Nem ritka eset, hogy színházak egy-egy színész kedvéért vesznek elő darabot. És az sem ritka, hogy a magamfajta ortodox néző, aki nem tud szabadulni attól a mániájától, hogy a színházban, ha nem is megrázó, de legalább megvilágító élményt vár, ennek nem mindig örül. És az öröm akkor sem mindig maradéktalan, ha a szerep különben valóban telibe találja a megcélzott színészt. Az elmúlt napokban ez kétszer is megesett velem.
Fodor Tamás - Az imposztor, Tatabányai Jászai Mari Színház (Fotó/Forrás: Prokl Violetta / Tatabányai Jászai Mari Színház)
Legalábbis feltételezem, hogy Szikszai Rémuszt nem csak az vitte rá, hogy Tatabányán a Tartuffe nagy sikere után színre vigye Spiró György Az imposztorát, mert szerette volna bemutatni Molière remekműve után annak szellemes elemzését is. A darabválasztásban bizonyára annak is nagy szerepe volt, hogy Fodor Tamás borítékolhatóan remek Boguslawski. Nemcsak jó, de eredeti is.
Danis Lídia, Fodor Tamás - Az imposztor, Tatabányai Jászai Mari Színház (Fotó/Forrás: Prokl Violetta / Jászai Mari Színház)
Ő is huncut vén színházi róka és jelentős színházteremtő, színházújító személyiség. Ő sem csak a szerepet, de önmagát is játssza az egykori nagy lengyel szerző, rendező, színész alakjában. Hozza magával a Kádár-kori avantgárdot, azt az időt, amelyben született, és amelyről szól a darab. A nagy traumák utáni békekort, a konszolidált társadalmat, amikor tulajdonképpen még szabadság is van, amennyiben szinte mindent lehet, csak a legfontosabb bajokról nem illik mukkanni sem.
Fodor Tamás, Major Melinda - Az imposztor, Tatabányai Jászai Mari Színház (Fotó/Forrás: Prokl Violetta / Tatabányai Jászai Mari Színház)
Spiró regénye, Az ikszek, majd az annak nyomán írt darabja, Az imposztor születése idején, a múlt század nyolcvanas éveinek elején éppen azokat a határokat súrolta, sőt feszegette, amelyekről szól. Történelmi köntösben, az orosz megszállás alatt élő lengyel vidéken játszódó színházi történetben korának Magyarországáról beszélt. Azokról a viszonyokról, amelyek közt Fodor maga is színházat csinált az akkor struktúrának nevezett kereteken belül és azokon kívül is. Feszegette a kereteket, a struktúráét is és a köz- meg a hivatalos ízlését is.
Mindez persze nem feltétlen tartozik a mai nézőre. Még úgy sem, ahogyan Major Tamás személyisége, életműve, közszereplése hozzá tartozott a maga idejében a rá szabott, róla is mintázott alakhoz. Major maga volt Boguslawski, a hatalommal játszadozó, kiszolgálva ujjat húzó művész prototípusa. Fodor – hogy úgy mondjam – ennek az emlékezete.
A szépen, gondosan kidolgozott tatabányai előadásnak sincs más gyengéje, mint hogy inkább valaminek az emlékezete, mintsem a jelene. Amivel egyáltalán nem szeretném azt sugallni, hogy Spiró darabjának nincs semmiféle időszerűsége. A hatalom, vagy nevezzük társadalmi rendnek, és a művészet viszonya mindig problematikus, legyen az a rend kemény vagy puha diktatúra, vagy szabadságnak becézett manipulatív demokrácia. Sőt, még nagyobb keletje is lehet az ikszek kritikájának, ha nincs mögöttük igazi rendőrállam. Ha gazdasági eszközökkel hallgattatják el az ellenzéki szót.
Az imposztor, Tatabányai Jászai Mari Színház (Fotó/Forrás: Prokl Violetta / Tatabányai Jászai Mari Színház)
Szikszai Rémusz rendezéséről éppen azért gondolom, hogy döntően a főszerep Fodor Tamásnak nyújtott lehetősége indította Az imposztor színpadra állítására, mert az előadásban nyomát sem láttam semmi egyéb időszerűsítő törekvésnek. Ami ugyan nem zárja ki, hogy bizonyos áthallások maguktól működésbe lépjenek.
