Színházi művészsors ma: Van-e életpályamodell a színész és egyéb színházi alkotó számára? Társulati lét - vagy számlaadó, szövegmondó, kisiparos lét.

Felkért előadók: Herczeg Tamás - HOPPart; Zrinyi Gál Vince - KoMa; Kriza Zsigmond - Mozaik Művészegyesület; Bálint András - Radnóti Színház

Bálint András: A rendszerváltás megváltoztatta a struktúrát, azóta több ember lett, több képző intézmény, többen nyújtják meg tanulmányaik idejét, hogy ne szembesüljenek a munkanélküliséggel. Ugyanakkor több a szinkronstúdió, tévés sorozat, hakni is, ami nyeli a színészeket és lenyeli. Van munka, de már nem olyan, mint régen, külföldi sikertörténet kevés, talán csak a zenés színházban. A színészeket elérte életpályamodell-váltás, lettek belőlük rendezők vagy színházigazgatók, fiatalok független csapatokat hoztak létre, vagy taxisok, pincérek, babysitterek, akik várják a lehetőséget, és bíznak egy jobb korban.

(Ki mit gondol a számlaadásról?)

Kriza Zsigmond: Vidéken a státuszos közalkalmazottak vannak többségben. Érdemes-e különbséget tenni ennek alapján? A társulati munka fontosabb, ezt meg kell őrizni, jobban ambicionálja a minőségi munkát. Életpályamodell: jogi értelemben nincs. Mozaik Művészegyesülettel 2002 óta foglalkoznak ezzel, hogy ki a színész. Hány színész van? 1000-10000, így nehéz életpályamodellt alkotni. Egzakt meghatározáshoz a tavaly elfogadott előadó-művészeti törvény definíciós struktúráját javasolja, mert azt minden szakmai szervezet támogathatónak ítélt. A szakmai nyugdíj helyébe lépjen valami, ebben konszenzus van. Ez van a szakmai nyugdíj esetében is. Szociális háló fenntartása úgy, hogy ösztökéli a művészeket szerepvállalásra, és reflektáljon a mostani törvényi struktúrához. Oktatási intézményekhez kapcsolódhassanak, a színházra nevelési koncepcióba bekapcsolódhassanak stb. a munka nélkül levő színészek.

Herczeg Tamás: 2007-ben nem volt váratlan, de végzős egyetemistaként felkészületlenül érte őket a tény, hogy dugig vannak a színházak, és nem tudnak elhelyezkedni. Az osztálytársainak - Novák Eszter és Ascher Tamás zenés színész osztálya - egy része közben talált helyet. Nem kaptak pénzt a saját munkájukért, az együttgondolkodó társulati létformában mésképp nem lehet működtetni, tehát bele kellett menni a számlaadó játékba. Működési pályázaton pénzt nyerve gondolták, státusszal működhetnek, de ez a pénz öt hónapig volt elég a járulékokra. Elméleti társulati forma, sok vendéggel, akik szintén számlaadó kisiparosként vesznek részt a munkában; a nem művészettel kapcsolatos kérdések megoldására is rákényszerülnek.

Zrinyi Gál Vince: "A DLA csúnya pénzekbe kerül..." - tehát nem a munkanélküliség előli menekülés útja. Az részletkérdés, hogy számlás vagy számla nélküli az alkalmazás módja, ha mázlijuk van, fenn is tudják tartani a bt-t, ha nincs, akkor utoléri őket a NAV. A kérdés az, hogy a rendszer hogyan működik, és az egyetemek erre vagy egy régire készítenek fel. Az ötéves képzés ugyanaz, mint a négyéves, csak öt évig, ez pedig hiba, érdemes lenne átgondolni. Az, ami eddig jól működött, az elitképzés, ahol "elképesztő technikai határral és szakmai alázattal" rendelkező színészeket képeztek, mára megszűnt adekvátnak lenni. Azon kell gondolkodni, mi legyen a megújulás. Az viszont nem kérdést, hogy mind a kőszínházra, mind a függetlenekre, és általában a kultúrára ma szükség van.

