Idén szeptember 17-én rendezik meg a Színházak Éjszakáját, harminc budapesti színház részvételével. Az eseményhez kapcsolódóan sorozatot indítottunk, amelyben a résztvevő intézmények egy-egy művészét ültettük le egymással beszélgetni. A mai páros:
Valcz Péter – Bethlen Téri Színház
Varga Ádám – Újszínház
Több, mozgásra erősen építő előadásban is részt vesztek, hogyan alakult ez ki?
Valcz Péter: Fontos a mozgás, de sosem vittem túlzásba, versenyszerűen például sosem sportoltam. A színpadon kívüli mozgásnak nálam inkább praktikus okai vannak, a biciklit is azért szeretem, mert gyors, olcsó és közben még egészséges is. A legnagyobb sportteljesítményem az volt, amikor Németországból a Duna mentén tekertem haza, de kizárólag a mozgás miatt nem vágtam volna bele, kell, hogy legyen valami komolyabb célja. Párizsban olyan iskolába jártam, ahol azt tanultuk, hogyan fejezzük ki magunkat a test, a mozgás nyelvén, ezért is fontos nekem ez a közlési mód. Később emiatt is kerültem közel a Tünet Együtteshez, akik ezt a színházi formát képviselik.
Varga Ádám: Mindig is lételemem volt a mozgás, már egészen fiatalon, ugyanis elég hiperaktív kisgyereknek számítottam. Soha nem bírtam nyugton maradni. Péterrel ellentétben én versenyszerűen sportoltam, futottam, úsztam, szertornáztam, és mindenhova biciklivel mentem. Ennek ma nagy hasznát veszem a színpadon, igyekszem kihasználni az akrobatikus adottságaimat. Gyöngyösi Tamás Kontúr Fizikai Színházában rengeteget tanultam a színpadi mozgásról, és a kaszkadőrködésbe is belekóstolhattam.
Egy szerep kidolgozásában sokat tud segíteni, ha egy mozgásformán keresztül közelítem meg.
A szfinxben például egy vaskapura kell felhúznom magam, ami hozzásegít egy olyan szélsőséges állapot eléréséhez, amely alapul szolgál egy akkor elhangzó monológ felépítéséhez. Szeretek elmenni a fizikai teljesítőképességem határáig, ugyanis ez olyan dolgokat képes előcsalni belőlem, amikre sokszor nem is számítok.
Az El Caminón is ezért mentél végig?
VÁ: Igen, háromszor is végigcsináltam, különböző útvonalakon. Tropára is mentek a térdeim, de nem érdekelt, mert kíváncsi voltam, meddig tudok elmenni. A hosszú gyaloglás monotonitása és a komfort zónámból való kilépés magamban rég eltemetett érzéseket és félelmeket kavart a felszínre, amelyek feloldása sokkal hosszabb folyamat egy pár hetes gyaloglásnál.
Az igazi meló magunkon a hazatérés után kezdődik.
Továbbá a Camino egy nagyon jó tréning a jelenünk érdembeli megélésére.
VP: Engem a mozgásból fakadó meditatív állapot izgat legjobban. Vettem már részt ilyen típusú workshopokon, amik sok jó pillanatot adtak. Az egyik gyakorlatban például órákon át forogtunk körbe-körbe úgy, hogy közben mégsem szédültünk el. Nem vagyok olyan ember, aki kizárólag az akaraterejével próbálja elérni a céljait, inkább szeretek elidőzni, más úton-módon rájönni a megoldásokra. Ez különben fizikailag is megmutatkozik rajtam: nem annyira az erő, mint inkább a hajlékonyság jellemez.
Mindketten sokfelé jártatok a világban, milyen szerepet tölt be az életetekben az utazás?
VÁ: Ha tehetném, állandóan utaznék. A munkámból fakadóan erre inkább csak nyáron, két évad között van lehetőségem, de még ennek is megvannak az anyagi korlátai. Nagy vágyam lenne körbehajózni a Földet, de ezt a színészet mellett nyilván nem lehet. Talán idővel erre fektetem majd a nagyobb hangsúlyt az életemben, ám egyelőre elég, ha évente egy-két alkalommal el tudok utazni valamerre, ha lehet, egyedül, mert ilyenkor sokat tanulhatok magamról. A Kilimandzsáró megmászása például életre szóló élmény volt.
