- A VÁDLI Alkalmi Színházi Társulás alapítója vagy. Mi hívta életre a társulatot?
- Nemcsak alapítója vagyok, de egyben névadója is. A létrejöttének oka nagyon prózai, már amennyire egy barátság az tud lenni. Az Új Színházban valaha együtt játszottam az Alföldi Róbert rendezte Rómeó és Júliában Huszár Zsolttal és Király Attilával. Én Lőrinc barátot alakítottam, és Alföldi elképzelésében első alkalommal - mivel álmából verik fel - boxerben és egy „Jesus loves you" feliratú pólóban kellett megjelennem. Ekkor szúrta ki Huszár Zsolt, hogy nekem hatalmas vádlim van, ugyanúgy, ahogy neki is, valamint Király Attilának, mire én felvetettem, hogy egyszer majd alapítsuk meg a Vádli Színházat. Aztán a negyvenedik születésnapomra tényleg megalapították, én pedig utánanéztem az anatómiai atlaszban a vádlinak, ahol gázlóizomként találtam meg, latinul musculus soleus, vagyis Nap-izom, és innen jött a mottónk: "Sic musculus soleus volens", azaz "Ahogy a gázlóizmom akarja".
- Milyen kifutási lehetősége van? Válhat belőle állandó társulat?
- Az, ahogyan mi együtt dolgozunk, ezt indukálná, de ahányan vagyunk, annyi felé, több kőszínházi színész, még színházigazgató is. A legutóbbi előadásunk, az I. Erzsébet, a korábbiaktól eltérően, évad közben készült, amit már nagyon nehéz volt összeszervezni. De ha lenne rá alkalom vagy lenne a kultúrára pénz Magyarországon, biztos, hogy megpróbálnánk együtt maradni.
- Sok színházban megfordultál a pályád során. A Bárka Színház egyik alapítója vagy. Követed a sorsát?
- Mivel egy tizenöt éve futó előadásban, a Mulatságban jelenleg is játszom, ezért valamennyire van rálátásom belülről is. Évről évre esik szét, legalábbis küllemileg, miközben a kollégáim mélységesen ki vannak szolgáltatva egy szerintem nem túl jó vezetésnek és hibás döntések sorozatának. Nekünk a tavaly májusban lejátszott előadásért fizettek utoljára, ennek ellenére nyomjuk, de hamarosan abba fogjuk hagyni. Azt borzasztóan sajnálnám, ha bezárnák a Bárkát, mert amit egyszer bezárnak, annak annyi, és még ha az én ízlésemnek nem megfelelő előadások is mennek egy helyen, amíg színház, addig van rá esély, hogy egy nap más lesz.
- A Bárkából Alföldi Róbert kinevezésekor távoztál, mondván "levegőre" vágysz.
- Ez volt a hivatalos verzió, de alapvetően egy magánéleti probléma miatt jöttem el. Éppen váltam. Nem akartam egy olyan helyzetet teremteni, hogy egy frissen elvált házaspár terhelje a társulat életét. Azt pedig nem gondoltam, hogy az ex-nejemnek kéne eljönnie.
- Bevált a szabadúszó lét? Azóta se vágysz kőszínházi társulatba?
- Olyan értelemben bejött, hogy nagyon jól érzem magam, bárhol dolgozom. Remek volt megszabadulni a társulati létnek attól a negatív oldalától, ami az állandó együttlétezésből és az abból fakadó összes konfliktusból eredt. Akárhova megyek, én csak melózni akarok, csak ez érdekel. Szívesen lennék egy olyan társulatnak a tagja, ami az álmaimban létezik, de jelenleg erre nem látok lehetőséget.
- A független társulatokat befogadó Jurányi Inkubátorház megnyitóján a gálaest házigazdája voltál, akivel az épületet is be lehetett járni. Otthon érzed magad ebben a közegben?