BA: 43-asok egykor Rockenbauer miniszternél jártak azzal az ötlettel, hogy azok a nyugdíjasok, akik "elévülhetetlen érdemeket" szereztek, egy 60-80-100 nevet tartalmazó lista, havi 100.000 forint kiegészítést kaphassanak, ez évi 70-80 millió forintot jelentett volna. Rockenbauer miniszteri reakciója: de mit szólnának a balett-táncosok és az esztergályosok? Röviddel a találkozó után megjelent a Nemzet Színésze cím, majd a balett-táncosok és az operaénekesek is megkapták a járulékot, Bálint András szerint szociálisan az általuk felvázolt rendszer igazságosabb lett volna.

(Meg kell-e határozni, ki a színész, és mennyi legyen belőlük?)

KZS: A mennyiséget nem, az ösztönzést igen. A színész, színművész esztétikai struktúra, de a nemzeti, kiemelt stb. intézmények mentén meghatározható lehetne a színészi beosztás. Javaslatuk szerint az intézmények az éves nettó bevételük 1%-át fizessék be egy alapba, hogy a munkanélkülieket támogassák, ami fölött nem az állam diszponál.

Konrád Antal, Színházi Dolgozók Szakszervezete: A szakszervezet tagsági díján meg kell-e védeni azokat is, akik nem tesznek semmit a szakszervezetért, akik nem tagok? Külföldi példákat citál arra, hogy csak a tagságnak jár a munka és a védelem. A legnagyobb probléma a kényszervállalkozás. Az oktatás feladata az lenne, hogy megtanítsa élni, a praktikus dolgokra. Az ekhó jó lenne, kedvezőbb adózási-járulékozási rendszerben tudna működni, de minimálbérhez vagy nyugdíjhoz van kötve. A minisztériumnál jártak, az ötletet üdvözölték, de politikai akarat kéne az ún. művészstátusz beveztéséhez.

ZGV: Megváltozott a világ, nem kényszervállalkozni kell, hanem ez a rend, nem visszacsinálni kéne, hanem ezzel kell élni. Az állami finanszírozás nem kérdés, a színház nem tud üzleti vállalkozás lenni. Az 1% szimpatikus gondolat, de a színház az a hely, ahol előadást gyártanak és várják a nézőket. A színház ennél többet jelent funkcióban és szolgáltatásban.

KZS: Jogi-gazdasági ismeretek oktatásának fontosságát nem kérdőjelezi meg, de a 45 előtti logika mentén praktikus lenne haladni, amikor a színházi társadalom képes volt szociális infrastruktúrát létrehozni.

ZGV: "Amikor a színészek még tudtak..." Akkor más státuszt jelentett színésznek lenni anyagilag és társadalmilag. Máthé Erzsit említi mint olyat, aki alapítványt tett a fiatal színészek támogatására.

BA: A szolidaritás kulcsszó. Két színház megszűnt, de mennyi a szolidaritás a teljes magyar színházi szakmában?

ZGV: Sajtóorgánumokban elmondják, mennyi szükség van rájuk. Amíg nem tudja valaki megoldani a saját életét, addig nehéz szolidarítani, és nem tudnak mást eltartani. A függetlenek próbálnak összefogni: próba- és előadáshelyekkel, a vörösiszap-katasztrófa áldozatainak támogatására rendezett előadásaikat említi.

(Ki védi meg a színészt, akinek élő szerződése van, de nem tudja szakmáját gyakorolni?)

KZS: Szakmapolitikai kérdés, hogy a munkanélkülivé váló színészeket felszívja-e a többi színház, munkajogi kérdés az, hogy a bérek és a teljesítések hogyan működnek.

Németh Kristóf: Magyar Teátrumi Társaság aktív közreműködésével tárgyaltak Skultéty helyettes államtitkárral, Szőcs Géza pedig mint a Budapesti Kamaraszínház Művészeti Tanácsának elnökét fogadta őt, akik arról biztosították, hogy keresik a megoldást, hogy az évadot lejátszhassák, ne kerüljön sor jogvitákra, ami az elmaradt bérekre vonatkozik. Bár pénz még mindig nincs, de biztató jelnek véli.

Bálint András: Ésszerűtlen, gazdaságtalan, szakszerűtlen dolgok sorolása a Nemzeti Színháztól a Budapesti Kamaráig és a Játékszínig. Vidnyánszkyéknak nagyrabecsülésem, hogy bementek a minisztériumba.

(Van-e összefogás, érdekképviselet, olyan forma, ami nélkül nem lehet dönteni nagy kérdésekről?)

