A bűvös vadász alaptörténete szerint egy írnok a fővadász lányát szeretné feleségül kérni, azonban hadilábon áll a vadászszerencsével, ami pedig egy ilyen frigynél alapfeltétel. Ezért szövetkezik egy falábú figurával, aki olyan puskagolyókat ad neki, amelyek mindig célba találnak. Az diabolikus alak egy feltételt szab: a varázsgolyók egyikét ő maga fogja irányítani. Ez pedig ebben a mesében éppen az írnok szerelmét sebzi halálra. A The Black Rider ennek a történetnek drogokkal, show műsorral, Robert Wilson rendezői világával, Tom Waits zenéjével és egyéb furcsaságokkal nyakon öntött verziója.
Úgy tudom, a The Black Rider neked már évtizedek óta ott motoszkált a fejedben.
Lengyel Anna (2021-ben elhunyt dramaturg, műfordító, a PanoDráma alapítója – a szerk.) mutatta meg nekünk még a főiskolán. Tényleg régóta szerettem volna foglalkozni vele. De ez egy kockázatos dolog, mivel angolul kell benne énekelni, és a dramaturgiai szerkezete sem szokványos. Ráadásul nagyon erős a wilsoni lenyomat, amit nehéz megbolygatni, ez pedig komoly teher annak, aki hozzá akar nyúlni. A főiskolán volt egy nagyon erős wow-élményem, ami után elkezdtem Robert Wilson világával foglalkozni, de akkor még színészhallgató voltam, és nem merült fel bennem, hogy meg is akarnám rendezni.
Mi fogott meg Wilson világában, és azon belül a The Black Riderben?
Alkotóként az volt a legizgalmasabb számomra, hogy egy ennyire originális és ismert dolgon túllépve létre tudjuk-e hozni a saját mitológiánkat.
Polgár Csaba (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)
Miért éppen most érezted úgy, hogy eljött az idő?
Az első küszöb, amit át kellett lépni, hogy hangilag megvan-e a csapat, akik ezt el tudják énekelni. Ez elsőre nem is tűnik nagyon nehéznek, de hogy pontos legyen, és pont annyira legyen torz és hamis,
hogy ezeket a furcsa, félig emberi, félig állati hangokat elő lehessen csalogatni, ahhoz nagy énektudás és zenei magabiztosság kell.
Mostanra éreztem úgy, hogy mindez összeállt. Továbbá kellett egy vezetői döntés is, hogy próbálkozzunk meg vele annak ellenére, hogy ez nem egy bejáratott cím és eleve nem szokványos dolog.
A te olvasatodban mi köze van ennek a végletesen elrajzolt, eszeveszett Bűvös vadász-történetnek a világhoz, ami körbevesz minket? Mennyire kellett esetlegesen fókuszokat módosítani a megírás és az első színpadra állítás óta, hiszen mégiscsak eltelt közben huszonöt év?
Talán egy-két ponton ódivatúnak tűnik a dolog, de ez a darab kicsit olyan, mint egy furcsa, színes, beteg, habbal teli hógömb. Olyasmivel szerettem volna foglalkozni, ami kívül esik a mindennapi problémákon, ezért ez olyan volt nekem, mint egy elvonulás, vagy egy folyamatos karácsony, amikor be lehetett jönni a színházba, és azzal lehetett foglalatoskodni, ami igazán érdekelt. Emellett azt gondolom, hogy a darab nagyon erősen szól a színházról és a hatások előállításáról. Ez pedig szerintem nem változott azóta, hogy először színpadra állították. Mindezekkel együtt Závada Péter, aki lefordította a darabot és Róbert Júlia dramaturg nagyon sokat tettek azért, hogy ez a történet ma is meg tudjon szólalni.
Zenés daraboknál megszokott, hogy egy-egy produkció színpadra állításánál szigorú előírások vannak, amelyektől nem lehet eltérni. Itt milyen megkötésekhez kellett tartanotok magatokat?
Zeneileg teljesen szabadon használhattuk fel a partitúrát, a szöveget viszont szigorúan vették, abba nem lehetett belenyúlni: például Hemingway és Georg Schmidt történetét szerettük volna kicsit a magunk szája ízére szabni, de ebbe nem egyeztek bele. Húzni sem engedtek belőle. Amúgy viszont sem rendezői, sem technikai, sem látvánnyal kapcsolatos megkötés nem volt.
