A jelenlegi vezetőnek, Barnák László színművész-rendezőnek két kihívója akadt a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatói posztján: Tóth Péter zeneszerző és Peller Károly színművész-rendező. (Mindhármuk pályázata megjelent a Fidelión: Barnák Lászlóé itt, Tóth Péteré itt, Peller Károlyé pedig itt olvasható.)
„Valahol meg kell fogni a pénzt” – mondja Peller Károly, és több konkrét elképzelést is felvázol: többek között a Magyar Állami Operaházzal és más színházakkal való szorosabb együttműködések keretén belül, meghívott és közösen létrehozott produkciókkal tervezi csökkenteni a költségeket, az így megspórolt pénzeket pedig részben a dolgozói állomány anyagi helyzetének javítására fordítaná. A zenés színházi előadásoknak is fontos szerepet szán a büdzsé javításában, de mindenkit megnyugtat: ez a szerep nem a repertoár teljes leuralása.
Teljesen érthető, ha valaki negyvenhárom évesen, ereje teljében színházat akar vezetni. De miért éppen ebben a kultúra számára sokszorosan nehezített helyzetben akarja ezt elkezdeni?
Valóban sok minden szól ellene, de hiszek abban, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje. Régebben is megkerestek már kollégák két másik vidéki színháztól, hogy pályázzak, de akkor nem éreztem, hogy ennek helye lenne az életemben. Azután, nem egészen egy éve jött először egy, majd még egy hívás Szegedről, a társulat egy-egy tagjától: azt kérdezték, nem indulnék-e a főigazgatói posztért. Előbb elgondolkodtam rajta, majd a sokadik telefonhívás után úgy döntöttem, belevágok. Elvégre azért tanultam, hogy legyen valami eredménye.
Egy ideje már éreztem, és a Covid-járvány után csak felerősödött bennem, hogy bár csodálatos szerepeket játszottam és játszom, már nem izgat annyira a színpadon állni.
Jó élmény és szeretem, de komplexebben gondolkozom a színházról. Szeretnék a nagyobb egészhez is hozzászólni, ami részben már el is kezdődött a rendezéseimmel. Úgy éreztem, ennek most jött el az ideje, és ehhez szerencsére jó társakat is találtam.
Peller Károly (Fotó/Forrás: Peller Károly hivatalos oldala)
Ha csak három dolgot emelhetne ki a pályázatából, mik lennének azok?
Az első: a dolgozók erkölcsi és anyagi megbecsülése. Hiszek abban, hogy igazán jó színházat fix társulattal és csak jó hangulatban lehet csinálni. Egy ekkora intézményben nyilván elkerülhetetlenül vannak feszültségek, de tiszta kommunikációval, tervezhetőséggel és megfelelő munkabeosztással ezeket a minimumra lehet csökkenteni. A saját produkcióimban is arra törekszem, hogy senki ne legyen ott feleslegesen, csak az jöjjön be, akinek dolga van. Mert a feszültségek ott kezdődnek, amikor valaki feleslegesnek érzi magát, és csak tétlenül vár anélkül, hogy színpadra kerülne.
Hogyan kaphatnának nagyobb anyagi megbecsülést a színházi dolgozók, amikor, hasonlóan a többi színházhoz, a Szegedi Nemzeti Színház forrásai is szűkösek?
Vannak olyan terveink, amelyekkel a produkciók költségét csökkenthetjük, ezáltal több marad a pénztárcánkban, amiből aztán lehet adni a dolgozóknak. Ilyen például az Operaházzal való együttműködés, akiktől kölcsönvennénk előadásokat. De a más színházakkal való koprodukció is hasonló: az előadás egyik évadban nálunk, a másikban náluk megy, így máris csak feleannyiba kerül. Ezekkel rengeteget lehet spórolni, ráadásul úgy, hogy ez nem megy a művészi színvonal rovására.
Nem vész el ezzel a lényeg: az alkotás, új dolgok létrehozása?
Én is híve vagyok az új előadásoknak: csodálatos dolgok tudnak születni egy alkotóközösségből.
De most nem ezt a világot éljük, valahol meg kell fogni a pénzt.
Ha az ember logikusan végiggondolja, sosem térül meg egy opera, amit 40-60-80 millió forintért állítunk elő, és maximum hatszor megy le Szegeden. Persze a színház nem teljesen olyan, mint egy üzleti vállalkozás, de az adófizetők pénzét sem lehet vég nélkül költeni. Másrészt szerintem az énekeseknek sem rossz, ha megtanulnak egy olyan rendezést, ami egyébként a következő évben megint megy a Magyar Állami Operaházban. Prózában nehéz ugyanezt elképzelni, de az opera kötöttebb forma, és ha valaki tökéletesen el tudja énekelni a szerepet, akkor általában az adott operaelőadásba bárhol máshol is be tud állni. A célunk ezzel, hogy annyit spóroljunk meg az évek alatt, hogy abból ki tudjunk állítani egy saját előadást.