Babiczky László, nyugdíjas televíziós rendező: 20-25 évvel ezelőtt jóval több nevet tudott az átlagember a tévé miatt, ami megélhetést jelentett.

HT: Ki a színész, ki nem az? Színész képesítést sokféleképpen lehet szerezni, de a diplomás, a színész I. és a színész II. is ugyanazt a munkát végzi. A tehetséget nehéz megszámolni.

BA: Akit hívnak, aki kell, az megy és dolgozik. Kapitalizmus van.

Lengyel Anna, PanoDráma: A kulcs a kiszámíthatóság. A Játékszín kapcsán lehetne vitázni, hogy a színház eltartsa-e magát, de az, hogy húsz nappal az adott dátum előtt a hatalom úgy dönt, nem lehet semmit kezdeni. Vannak európai pályázatok, de ahhoz önrész kell. Sokféle konstrukció lehetséges, csak kiszámíthatóság kell. Német példákal illusztrál: az új színházigazgatók kinevezése 2, az operaigazgatóké 3 évvel a mandátum lejárta előtt történik meg, így van idő felkészülni.

Kadelka László: Sokan élnek a színészből, a kiszolgáló személyzet háromnegyede nem ismeri vagy nem 21. századi szinten ismeri a szakmát, a hatalomban nincs hozzáértő ember. Színházi előadásokat nem közvetítenek, ennél olcsóbb műsoridőt nem tud egyetlen televízió sem produkálni. A vidék ismeretlen.

ZGV: Székely Györgyöt idézi: a néző a gondolatért járjon színházba; a színház többi dolgozója - akik kapcsán kikéri magának, hogy háromnegyedük nem ért hozzá - a színésszel együtt azzal dolgozik, hogy a gondolat eljusson a nézőhöz.

Prezentáció a WEBSE működéséről

Két év munkával jött létre. A színház szakmában gond a kiszolgáltatottság az állami támogatásra. Szakmai közösségi bázis, illetve crowd funding, azaz tömeges támogatás; továbbá: hazai websorozatok, kisfilmes kísérletek gyűjtése, szándékukban áll, hogy nemzetközi fesztivált rendezzenek, elindult a Párduc Projekt. A cél az, hogy gyűjtőhelye legyen a színházi és filmes szakmának: optimális esetben itt megtalálható az összes munkatárs, akivel előadás vagy film létrehozható, és virtuális castinghelyszínként funkcionál;emellett projekttervek, kész alkotások is feltölthetők, támogathatók.

Van-e színházi élet az állam után? - színház-finanszírozás!?

Felkért előadók: Csóti József, Fekete Péter, Karinthy Márton, dr. Póka Júlia, Mátyás Irén, Orlai Tibor, L. Simon László

Fekete Péter: Beszámol arról, hogy a struktúra egyhatodánál történt fenntartóváltás, azaz december 31-től egészben vagy részben megyei fenntartású színházak - Békéscsaba: Jókai Színház, Napsugár Bábszínház, Eger: Gárdonyi Géza Színház, Harlekin Bábszínház, Szekszárd: Deutsche Bühne, Szombathely: Mesebolt Bábszínház, Savaria Szimfonikus Zenekar, Veszprém: Petőfi Színház, Zalaegerszeg: Hevesi Sándor Színház - a városokhoz kerültek. A színház fenntartása nem kötelező feladat, törvényi kötelezettség erre nincs, csak a lakossági elvárás van. A felmerülő kérdések: a színházi vagyon át tud-e kerülni az új fenntartóhoz sértetlenül; adósságállománnyal (Eger, Nyíregyháza) mi legyen; jelzálogok kérdése (Nyíregyháza), átadás-átvétellel az áfa fizetésének kötelezettsége kit érint; mi lesz a hiányzó forrással, ki fogja pótolni.

Csóti József: Esettanyulmánya a Vígszínház. A színház helye megváltozott az életünkben. Kiemeli a kortárs művek fontossága a műsorpolitikában, amiért a magyar színházi struktúra sokat tesz a pályázatokkal, valamint a színházak saját munkájával, és a Vígszínház példáját citálja. Kiemelki a klasszikusok újrafordításának fontosságát - az új nézőkért, a fiatalokért. -, akiket a gyerekkortól színházba - a Vígszínházba - kell szoktatni. Fontosnak tartja, hogy állandó jelenlét szükséges, a médiában jelen kell lenni. Eladatlan készletek vannak a médiában, előre és nagy mennyiségben kedvezményesen lehet venni, barterrel sokat lehet spórolni.