- A függetleneket - húsz éve még alternatívoknak hívták őket - mindig is a kísérletezési kedv, a másként gondolkodás és a pénztelenségből fakadó fantáziadús megoldások jellemezték. Bátrabban keresnek új kifejezési módot, mint egy kőszínház, ahol elvárások vannak. Azt a fajta elképzelést, hogy a független színházi szféra fél amatőrök gyülekezete, megcáfolja annak a ténye, hogy nálunk is profi, kőszínházi színészek dolgoznak az előadásokban. Halál profin működik minden, csak minimál pénzből. Ezt értékelheti úgy is egy kulturális kormányzat, hogy „Na ugye, hogy meg lehet csinálni ennyiből?". Meg lehet, de én akkor lennék boldog, ha ezek az emberek a színpadi teljesítményükért tisztességes gázsit kapnának. A Jurányinak nagyon szeretem a sokszínűségét. Nem merül fel a kérdés, hogy te mit keresel itt. Mindenkinek érvényes helye van. Én nem gondolok magamra úgy, mint a független szféra meghatározó alakjára, egyszerűen csak teszem a dolgomat, megszállottan. Az biztos, hogy senki nem a pénzért csinálja, mert ha ez lenne a cél, akkor mást csinálnánk.
- A VÁDLIban elsősorban rendezőként működsz közre. A temesvári Parasztoperát is ideszámolva négy rendezésen vagy túl. Mondhatjuk tehát, hogy Szikszai Rémusz, rendező?
- Nem tudom megítélni. Még mindig keresek valamit, egy nyelvet, kifejezési formát. Romániából jöttem, és mélységesen át vagyok itatva a román színházi kultúrával, amiben éltem. Mindazt, amit az elmúlt tizenöt évben a magyar színjátszásról tanultam, megpróbálom kohézióba hozni a saját elképzelésemmel, ami nyilván fertőzött a román színházi nyelvvel. Aztán ez vagy működik, vagy nem. Erre az első szűrő azok az emberek, akikkel a VÁDLIban dolgozom.
- Első rendezésed, a Caligula helytartója, mint dráma, Romániában sok éven át betiltott volt. Húsz évet te is eltöltöttél a Ceausescu-érában, ebből is merítettél?
- Ez alapvetően meghatározza a hozzáállásomat. Nem bírom, ha ember embert elnyom. Ahogy haladsz előre az életben, egyszer csak rájössz, hogy ez nem kifejezetten egy adott kor kérdése, hanem ez mindig így volt. Valamilyen módon a hatalom deformálja a gyakorlóját, és engem ez érdekelt benne. Az, hogy ez ennyire aktuálissá vált újra, nem az én szégyenem.
- A darab színreviteleinek egyik fontos motívuma a Caligula-szobor, ami hol monumentális méretű, hol meg se jelenik. Nálatok, a Szkéné Színházban futó előadásban egy hatalmas talapzaton álló "zsebszoborról" folyik a vita.
- Nem látszik, de az egy Szabadságszobor, tulajdonképpen egy New York-i szuvenír.
- Ha már szobor, újabb aktualitást ad az előadásnak a német megszállási emlékmű és az azt övező figyelem. Újraírhatja az élet a rendezést?
- Mélységesen felháborít. Követtem el hibákat az életemben, de el tudnám úgy mesélni, hogy a végén hófehéren jöjjek ki belőle, ártatlanul. De sok értelme nem lenne, magamnak nem tudok hazudni. Úgy gondolom, hogy ez nagyban is így van. Tehát ha egy társadalom nem képes szembenézni önnön hibáival, akkor nem képes szembenézni önnön értékeivel sem. Ha Magyarországon a 21. században azért állítunk fel egy szobrot, hogy a németekre kenhessük a zsidók deportálását, mintha ahhoz nem lett volna semmi közünk, mintha nem magyar csendőrök vitték volna azt a hatszázezer embert el, rekordsebességgel, akkor ott nagy baj van. A német kultúrában sorra születnek olyan alkotások, amelyek a náci korszakot megpróbálják feldolgozni, szembesülni azzal, hogy mi volt. Én azt gondolom, hogy ezzel kéne foglalkozniuk a mai történészeknek, ahelyett, hogy elkendőzik azt, ami megtörtént. Ha végignézel a huszadik századon, 1919 és 1956 között legalább ötször estünk egymás torkának, folyton magyar ölt magyart. Ez is egy hungarikum. Itt az ideje feldolgoznunk.
- Valahol azt nyilatkoztad, "a jó színház mindig ellenzéki." Ez alkat kérdése is?
- Nem gondolom, hogy bármely kormánynak hajbókolni kéne. A kérdés a nagyságrendekben van. Most jelenleg arról van szó, hogy tönkreteszik-e, eltűntetik-e a kultúrának azokat a szeleteit, amelyekre szerintünk szükség van. De a szocialista kormány idején is volt olyan, amivel nem értettem egyet, tehát ez nem pártfüggő. Pintér Béla mondta jól, hogy az előző kormány pénzt, ez a kormány témát adott. Az viszont megrémít, hogy ma ugyanazokkal a sémákkal kell szembesülnöm, amiket huszonöt évvel ezelőtt a Ceausescu-rendszerben használtak.
