"Olyan furcsa dolog, ahogy ti dobáljátok az életeteket, összevissza"

Knut Hamsun: Csavargók

Nincs az az intellektus, amely elviselné, hogy a színházban csupán intellektuálisan szekírozzák. A kellemesség, az átélhetőség érzéséről még a legszélsőségesebb esetben sem szeretünk lemondani. Ennek egyik alapja a szimpátia. A főhős legyen rokonszenves. Akár regényről van szó, akár színpadi műről, vagy bármely más alkotásról, amelyben bármiféle főhős van. De mi van, ha nem az? A beszélő egyszerre ellenszenves és rokonszenves - állapítja meg Dérczy Péter Knut Hamsun Éhség című regényét elemezve. A műből Forgách András készítet dramatizált változatot a Kamra színpadára.

Ha van szerep, amely jószerencsével lavírozik el az általa legalkalmasabbnak tartott színészhez, akkor az Éhség főhőse így talált Hajduk Károlyra. A színész már a Don Juan címszerepében is eljátszott a szimpáti-antipátia keltette vibráló kettősséggel - Bodó Viktor rendezését, A nagy Sganarelle és Tsa (Don Juan) címmel adta a Katona -, de nem ez az egyetlen példa. A hatáskeltésnek ugyanezzel a nehezített formájával élt a Portugálban Bece szerepét átvéve, míg aztán ezt a fajta színészi "nagymutatványt" Knut Pedersen figurájában sikerült kiteljesítenie. Alakítása túlmutat önmagán. Olyan összetett, ellentmondásosságában kifinomult figurát ad, amelynek végtelen modernsége épp ebben az ellentmondásosságban rejlik. Azt is mondhatnánk, hogy némileg megváltoztatja színpad és közönség viszonyát. Úgy kell követnünk, hogy olykor lehetetlen követni, úgy kell szeretnünk, hogy nem mindig szerethető, úgy kell komolyan vennünk, hogy adott esetben simán hülyének nézzük. És ezzel együtt sikerül... Forgách, aki az Éhséget színpadra írta, és Ascher, aki színpadra vizionálta, a dolog jellege folytán egyik oldalról kínálja neki, másik oldalról megfosztja az átélhetőség bizonyos lehetőségeitől. Hajduk mindezt a szerep javára fordítja. És megtörténik a csoda. Az, hogy a befogadás érzelmi útja ezúttal nem egyértelműen a főhős iránt érzett szimpátia. Egészen különös viszony alakul így ki néző és színész között - ide értve természetesen Hajduk színpadi alkotótársait is -, a nézői befogadás szokatlanul újszerű, ugyanakkor páratlanul izgalmas formája. De ki az az író, aki mindezt indukálja?

A világirodalom egyik legszélsőségesebb gondolkodású szelleme.

Autodidakta norvég parasztfiú, aki Az anyaföld áldása című regényéért 1920-ban Nobel-díjat kap, a II. világháború után pedig kis híján halálra ítélik. Közben nevezik a modern irodalom atyjának, Norvégia lelkének, legvégül pedig hazaárulónak. Végigélt csaknem egy teljes évszázadot. A 19. század közepétől a 20. közepéig figyelte az elnyomó társadalmakat s benne embertársait...

Ha valaki az Éhséget elolvassa, valóságos görcsöket érez majd a gyomrában - ha az Anyaföld áldását, azonnal indulni akar, hogy új Robinsonként éljen -, ha a Rejtelmeket, akkor otthagyja családját, barátait, elindul élni, mert érzi, hogy Nagel az egyedüli, aki valóban él - írja 1921-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatója, a huszonnégy esztendős Hamvas Béla. Érdekes módon maguk a norvégok - bár elismerik a világirodalomra gyakorolt vitathatatlan hatását - szigorúbban ítélik meg Nobel-díjas írójukat. A NORLA (Norwegian Literature Abroad) elemzése újromantikáról, primitivizmusról, agresszivitásról, a civilizációval való szembehelyezkedésről beszél. Mások ugyanezt masszív antikapitalizmusnak titulálják.

Az Éhség, amellyel 1890-ben gyakorlatilag berobbant az irodalomba, a legnevesebb kortársakat is elismerésre készteti. S miközben művészi expresszivitása a következő évtizedekben térdre kényszeríti korának nagy alkotóit, ő maga a kapitalizmus gyakorlata és a kommunizmus ideái iránti megvetésében szép lassan más irányba fordul. Egészen odáig, hogy a második világháború alatt újságcikkeiben támogatja a német megszállást. Indoka szerint Norvégia jövője a német birodalomhoz való csatlakozásban rejlik. Hogy az eszmék zűrzavarában pontosan mi terelte ilyen irányba végletesen csapongó gondolkodását, senki nem tudja megmondani. Bizonyos legendák arról is szólnak, hogy magával Hitlerrel is összerúgta a port találkozásuk alkalmával.

Tény, hogy korára és gyengülő elmeállapotára tekintettel a világháború után nem ítélik halálra. Ebből a kor igaz, a gyengülő elmeállapotnak némileg ellentmond rezzenéstelen tárgyilagossággal papírra vetett írói számvetése; a Benőtt ösvényeken egy pengeéles gondolkodó munkája:

"1945-öt írunk. Május 26-án az arendali rendőrkapitány megjelent Nørholmban, és harmincnapos házi őrizetbe vette feleségemet és jómagamat. Semmiféle előzetes figyelmeztetést nem kaptunk. Kérésére a feleségem átadta neki a puskámat. Utóbb megírtam a rendőrkapitánynak, hogy még a párizsi olimpiáról hazahoztam két nagy pisztolyt is, ha úgy gondolja, bármikor eljöhet értük. Egyúttal megemlítettem, hogy remélem, a házi őrizet nem a szó szoros értelmében veendő, ugyanis a lakhelyem körüli birtokom művelésre szorul. Nemsokára felkeresett az eidei törvényszolga, és elvitte a két pisztolyt."  (ford.: Miszoglád Gábor)

Három évvel később teljes vagyonelkobzással és örökös házi őrizettel büntetik az akkorra már félig megvakult és teljesen megsüketült írót, aki testi fogyatékosságaival is a külvilágtól való elzárkózást hirdeti. Végül 1952-ben, kilencvenhárom évesen sikerül meghalnia. "Embernek kicsi volt, írónak óriás" - teszi helyére később a dolgokat Hegedűs Géza.

Forgách András színpadi átiratában is ott lappang Hamsun konkrét személye és belengi élettörténete. A főhőst Knut Pedersennek nevezik - ami Hamsun eredeti neve - s ez nem véletlen, hiszen maga a regény is önéletrajzi jellegű. Egy pénzre, elismerésre és táplálékra éhes harmincéves világgal való szembesülése. Egy nyomorúságos körülmények között tengődő fiatalember töredékes története, aki sok mindent elvisel. Kivéve a megaláztatást, ami ellen bármire képes. Ha kell, legyőzi az őrjítő éhségét is. Hajduk Pedersenje lazán nem eszik, mikor már majdnem éhen hal, váratlan pénzét eljótékonykodja, majd később eszik, de kihányja, mert a sok éhezéstől nem fogadja be az ennivalót a gyomra. Értjük is, nem is, mi miért történik. A Hamsun-Hajduk-Pedersen vonal ilyen sziporkázón működik. Ebben az állandó villódzásban azonban ott rejlik a világ dolgainak örök változatlansága.