Egy ekkora társulatnál valószínűleg mindig is lesznek színészek, akik mellőzve érzik magukat, míg mások több és jobb lehetőségeket kapnak. Hogyan lehet ennek ellenére létrehozni azt a bizonyos „jó hangulatot”, amit korábban említett?
Szerintem ez is a tiszta kommunikáción múlik: nem szabad elmismásolni, hogy egy-egy színész kapcsán miben gondolkodunk. Ez lehet, hogy elsőre fájdalmas, de tiszta beszéd. Sokkal rosszabb hónapokkal később szembesülni a sunnyogással, mint akkor, egyszer egy őszinte mondat.
A tervezhetőséget most is említette és a pályázatban is többször előfordul. Hogyan lehet tervezni egy olyan időszakban, amikor az elmúlt pár évben szinte minden terv felborult?
Ezek most valóban nem tervezhető évek voltak, de talán nem lesz ez mindig így. Kell lennie B tervnek, de alapvetően az A terv legyen kivitelezhető: ne haljon bele például a díszletgyártó műhely, hogy a sűrű premieridőszak miatt még az előző díszleten meg sem száradt a festék, de már csinálni kell a következőt. Ezeket nagyon okosan kell megtervezni és beosztani, mert ha például ilyen torlódások vannak, és a munkákat ki kell adni külső műhelybe, mindjárt dupla annyiba kerül. A tervszerűséggel nem csupán pénzt spórolsz, de emberi energiát is: nem zsigereled ki a munkavállalóidat.
Szegedi Nemzeti Színház (Fotó/Forrás: Szegedi Nemzeti Színház)
A dolgozók megbecsülése után mi a második, amit kiemelne az elképzelései közül?
A mi csapatunkban szinte mindenki szegedi vagy valamilyen módon kötődik Szegedhez. Szilágyi Annamária tizennyolc éve színésznő a színházban. Ő egyértelmű volt a prózai tagozat vezetőjének: elképesztően jól kommunikál, felnéz rá a társulat, és nagyon jó elképzelései vannak a művészekről, a darabokról és arról is, kiket érdemes meghívni rendezni. László Boldizsár Szegeden kezdett operákat énekelni, és az elmúlt két évet leszámítva rengeteget játszott itt, ezért jól ismeri az operatársulatot, és pontosan tudja, mire képesek. Pál Tamás a szegedi opera atyja: az ő tudásából csak tanulhat az ember. Makláry László is Szegeden kezdett, és szinte minden nyáron vezényelt a Szabadtérin.
Én meg gyermekkorom óta szerelmes vagyok Szegedbe, és ez nem marketingszöveg, vissza lehet keresni régi interjúkban. A Szegedi Szabadtéri egyik világosítója törzsvásárló volt apukám hentesboltjában, és olyan helyekre vitt be, ahová egyszerű földi halandó sosem jutna be. Minden nyáron legalább egy hetet Szegeden töltöttünk. Amikor később játszottam a Szabadtérin, vagy amikor 2019-ben a Mágnás Miskát rendeztem, olyan volt, mint otthon. Nekem kicsit mindig olyan Szegeden, mintha hazamennék. Ha bizalmat kapunk, odaköltözöm Szegedre, mert azt gondolom, hogy a társulat problémáit akkor látod és tudod megérteni, ha ott vagy. Nem hiszek az olyan művészeti tanácsban, akiknek a tagjai máshol is főállásban vannak, és néha arra néznek.
A vezetőségben Pál Tamás 85, Makláry László 75 esztendős. Nem elvitatatva a hosszú idő alatt megszerzett tudás és tapasztalat értékét, de vajon ők kellően energikusak egy ilyen feladathoz?
László Boldizsárral remek egységet alkotnak: Boldizsár elképesztő hévvel veti bele magát mindenbe, a két másik zenei szakember tapasztaltsága és kora vissza tudja fogni ezt a néha túlcsorduló energikusságot. Miközben imádom a fiatalok frissességét és újdonságaikat, erős hagyománytisztelet él bennem a nagy öregek iránt. Azt gondolom, ha Pál Tamás Szegeden van, ráadásul szellemileg annyira friss, hogy tátott szájjal hallgatom akár órákon keresztül, ahogy beszél, akkor élni kell a lehetőséggel, és vissza kell őt hívni a színházba. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy csak ő dolgozik a zenekarral, sok fiatal karmestert is tervezünk meghívni.
