi jelenik meg a lakásában. Nem lehet azonban kétségünk, hogy a rendkívüli állapot jelleme legmélyének feltárására bírja. Zavarában bizonyára sokkal butább az átlagosnál, de nyilván van mire építenie. Ám afelől sem lehet kétségünk, hogy amennyire ostoba, éppen annyira jámbor, jóságos, tiszta lélek. El is nyeri az írótól méltó büntetését. Amikor leghőbb vágya teljesül, kiszabadul rabságából, és varrónőként dolgozni kezd, megszúrja magát egy tűvel és vérmérgezésben meghal. Ám ez már csak csoda a darab után, amikor a cselekmény már lényegében lezárult.

Guppi - Újvidéki Színház (Fotó/Forrás: Poszt)

Hernyák György az újvidéki előadást minden lehető módon igyekszik megbolondítani, szebben mondva elemelni. Saša Senković díszlete rengeteg kartondobozból vagy annak látszatából áll. Fölöttük négyrészes üvegkalickában négy színész (Figura Terézia, Giricz Attila, Kőrösi István, László Judit) énekelve közli a szerzői utasítást (zene: Klemm Dávid), amely szerint nagyon átlagos lakást kellene látnunk. A látszólag kisrealista, lényege szerint viszont abszurdba hajlón jelképes történet így elnyeri igazi dimenzióit, groteszk légkör veszi körül. A lényeg azonban ezúttal is – mint mindig – a színészi játék. A két figura megteremtése, változó kapcsolatuk alakítása. A férfi józan, realista, a nő elvarázsolt, bolondos, pár centivel a föld fölött lebegő. Pontosan kidolgozott összjátékukból bájos komikum fakad. Szeretni kell mindkettőt, hiszen valamennyiünk lelkének egy-egy felét mutatják meg. Az asszony kicsit túlozva, a férfi a józan értelem megértő ámulatával. A sok ügyetlenkedésből, a minden hiányt képzelettel pótló játékosságból végül már-már gyöngéd érzelmek fakadnának, amikor a szekrényből betör a valóság. Pontosabban az ott rejtőzködő férj, aki leleplezi az egész idill forrását, eredetét, a cselszövést, amelyet beosztottjával az asszony eltávolítására eszelt ki. A dolgok végül az asszony költői ostobasága folytán ugyan másként alakultak, de az erélyes férfiú helyre zökkentené a tervezett kerékvágásba az eseményeket.

Piszkavas - Pécsi Harmadik Színház (Fotó/Forrás: Tóth László / Poszt)

Pongó Gábor a látogató szerepében karakteresen jelentéktelen férfi, utólag még az alamusziságot is beleláthatjuk józan, de belátó, a bolondosság varázslatának engedni képes viselkedésébe. Valóban megigéződik, igazán fellázad megbízatása ellen, még ha csak rövid időre, szinte csak egy mondatra futja hirtelen indulatából, aztán megalkuszik. Balázs Áron nemcsak egy energikus, parancsoláshoz, zsarnokoskodáshoz szokott férfit játszik, de az orosz lélek szélsőségeit is hozza, meg-megtörik, a felsőbbséges gúnyolódásból megalázkodásba zuhan, bár mindezt az irónia magaslatáról teszi. A főszerep persze Guppié, azaz Tamaráé, akinek hangsúlyozott jelentéktelenségét Crnkovity Gabriella finoman, szeretni valóan színezi, hogy mindannak az ellenkezőjét lássuk benne, amit magáról tart. Kelekótyasága bájosan eltúlzott, semmilyenségét, szürkeségét szinte kérkedve viseli. Kezdetben kinevetjük mulatságos ostobaságát, aztán megszeretjük, és inkább az önostorozásról szeretnénk lebeszélni.

Két figyelemreméltó előadás. Már megérte – mondja a színházbolond POSZT-vendég. Akinek persze semmi sem drága.