Karinthy Márton: Esettanulmánya a Karinthy Színház. Személyes indíttatásból, "sérelemből" került struktúrán kívülta, mert az állami közegben nem találta a helyét. Pánik szülte a Hököm Színpad Kisszövetkezetet, amiből a jelenletgi Bartók Béla úti intézmény kinőtt. A színház rövid történeti összefoglalását adja és a jelenlegi repertoárt ismerteti. Karinthy szerint az állami védőernyő eltűnésével csak a kapkodást látja - ebben ő harminc évvel előrébb jár. Legnagyobb sikerei, amik visszaigazolják az elmúlt évtizedeket: "Eladó lakás a Karinthy Színház mellett" és a Csóka utcai megállónál ki van írva, hogy Karinthy Színház, a nézők pedig ugyanazok az arcok, akikkel a Katonában vagy az Operettben lehet találkozni. Pozitívumként emeli ki, hogy az előadó-művészeti törvény segített abban, hogy az állam is dotálja, és a taóból is jut nekik.

Dr. Póka Júlia: Esettanulmánya a PS Produkció - Vámpírok bálja, Sakk -, a családi vállalkozásban létrehozott magánszínházi sikertörténet. A siker azonban csak látszólagos, mert ha nincs befogadó színház, egy állami/önkormányzati fenntartású intézmény, az ő előadásuk sem jöhetne létre. 200 millió forintos befektetéssel létrehozott produkciójukat létrehozásához kellett a nemzetközi know how, befogadó színház és családi tudás. Az, hogy öt éve megy a produkció, 130 főt foglalkoztatnak, öt ember bonyolítja, évente 20 ezer néző vált jegyet, de ez a nyereséghez nem elég. Csak azért tudnak talpon lenni, mert nemzetközi utóéletet él a darab, a jelmezt, a díszletet bérbe adják. A színházi nyilvántartásban nem szerepelnek a profitorientált gazdasági formában működő produkciók, így véleménye szerint ahhoz, hogy valódi struktúraváltás legyen, nekik is a struktúra részévé kell válniuk. Kiszámíthatóságra van szükség, és dedikáltan befogadó intézmények kellenek - vagy a meglevők szabad kapacitására alapozva -, hogy a racionális magántőke befektessen.

Mátyás Irén: Esettanulmánya a zsámbéki példa. 1983-tól összefoglalót ad. Vidéki helyszínként annak fontosságát hangsúlyozza, hogy egyéb, turizmus fejlesztésére, vidékfejlesztésre szolgáló forrásokra is pályázzanak/pályázhassanak, hogy a vidéki befogadó intézményeknek és szabadtéri színházaknak, fesztiváloknak ez a pénz a működésbe bekapcsolható legyen. Véleménye szerint az ehhaz hazonló platformok hasznosak, mert ha közös tudássá válik a nehézségek közepette a sok különböző tapasztalat, az segítheti, hogy legyen jövőjük, és maradjon sokszínű a paletta.

Orlai Tibor: Esettanulmánya az Orlai Produkciós Iroda. "Bezzegstátuszba kerültek", pedig komoly nehézségek árán tudnak ők dolgozni. Tíz éve működnek, jelenlegi formában 2006 óta. Repertoráukon alapvetően prózai, széles közönségréteget megszólító, minőségi szórakoztató produkciókat találhatók, de nem elvtelenül akarják kiszolgálni a közönséget, hanem elmélyülésre ösztönző, társadalmat érintő kérdéseket vetnek fel előadásaikban. Orlai kiemeli, hogy válság idején ma nehéz a piaci szereplők mecénási hajlandóságát megnyerni, ami ma nehéz.