Polgár Csaba (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)
És hogyan ellenőrzik a szöveggel kapcsolatos megkötéseket?
Ez egy nagyon furcsa dolog: lefordítjuk magyarra, azt vissza kell fordítani angolra, és azt küldjük ki a jogörökösnek. Ezek furcsa kafkai körök, amiket le kell futni.
Van egy ködös megfogalmazás: az előadás nem térhet el a mű eredeti szellemétől. De hogy ez mit jelent, senki nem tudja.
Mennyire volt problémás dűlőre jutni velük?
Az egy piaci kérdés, hogy valaki megvásárolja a jogokat bizonyos számú előadásra. Ezzel együtt kaptunk egy paksamétát, ami elsőre hihetetlenül szigorúnak tűnt: részletesen tartalmazta, mi mindenen lehet részben vagy teljesen szabadon változtatni, és miket kell változatlanul hagyni. Azután megcsináltuk a saját verziónkat, elküldtük nekik, és ők mindenre rábólintottak, pedig nálunk például fontos szerepeknél nemcserék is történnek. Én ezt az egészet nem éltem meg különösebben problémásnak, de lehet, hogy a produkciós vezető másképp látja.
Akkor nem is kellett nagyon másképpen dolgoznod, mint szoktál?
Nem, egyáltalán nem. Itt nem az volt a helyzet, mint például egy Macskák vagy Vámpírok bálja előadásnál, amikor van egy kotta, amihez zenében, látványban és mozgásban is szigorúan tartanod kell magad.
Prózai előadásoknál mennyire szokás, hogy a szerző ehhez hasonló módon ragaszkodjon a szöveghez?
Többször is dolgoztam élő szerzővel, de ebből sosem volt gond. Ott azért annyiban más a helyzet, hogy van személyes kommunikáció, és az ember nem egy irodával beszélget. A Merlin, avagy Isten, Haza, Család című előadást például Tankred Dorst szövegéből csináltuk, aki meg is nézte azt egy fesztiválon, utána pedig nagyon kedvesen azt mondta, hogy „hát, így is lehet”.
Polgár Csaba (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)
Említetted, hogy színésznek tanultál a főiskolán, és később kezdtél el rendezni. Szerinted másképpen rendeznek azok, akik eleve rendezőnek tanultak? Mondják, hogy a színészek empatikusabbak a színésztársaikkal.
Ez teljesen egyénfüggő. Lehetséges, hogy aki színészként rendez, esetleg jobban tudja, hogy adott pillanatban hol tart a színész, és mikor kell neki egy kicsit segíteni. De szerintem a „rendező-rendezőknél” is van, aki fogékony erre, és
van, aki azt mondja, hogy ez a színész dolga: neki magának kell elintéznie az ő kis lelki boszorkánykonyhájában.
Azt is el tudom képzelni, hogy aki alapvetően színész, az olyat szeret rendezni, amiben szívesen játszana. Én legalábbis bármelyik rendezésemben szívesen játszottam volna, azokban is, amik nem sikerültek. Ez amúgy tud jó is lenni, de néha akadálya lehet, hogy az ember egy kicsit távolabbról nézzen rá a dologra.
Hogyan szoktál dolgozni, és ebben van-e különbség, ha az Örkényben, illetve független társulatoknak rendezel?
Ahogy én dolgozom, abban egyáltalán nincs különbség. Mindig van egy vagy két nagyon fix pont, ezek is inkább érzetek, amikről tudom, hogy szeretném átadni, és ehhez jönnek hozzá aztán a többiek gondolatai és energiája. A két rendszer persze gyökeresen eltér egymástól: amíg a kőszínházban van műszak, titkárság, szóval egy működő gépezet, addig a függetleneknél ezeket a munkákat is a csapattagok végzik.