A pályázata művészeti koncepciójából kiolvasható egy hangsúlyeltolódás az olyan szórakoztató előadások felé, amelyek a jelenleginél több nézőt vonzhatnak be.
Azt gondolom, látogatottság terén a Szegedi Nemzeti Színház egyébként nem áll rosszul. A pandémia és a gazdasági helyzet tanulságai is azt mutatják, hogy
olyan címeket kell elővenni, amire az emberek rögtön megmozdulnak: felállnak a streaming szolgáltatók elől, és elmennek a színházba.
A tervezett produkcióknál tekintettel kell lenni arra, hogy a szegedi színházban a Nagyszínház és a Kisszínház nézőtere is nagyon nagy. Nincsen olyan játéktér, ahol igazán lehetne kísérletezni. A Reök-palotában van ugyan egy hetvenfős stúdiószínpad, de ott nem lehet kétszemélyes daraboknál nagyobbat játszani. Ez egyébként sem az az időszak, amikor lehetne ezzel-azzal próbálkozni, hátha megeszik a nézők. Nem lehet félházakra apellálni. Kétségtelen, hogy a szórakoztató, zömében zenés előadások képesek rövidtávon, a legtöbb esetben biztos sikert garantálni. Szó sincs azonban arról, hogy egy színház repertoárját csak ez kell, hogy alkossa.
Provokatívnak tűnhet a kérdés – és talán az is: miért nem írnak már operettet?
Eltűnt az a világ. Az operett alapvetően a két világégés közötti korszak zenei és színházához tartozott világa volt: a polgárság ezen keresztül akarta megmutatni, van remény. Ezt később fölváltotta az egyén, az ego megmutatása a musicalekkel. A legtöbb musical ugyanis arról szól, hogy én hol vagyok a világban. Az operett pedig inkább a szerelemről: hogyan találnak egymásra a legkülönfélébb emberek, és hogyan lesznek boldogok. Egyébként nem igaz, hogy nem írnak, mert nekem például az egyik kedvenc operettem a Virágos Magyarország, ami kortárs, és évekkel ezelőtt még ment a Katona József Színházban.
Lehet íratni operetteket, bár szerintem előbb-utóbb mindig musical lesz belőle.
Hogyan tudhat ezek után az operett a ma emberéhez szólni anélkül, hogy valamiféle nosztalgiázás vagy magával a műfajjal szembeni irónia lenne benne?
Az operett attól tud modern lenni, hogy komolyan vesszük a túlzásait is. El kell fogadni, hogy valóban ez a történet, és hogy léteznek ilyen emberek. Legtöbbször a táncoskomikus és a szubrett kapja meg, hogy ilyen emberek nincsenek. Erre azt mondom, hogy Oszvald Marikával a szerepeinél lényegesen különb dolgok történnek nap mint nap. Minden ettől eltérő modernkedést szerintem ledob magáról a műfaj és a zene is. Meg kell keresni a történet és a szereplők igazságát, mert az öli meg az operettet, amikor valaki táncoskomikusként vagy szubrettként vicceskedni kezd. Az is fontos, hogy az eredeti szövegkönyveket kellene színpadra állítani. Ezeknél patikamérlegen ki van minden mérve: a próza hossza és a dalok helye is. Az évek folyamán aztán mindenki beleírt egy-egy poént, és a két-háromperces jelenetek mára tízpercesek lettek. Vissza kell térni az eredeti szöveghez, és hozzátenni a modern technikai eszközöket: világítást, díszletváltozásokat. Ahhoz, hogy fenntartsuk a figyelmet, olyan látványvilágot kell létrehozni, amilyet a musical használ. És ami még nagyon fontos:
a táncoskomikus és a szubrett táncoljon, de úgy, amire a nézőtéren rácsodálkoznak az emberek, akár egy cirkuszi mutatványra. Ez volt benne a hungarikum, és ettől voltunk éveken keresztül nagyhatalom az operett műfajában.
Ezért vált az operett kulturális exportcikkünkké, amivel bejártuk a világot. Ez most nincsen.
Megvannak ehhez Szegeden a megfelelő színészek?
Vannak nagyszerű színészek, bizton állíthatom, mert rendeztem őket. Ezzel együtt vannak korosztályos hiányok, amiket pótolni kell: egy-két fiatal, zenés színészt, aki operettben, musicalben és prózában is megállja a helyét, fel kellene venni.
Peller Károly (Fotó/Forrás: Peller Károly hivatalos oldala)
A pályázatát olvasva az volt a benyomásom, mintha a prózai szekcióval kapcsolatban kevesebb dolgon akarna változtatni…
Ezt jól érezte.
Ezek szerint a zenés vonal az, ami inkább újragondolásra szorul?