A feljutás nagyon megviselt, magashegyi betegséget is kaptam, úgyhogy csak saját felelősségre mehettem fel a csúcsra, a végén már hallucináltam is.
Mégis megcsináltam és semmiért nem adnám az ott megélt perceket!
Péter, te is szívesebben utazol egyedül?
VP: Változó, most például a kapcsolatom első nagy próbatétele lenne, ha sikerülne együtt elmennünk Indiába. (Nevet.)
Ahhoz viszont, hogy valóban átélhesd, hogy máshol vagy, hosszabb időt kell az adott helyen eltöltened.
Ehhez vagy külföldre kell költözni, vagy érdemes olyan munkát keresni, ami sok utazással jár. Az nem elég, ha a szabad idődből lecsípsz egy keveset. A színészet ilyen szempontból nem a legszerencsésebb, de én már többet rendezek, mint játszom, így a szabadságom is nagyobb.
Ádám, nálad a színészet kizárólagos?
VÁ: Erős igényem lenne rá, hogy másban is kipróbáljam magam, de azt érzem, hogy ennek még nincs itt az ideje, szükségem van rá, hogy előbb még több tapasztalatot gyűjtsek. Színészként több mindenben kipróbáltam már magam az alternatív színháztól kezdve a kőszínházon át a filmezésig, és sokat tanultam a körülöttem lévőktől. Először színészként szeretném annyira megtalálni magam, hogy aztán legyen bátorságom másokat rendezni.
VP: Ez különös, mert én se mondanám azt magamról, hogy teljesen kész vagyok.
Nem azért foglalom el szívesebben a rendezői pozíciót, mert annyira meg tudom mondani, ki mit csináljon, hanem mert abból a székből könnyebb elérni, hogy közösen alkossunk.
Nekem a közösségi színházcsinálás az, ami fontos.
A közönségre hogyan gondoltok? Több helyen is felléptek, tapasztaljátok, hogy eltérőek a reakciók?
VP: Szeretem még az előadás előtt megszelídíteni a nézőket. Olyan hangulatot igyekszem kialakítani, amiben nincs se elvárás, se túl nagy tét, hanem egy nagy, közös játék, amiben mindannyian részt veszünk. Különösen jó, amikor az előadás után még ott tudunk maradni a nézőkkel megbeszélni a látottakat. A Bethlen Téri Színházban futó Mary és Max című produkciónk után rendszeresen tartunk beszélgetést, ami nagyon jól szokott sikerülni. Fontos, hogy a művészet ne valami elemelt, muzeális dolog legyen, hanem a nézőknek is élő kapcsolata legyen vele, mint egyfajta szeánsznál.
VÁ: Én kimondottan élvezem azokat a helyzeteket, amikor kapcsolatot létesíthetek a nézőkkel, ha erre megadja a lehetőséget egy előadás. Színészként olyankor szárnyalni tudok. A Szürke tej című tantermi előadásunkban például sok lehetőségünk volt erre, és a fiatalok reakciói nagyon izgalmasan alakították az előadást. Jó érzés, amikor képes vagy hatni és érzed, hogy jönnek veled. Inkább a kis terű produkcióknál tud ez jól működni. Nagyszínpadi előadásnál többnyire ott a negyedik fal.
Hogyan élitek meg azokat a helyzeteket, amikor civilként, nem színpadi szituációban találkoztok a nézőkkel?
VÁ: Azokat a helyzeteket szeretem, amikor azt érzem, hogy a munkámon keresztül valakinek segíteni tudok. A Viharsarok című film kapcsán többször részt vettem meleg közösségek által szervezett beszélgetéseken, és olyan is előfordult, hogy valaki megkeresett, és elmondta, milyen sok erőt adott neki ez a film ahhoz, hogy fel tudja vállalni önmagát. Ez sokat jelent nekem.
VP: Amikor csak lehet, törekszem a találkozások, beszélgetések létrejöttére. Ez az alapállapotom, ebben lubickolok igazán.
Fontos nem elfelejteni, hogy az alkotói lét nem egyfajta kiváltság, csupán egy szemszög.
A művészet abban tud segíteni, hogy egy időre kiszakadjunk a hétköznapokból, és új nézőpontokból kezdjünk el vizsgálódni.
forrás: Színházak Éjszakája