A The Black Rider az Örkényben (szemben az 1990-es hamburgi Wilson-rendezéssel) sokkal inkább szólt számomra magáról színházról: nem csupán a felelősségről, hanem egy színházi üzemről is, ahol és ahogyan gyártják számunkra az illúziót. Ez a fajta leleplezés/felmutatás rendezői szándék volt, vagy az Örkény Színház adottságaiból következik?
Ez volt az egyik vezérfonalunk, illetve Izsák Lili látványtervezőnek az volt az elképzelése, hogy miként a történet a drogozást tükrözi le a mesére, mi a színháznak a működését tükrözzük rá ugyanerre. Azt, ahogy a néző esetleg becsapva érezheti magát, akár jó értelemben is, hiszen élményt kap, majd a következő pillanatban látja, hogy ez egy csupasz színpad, ahol emberek állítják elő az illúziót. És még az a fricska is benne lehet az előadásban, hogy mi hogyan tudjuk megoldani mindezt anyagilag és technikailag:
ez tehát egy kelet-európai gigakoncert.
Polgár Csaba (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)
Említetted a nemcseréket. Ezek mögött egy rendezői koncepció áll, vagy abból következett, hogy milyen színészekkel tudtál, akartál dolgozni?
Mindkettő. Nagyon szerettem volna, hogy Takács Nóra Diána eljátssza az ördög szerepét: hangilag is nagyon passzol rá, és színészileg is jó feladat számára. A hercegről pedig, akit nálunk Schell Judit alakít, azt gondoltam, egy fura jótündér-párja lehetne az ördögnek. Van tehát egy sátáni nőszemély, egy jótündér és Katchen, a naiva. Ők hárman, ha nem is direkt módon, de számomra organikusan összeillenek.
Schell Judit vendégművészként csatlakozott az előadáshoz. Miért éppen őrá esett a választásod?
Volt egy szerepvisszaadás, és kellett valaki, aki el tudja énekelni az adott dalt, kellően jó mozgása van és egyeztethető is. Juditnál minden összeállt, nagyon jó volt vele dolgozni.
Az időközben sajnos megszűnt HOPPart Társulat alapítótagja voltál, és rendeztél is nekik előadásokat. Egykori osztálytársaid, HOPPart-os színészek akkor is és azóta is rendszeresen feltűnnek a rendezéseidben, és az Örkény Színház társulatában is már hárman vagytok. A The Black Riderhez pedig Mátyássy Bence csatlakozott. Mit jelentenek ők számodra, miért fontos a velük való munka?
Az egy nagyon más kapcsolat, amikor az ember valakivel négy évet végigcsinál a főiskolán. Ha találkozunk, minden visszajön egy pillanat alatt, még akkor is, ha nem tartjuk a kapcsolatot vagy emberileg nem ideális a viszonyunk. Erre mondják, hogy félszavakból is…
Hogyan fogadták elsőre, és mit éreztél, mennyire kellett megküzdenie a színészeknek ezekkel a messze nem szokványos karakterekkel?
Azt gondolom, nagy élvezettel ugrottak bele ebbe az elmebajba.
Az olvasópróbán még kapkodták ugyan a fejüket, hogy mi a manó,
és ez talán nem is lett tisztább, de elkezdték a dolgot élvezni. Legalábbis remélem.
Polgár Csaba (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)
Az eredeti elképzelésedhez képest milyen lett az előadás?
Az ember nyilván bütyköl az előadásokon, mindig fejleszti. Általában azért mégis inkább az történik, hogy a színészek elkezdik organikusan átvenni, és ezáltal fejlődget. Ám egy ilyen előadásnál, ahol eléggé szigorú rendben kell történjenek a dolgok, nagy kilengések nem lehetnek. Itt muszáj odaérni, mint a légtornászoknál: ha nem vagy ott időben, akkor nem tudod elkapni a partner kezét, és az nem jó senkinek.
Mennyire kapsz szabad kezet az Örkény Stúdió vezetőjeként?
Teljesen rajtam múlik, kik jönnek dolgozni, és mik a felmerülő témák.
Nekem általában egy téma van a fejemben, amivel szeretnék foglalkozni, és ehhez keresek darabot.
A művészeti tanácsban persze megbeszéljük ezeket, és nekem is szükségem van, hogy kommunikáljak erről a többiekkel.
