Mi volt az a pont Dürrenmatt szövegében, ami miatt úgy érezted, hogy „ezt most el kell mesélnem”?
Nem tudom, volt-e konkrét pont, amikor eldőlt, inkább az egész darab fura krimisége fogott meg. Általában szeretem a sötét sztorikat, főleg, ha van bennük humor, tragikomikum. Nagyon megtetszett az alaptörténet is. Valójában nem is értem, miért játsszák ilyen ritkán – A csendestárs valahogy kiesett a színházi köztudatból, ellentétben például Az öreg hölgy látogatásával vagy A fizikusokkal, amik Dürrenmatt slágerdarabjai. Ez kevésbé az, de figyelmet érdemlő.
Mesélnél röviden a történetről és a karakterekről? A darab világában mindenki egy kicsit bűnös – a te rendezői olvasatodban ki az, akit mégis sajnálni lehet?
Ebben a darabban mindenki bűnös egy kicsit, ahogy az életben sem fekete-fehér minden.
A színpadon akkor igazán izgalmas egy helyzet, ha minden szereplőnek a maga nézőpontjából igaza van, és valamilyen szinten mindegyikük áldozat. Ahogy a darabban is elhangzik, Boss, a maffiafőnök is lehetett volna tábornok, miniszter vagy iparmágnás, ha nem árvaházban kezdi az életét, szökik meg onnan, és válik belőle bandavezér már kilencéves korára. Eköré épül a cselekmény; hogy mennyire predesztinálnak és határoznak meg minket a körülmények, és azt, ki mire viszi az életben.
Szikszai Rémusz (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / Thália Színház)
Milyen kompromisszumokat kellett kötni a tér, a látvány vagy a hatáselemek kapcsán a Télikert adottságai miatt – és hoztak-e ezek új ötleteket is?
Bizonyos értelemben kellett kompromisszumokat kötni. Ha filmen dolgoznék, egy mélygarázs alsó szintjére tenném a sztorit – egy ilyen üres, betonos térbe, ahol az ajtók mögött rejtőzik a hi-tech labor. Ezt persze nehéz megvalósítani a Thália Télikert színpadán, főleg abból a szempontból, hogy
olyan díszletet kellett terveznünk, ahová rengeteg hulla érkezik feldolgozásra.
Inspirációt A nagy pénzrablás (Money Heist) világából merítettem vizuálisan, a Professzor rejtekhelyéből, ahol egyszerre van jelen beton, víztócsa és a legmodern technika az asztalon – ezt próbáljuk ügyesen és kreatívan megoldani.
Hol tartotok a próbákkal, mik az eddigi tapasztalatok? Van, amin a próbafolyamat közben változtatnod kellett ahhoz képest, ahogy eredetileg tervezted?
Egy próbafolyamat alatt mindig változik valami. Egy rendezőnek fontos, hogy legyen előre koncepciója, de amikor megjönnek a színészek, új ötletek is érkeznek velük, egymást inspiráljuk. Sok terv gellert kap a közös munka során, és elindulunk egy teljesen másik irányba. Az én dolgom az, hogy ezeket a változtatásokat kordában tartsam. Az egész olyan, mint egy izgalmas társasjáték.
Szikszai Rémusz és A csendestárs című előadás alkotócsapata (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / Thália Színház)
Mit gondolsz, mi a legnagyobb kihívás a színészek számára ebben a darabban, illetve számodra, rendezőként?
A színészeknek egyértelműen a szöveg – elég szofisztikált, nehéz pontosan visszaadni. Olyasféle, amit – színházi szakzsargonnal élve – „szájra kell tenni”, mert első hallásra lehet, hogy értjük, de elismételni már nem tudnánk.
Azt szoktam mondani a színészeknek, hogyha ők nem értik, akkor anyukám se fogja érteni a nézőtéren.
Nekem rendezőként minden nap más a nehéz és más a könnyű, mégis egyféle nyugalmat érzek ebben az anyagban, egyelőre adja magát minden. Persze, ez a főpróbahéten még változhat, majd meglátjuk.
Lehet úgy rossz döntéseket hozni, hogy közben „jó ember” maradjon valaki? Ez kiderül majd az előadásból?
Szerintem lehet, és nemcsak, hogy kiderül az előadásból, hanem részben erről is szól. Ez egyfajta fausti történet: eladod a lelked, hogy valamit megtudj, de aztán meg kell fizetned érte, a döntéseink ugyanis következményeket vonnak maguk után. Elég egyszer hibázni egy nagyot, hogy dominóként boruljon minden, és egy olyan pályára kerüljön az ember élete, ahonnan már nem lehet visszafordulni.
Hogyan működik a fekete humor egy ilyen súlyosabb témát boncolgató darabban?
Dürrenmatt azt a műfaji meghatározást adta A csendestársnak, hogy komédia, de én inkább tragikomédiának vagy szatírának mondanám. Van humora, méghozzá fekete, hiszen úgy beszélnek a gyilkosságról és a halottakról, mint más a csavargyárban csavarokról, ha viszont valaki kifejezetten nevetni jön, nem egészen azt a fajta komikumot kapja, amit egy klasszikus vígjátéktól várna.
Szikszai Rémusz A csendestárs olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / Thália Színház)
Van karakter a darabban, akivel te magad a leginkább tudnál azonosulni?
Nekem rendezőként az a dolgom, hogy az összes karakterrel tudjak azonosulni,
hiszen mindegyikük szemszögéből találunk valami igazságot. Doc a főszereplő státusza miatt egy kiemelt figura, vele könnyen együttérez majd a néző. Az igazi kérdés számomra inkább az, hogy mit jelent értelmiséginek lenni. Ahogy Boss karaktere által el is hangzik: az értelmiség abban a világban él, amelyik olyan, amilyen, de aszerint ítéli meg, amilyennek lennie kéne. Van a darabban ez a kettősség, amit nagyon érdekes kibontani.
Van olyan film, könyv vagy akár festmény, ami vizuálisan vagy hangulatilag inspirált a rendezés során?
Konkrét inspiráció nincs, de sok minden visszaköszön – főként a darab atmoszférája, a maffiavilágot és a gyilkolást érintő cselekménye miatt, ami amúgy is gyakran feldolgozott téma. Vizualitásban például a Money Heist, hangulatban pedig a Peaky Blinders hatott rám. Utóbbiból különösen az a jelenet maradt meg bennem, ahol az egyik maffiafőnök elárulja a másikat, aztán azt mondja: „Én nagyon kedvellek téged, de az üzlet az üzlet – miért kevernénk össze a kettőt?” Ez az a fajta gondolkodás, amit mi, nézőként, a főhőssel azonosulva hajlamosak vagyunk romantikusan félreérteni. Pedig pont ezek a típusú ütközések teszik majd A csendestársat is igazán izgalmassá.
Szerző: Bodnár Bianka (Thália Színház)
Fejléckép: Szikszai Rémusz (fotó/forrás: Kállai-Tóth Anett / Thália Színház)
hírlevél