Eddig a szegedi színház az egyik évben musicalt mutatott be, a másikban operettet. Szerintem meg lehet csinálni, hogy minden évben legyen egy operett és egy musical bemutató. Lehetne az egyik egy kamaramusical, a másik egy nagyoperett, vagy épp fordítva, de kellene mind a kettő. Egyrészt a színészek kedvelik, merthogy nekik nagyon jólesik, hogy sikerük van és érezhetően szeretik őket a nézők. A közönség szeretete, amit egy zenés darabnál kapsz, ráadásul úgy is kamatozik, hogy ezáltal olyanokat is be tudsz hozni más darabokra, akik egyébként nem néznének meg egy prózai előadást.
Az operatagozattal kapcsolatban a pályázatában szerepel új énekesek szerződtetése és a meglévők továbbképzése is. Ez azt jelenti, hogy jelenleg nincs jó állapotban a tagozat énekesállománya?
Jó állapotban vannak, csak nagyon kevesen. Hét magánénekese van a Szegedi Nemzeti Színháznak, és amikor az operarepertoárt terveztük, hamar kiderült, hogy hangfaji és korosztályos hiányok is akadnak.
Nem ritka, főként vidéki színházaknál, hogy miután egy színész színházigazgató lesz, egy idő után elkezd főszerepeket játszani és rendezni is. Önnek vannak hasonló ambíciói?
Már mindent eljátszottam, amit egy táncoskomikus eljátszhat. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy ráadásul nagyszerű musical-szerepeket is alakíthattam, és még a próza felé is kikacsintgattam. Nem azért szeretnék a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója lenni, hogy eljátszhassam Hamletet, mert szerintem Szegeden sokkal jobb színészek vannak erre. Színészként sem a prózában, sem az operett terén nincs bennem hiányérzet. A rendezői énemet kihasználnám, ami egy évben maximum egy zenés előadást jelentene. Nagyon sokat járok színházba, tehát pontosan tudom, milyen nagyszerű prózai rendezők vannak az országban, és magamat is ismerem annyira, hogy eszem ágában nincs versenyre kelni velük.
A zenés színház terén viszont tudok olyan előadást készíteni, amit mások nem.
A másik két pályázóhoz hasonlóan ön is bevételnövekedést ígér, miközben egyre kevesebben engedhetik meg maguknak a színházba járást, és a kultúrpolitika is világossá tette, hogy nem fog több forrást biztosítani. Ezek után honnan érkezhetnek plusz bevételek?
Mindez igaz, de ha valami különlegességet tudunk adni, arra az emberek hajlandóak többet áldozni. Ha például egy olyan operaelőadást hozunk a Szabadtérire, amiben egy világsztár lép fel, azért többet lehet kérni.
Egy-egy előadásnál igen, de mi a helyzet a repertoárral?
Ott is el tudom képzelni ugyanezt. Lehet okosan és ügyesen variálni, és különleges dolgokat csinálni, ami persze kizárólag a zenés előadásokra vonatkozik. Nagy álmunk egy olyan Broadway-musicalt megszerezni, amit az országban nálunk mutatnának be először, és ilyen irányban már vannak puhatolódzások is.
Mi a harmadik dolog, amit kiemelne?
A Szabadtéri és a színház összevonásában is jó lehetőségek rejlenek. Gazdaságilag nézve a Szabadtéri bevétele jóval nagyobb, mint a színházé. Így, amit megtermel a Szabadtéri, azt bele tudjuk forgatni a színházi évadba. Ehhez viszont
olyan előadásokat kell odavinni, amiknél egész biztos lehetsz abban, hogy le tudsz ültetni négyezer embert esténként.
A Dóm téri színpad nem a kísérletezés helye. Oda nem lehet meghívni valakit, aki még nem is látott ennyi embert egyszerre. Azt a hatalmas színpadot meg kell tölteni tartalommal, és ehhez szükség van hasonló tapasztalatokra. Ez kizárólag vagy nagyrészt szobaszínházi rendezések után nem megy.
Milyen struktúrában képzeli el a színház irányítását?
Ha megnyerjük, főigazgatóként mindenben nekem kell dönteni, ez azonban nem azt jelenti, hogy mindenben nekem kell a legjobbnak lenni. Olyan embereket kell magam köré gyűjteni, akik a szakterületük legjobbjai. Persze mindenhez kell érteni egy kicsit, ezért is tanultam intézményvezetést, marketinget és kommunikációt is.
Ha az ön pályázata nyer, milyen lesz öt év múlva a Szegedi Nemzeti Színház?
Remélem, öt év múlva sok telefonhívást kapok, hogy adjak jegyet valamelyik előadásunkra, én pedig azt kell majd mondjam, sajnos nem tudok, telt ház van.
Fejléckép: Peller Károly (forrás: Peller Károly hivatalos oldala)
hírlevél