Nem kell rájátszani, a gondolattársítás jön magától. Most – paradox módon – többé-kevésbé igényes kivitelben. Baksa Imre és Széles Tamás díszletező munkásokként pontosan megadják az alaphangot és hangulatot, később remek bohócbetéttel mulattatják a publikumot, Major Melinda az igénytelen siker csömörét, Bajcsay Mária a talán soha sem volt igényesség morálját hozza, Szabó Emília a tudatlanságával kérkedő ifjúságot jeleníti meg. Király Attila gubernátora pontosan testesíti meg a magát liberalizmusnak képzelő önkényt. Varga Járó Ilona díszlete és Kiss Julcsi jelmezei is jól segítik a színházi nyomorúság megjelenítését.
Takács Kati, Spolarics Andrea - Macskajáték, Budaörsi Latinovits Színház (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt / port.hu)
Budaörsön is alighanem Takács Katalin és Spolarics Andrea jelenléte ihlette Örkény István Macskajátékának bemutatását. Mindketten a társulat tagjai. Ebben is maradtam volna magammal, ha nem olvasom el a szórólapon a rendező, Forgács Péter gyönyörű előszavát az előadáshoz. Legszívesebben ideírnám az egészet. De legyen elég ennyi:
A Macskajáték az elmúlás melankóliájával szemben arról a fájdalmas, mulatságos és groteszk küzdelemről szól, ahogy az ember mégis, minden ellenére dacolni képes a halállal.
Takács Katalin - Macskajáték, Budaörsi Latinovits Színház (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt / port.hu)
Gondolom, ez a lényeg, csak éppen semmi sincs benne a szöveg lírájából. Igazságtartalmával meg értelmetlen lenne vitatkozni. Talán még akkor is, ha ez az eszme az előadást is áthatná. Nekem, ahogy mondani szokás, nem jött át a rivaldán. Maradok tehát eredeti meggyőződésemnél:
Takács Katalin, Bohoczki Sára, Spolarics Andrea - Macskajáték, Budaörsi Latinovits Színház (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt / port.hu)
Más kérdés azonban az eredmény. Az csalódás. Mindnek előtt azért, mert Spolarics Andrea Orbánnéját forszírozottnak érzem. Ez önmagában is feszélyezne. Ebben az esetben azonban különösen kínos. Az alak lényege ugyanis éppen a természetes, elementáris energia lenne. A magától értetődő, veleszületett lendület, a forgószél evidenciája. Ezt nem lehet erőltetni. És ennek következtében a két testvér viszonya is megváltozik, ha éppen nem fordul a visszájára. Takács Katalin ugyanis olyan elmélyült eszköztelenséggel hozza Gizát, hogy az ő kimért fegyelmezettsége, tartózkodó racionalitása, mindent mérlegelő bölcsessége, bénaságának csaknem közömbös tudomásul vétele igazi természetességnek hat.
Az viszont teljességgel felfoghatatlan, miképpen kerülhetett Simkó Katalin Cs. Bruckner Adelaida életkorától és alkatától egyaránt teljesen idegen szerepébe. Az előadás sem ad rá magyarázatot, a rendező sem tett észrevehető kísérletet arra, hogy hozzá igazítsa a szerepet, vagy őt igazítsa a szerephez. A fiát játszó Ilyés Róbert viszont megfelel Csermlényi Viktor alakjának, kivénhedt, tohonya lovag, nem éppen erős jellemű mamakedvenc. Bohoczki Sára maradéktalan örömet okozott Egérke monológjával, hibátlanul formálta karakterré a semmilyenséget, a jelentéktelenséget.
Spolarics Andrea - Macskajáték, Budaörsi Latinovits Színház (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt / port.hu)
A játéktérről, amelyet ugyancsak maga a rendező gondolt ki, majdnem megfeledkeztem. Talán azért, mert semmiféle kapcsolatát nem tudtam felfedezni a játékhoz. Forgács Péter valami műteremfélében játszatja a történetet, mintha éppen filmfelvétel, de legalábbis videózás folyna közben, vetítéssel a hátsó falra. Magyarázatot azonban erre sem ad, illetve ez sem magyaráz meg semmit. Végiggondolatlan gondolatok, félbehagyott ötletek sorozata az előadás.
hírlevél