A saját, nagyszínpadi rendezéseidnél is hasonlóan rajtad múlik a darabválasztás?
Alapvetően igen. Van persze egy évadterv, és nyilván nem jó, ha például három Csehov-előadás fut egymás mellett. Vannak néha olyan vágyaim is, amik nincsenek benne a fősodorban (ilyen volt a The Black Rider is), azok persze nem atombiztos befutók, de olyanra is kaptam már lehetőséget, amiben inkább csak én bíztam, és elhasalt. Engem érdekel ezeknek a kockázata.
Polgár Csaba (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)
Kívülről úgy tűnik, hogy az Örkényben jó helyen vagy: ki tudod élni a kísérletező énedet, mégis egy biztonságos közeg vesz körül.
Ebből a szempontból valóban irigylésre méltó a helyzetem. Ha minden jól megy, évente, de kétévente mindenképpen el tudok vállalni egy-egy külsős munkát, ami általában valamilyen független produkció. Ezek nagyon fontosak nekem, legközelebb Dézsi Fruzsina A helyzet ura című darabját fogom csinálni a Trafóban. Közben pedig az Örkényben is dolgozom rendezőként. A társulati lét nagy előnye, hogy sokkal egyszerűbb ezen belül kommunikálni, minden gördülékenyebben és gyorsabban megy. Például könnyebben rá lehet venni embereket olyan őrültségekre, mint hogy játsszuk el a The Black Ridert.
Tíz évvel ezelőtt azt mondtad egy interjúban a Fideliónak, nincsenek színházvezetői ambícióid. Miközben a Solnesst néztem az Örkény Stúdióban, volt egy pont, amikor a címszerepet játszó Mácsai Pál saját civil megfelelője lesz, és az ugrott be, hogy ez az előadás és vele maga Mácsai is kikacsint: miközben van egy színházi generáció, amelyik már készen állna arra, hogy színházak élére álljon, az Örkény Színház vezetőjeként többek között Mácsai Pál „állja el az útjukat”.
Igen, ez a layer is benne van.
Ezt úgy érted, ha valaki nagyon elereszti a fantáziáját, éppen ezt is beleláthatja, vagy alkotói szándék volt egy ilyen felütés?
Azt gondolom, nem kell nagyon eleresztenie a nézőnek a fantáziáját, hogy ezt belelássa, egyértelmű volt az utalás Gáspár Ildi (az előadás rendezője – a szerk.) részéről. De erről őt kellene megkérdezni.
Abban az előadásban te játszod Solness segédjét, aki ott toporog az ajtóban, és bebocsátást kér az építők közé. Számomra ennek van egyfajta szimbolikája. Ha most megkínálnának egy színházvezetői lehetőséggel, mit mondanál rá?
A mostani helyzetben itthon szerintem kevés hálátlanabb feladat van, mint színházat vezetni. De egyáltalán a kultúra világában dolgozni sem okoz jóérzést.
Ennek ellenére, ha van rá lehetőség, szívesen kipróbálnám, vajon működnek-e az elképzeléseim.
Polgár Csaba (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)
Ez azért karakteres változás a tíz évvel korábbihoz képest.
Annyiban valóban megváltoztam, hogy talán tisztábban merek felelősséget vállalni, és konstruktívabban látok előre, tudok tervezni.
Abban viszont nem változtam, hogy most is sokkal jobban érdekel a The Black Riderhez hasonló előadások létrehozása és az újra való rácsodálkozás, ráismerés, mint a biztosan bejáratott dolgok.
Ebből a szempontból az is lehet, hogy nem tudnék egy hosszan prosperáló, sikeres intézményt vezetni. De ez sem biztos, mert még az is lehet, hogy képes lennék egy megbízhatóan jól működő helyet csinálni. Az is benne van ebben az egészben, hogy az ember fél az öregedéstől, hiszen én már bőven nem számítok fiatalnak.
Színházvezetőként annak számítanál.
Magyarországon talán igen. De az alattam lévő generációkban is vannak olyan emberek, akik alkalmasak lennének arra, hogy kapjanak lehetőséget nagyobbat álmodni.
Fejléckép: Polgár Csaba (fotó / forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)
hírlevél