- Az I. Erzsébetben a színházi társulaton belüli viszonyok és hatalmi játszmák rajzolódnak ki, ennek mechanizmusát lehet vizsgálni, a Képmutatók cselszövésében pedig mintha a szellemi elit passzivitását is kritikával illetnétek.
- A Képmutatókban direkt nem akartam Molière-t áldozatként beállítani. Magánemberként vagy társulatvezetőként ő ugyanolyan zsarnok volt, mint vele szemben XIV. Lajos. Nem látok különbséget aközött, ahogy az első részben Molière húsz év együttélés után kiteszi a főszínésznőjét, mert másba lett szerelmes, és aközött, ahogy Lajos - politikai okokból - az addig szeretett házi szerzőjét egyszer csak taccsra vágja. Annyi különbség van, hogy az egyik a magán-, a másik a közszféra.
Jelenet az I. Erzsébet c. előadásból
- Jelenleg a két világháború között játszódó Szép Ernő-egyfelvonásosokat próbálsz Dunaújvárosban. Ezek hogyan kapcsolódnak a mához?
- A Május az 1915-ös, a háború alatt született, az Igazgató úr! pedig '27-es, tehát a nagy válság idején íródott. Mind a kettő furcsa férfi-nő történetet rajzol ki, és egyaránt valahol a szegénységről és a kiszolgáltatottságról szólnak. A Májusnak az a története, hogy két nyomorult ember találkozik a ligetben egy padon, és megpróbálnak együtt továbbindulni az életben. Én egy buszmegállóba helyeztem őket, ami az ideiglenesség szimbóluma, de ahova soha nem érkezik meg a busz. Az Igazgató úr! egy szexuális zaklatás története. Ebben is az a negatív aspektus érdekel, amit ember ember ellen elkövetni bír. Különben mindkettőnek csodálatos a nyelvezete.
- Ha a rendezéseid mellé tesszük a jelenlegi színházi szerepeidet, sokkal könnyedebb, játékosabb vonal rajzolódik ki, gondoljunk csak a Hát hogy szeret maga engem? vagy a Római vakáció című előadásokra.
- A Rómaiban engem elsősorban az érdekelt, hogy Pelsőczy Réka rendezi, amitől tudtam, hogy lesz egy egyedi íze. Harmincévesen az úgymond szórakoztató műfajt még elég bután lenéztem, de aztán volt egy olyan esélyem, hogy a Jirí Menzel-féle Még egyszer hátulról-ban játszhattam, és itt megértettem, hogy ez mekkora meló, és ha nem a gatyaletologatós, olcsó válfaját csináljuk, akkor mennyire jó tud lenni. A színvonalas szórakoztatás az egyik legnehezebb dolog a világon.
- Készülsz hasonlót rendezni?
- Én nem merném bevállalni rendezőként, mert úgy érzem, olyan jellegű tudást igényel, aminek még nem vagyok a birtokában. Emellett - miközben imádok röhögni - az én érdeklődési köröm vagy világlátásom jelenleg nem túl vidám. Nem vagyok boldogtalan ember, de a közállapotokról nem gondolok túl jókat, és a színház dolga szerintem elsősorban az, hogy kérdéseket tegyen fel, szembesítsen problémákkal.
- Milyen tervek vannak a fejedben?
- A következő munkánk egy Harold Pinter-egyfelvonásos lesz, Az utolsó pohár. Itthon egyszer játszották a Katona József Színházban, Zsámbéki Gábor rendezésében. Ez egy kihallgatás története, nagyon rövid, nem is jelent meg kötetben Magyarországon. Nekem is csak onnan van meg, bevallom, hogy főiskolás koromban kitéptem a Nagyvilág egyik könyvtári példányából. Azóta készülök színre vinni. Aztán az Orlai Produkciós Irodával elkészítjük az Amadeus című Peter Shaffer-opuszt, ami azért is érdekes számomra, mert a Parasztopera után ez lesz a második olyan darab, amit nem én választottam, hanem úgymond rendelésre készül. Ez nekem is egy próba lesz, mennyire tudok belekerülni a történetbe. Kíváncsian várom.
hírlevél