L. Simon László: Leszögezi, a színházakat az állam és az önkormányzatok, és nem elsősorban az NKA finanszírozza. A magyar állam és az önkormányzatok még mindig sokkal több pénzt költenek a színházakra, mint amennyi ebben a rendszerben lehetne; az országnak nincs ennyi pénze a színházaira, ugyanakkor kevesebbet költ rájuk, mint amennyit megszoktunk. Megjegyzi, nagy a distancia a jegyárak és az egy főre jutó költségek között, ezzel szemben a múzeumoknál a jegyár nagyobb részt fedez, mint a színházjegyeknél. Kezdeményezi, hogy a tao a sport és a színház mellett nyíljon meg az irodalom, a közgyűjtemények stb. számára is, és ezt szakaszosan ezt meg kell tenni.  Kijelenti, újra kellene definiálni a struktúrát, de nem dilettáns módon - azaz például évad közben nem lehet elvenni a támogatást. "Nem tudjuk fenntartani a közalkalmazotti rendszert és nem is akarjuk fenntartani" - amíg ennek az újragondolásában a szakma nem vesz részt aktívan, együttgondolkodva, a helyzet megoldhatatlan. Hiányolja a megfelelő szakemberképzést, a fenntartói szerkezet, befogadó színházak és társulatok viszonyának újradefiniálására szólít fel. A helyzetben az „egzisztenciális nehézségekből eredő új erőt" kellene szerinte végiggondolni., és hibaként rója fel, hogy az elmúlt 20 évben nem végeztek komparatisztikai vizsgálatokat nyugat-európai példákkal. L. Simon szerint Magyarországon mindenki az állami pénzre bazírozik, és kijelenti, a magánszínháznak ne járjon állami pénz, ugyanakkor nem elsősorban a színházakon, hanem a magyar irodalmon kellene számonkérni a kortárs magyar dráma ügyét.

PJ: Ismétli: kiszámítható struktúrára lenne szükség, segítő kézre az államtól, ám nem elsősorban forintosítható összegre, inkább arra, hogy hatékony épületkihasználásra ösztönözze a színházat, magas színvonalú produkciók létrehozásához, egyéb minőségbiztosítási pontok betartásához, mert közönség csak így megy be a színházba.

FP: Felhív arra, ne dobjuk ki a működő struktúrát, és jelzi: aggodalommal hallgatja, hogy a befogadóhelyeket proponálják, mert a társulattal rendelkező megyei repertoárszínházak kiürítése csődöt jelent. Azt támogatja, hogy a jelenlegi kőszínházak legyenek befogadók, de ez ne jelentsen lehetőséget arra, hogy az állam - mert nem tud eltartani ennyi társulatot - megszabaduljon tőlük, hiszen ez fontos alapérték.

LSL: Annyi színház van, amennyit a néző eltart. Szerinte olyan vezetők kellenek a színházak élére, akik pénzt hoznak be a struktúrába, és képesek fenntartható rendszert működtetni a kisebb állami szerepvállalás mellett is. Azt tanácsolja a szcéna szereplőinek: "Verni kell az asztalt."

Kiss Csaba: A Drámaíró Kerekasztal létrejöttét idézi fel, és elmondja, a következő DESZKA nagyszínpadára alig tudtak válogatni. Szerinte az állami kidob 70 millió forintot - ennyi a kortárs drámák pályázati kerete-, és nincs eredmény.

"Nemzeti - kiemelt - egyéb" - régebbi és új kategóriák az előadó-művészeti törvény tükrében.

Felkért előadók: Gáspár Máté, Szabó István, Vidnyánszky Attila,  Kriza Zsigmond

Vidnyánszky Attila: "A magyar ember színházba szeret járni, Isten tartsa meg szokását" - ezt akarták levédeni a törvénymódosítással. A régi, 2008-as törvény relativizálja a társulati létet, ők pedig rá szerettek volna erre erősíteni, védeni, levédeni azt. Emellett bizonyos műfajokat is védeni kell, például az operát, sőt a vidéki operát, a balettet. A befogadó színházakat nem preferálja, veszélyesnek tartja: "Ne jusson senkinek eszébe, hogy Nyíregyháza és Debrecen 40 kilométerre vannak, és Debrecen szolgálja ki befogadóként Nyíregyházát."

Szabó István: Megerősíti, hogy a Vidnyánszky említette célokkal egyetért, így csinálták a 2008-as törvényt. A befogadó színház és a társulatos színház nem ellentétei egymásnak. A befogadói hálózatban nagy tartalékot lát: az a mintegy 30-40 közepes város, ahová helyi erőből, kis központi támogatásból el tudnak jutni Krétakörtől Orlaiig a független társulatok.

KZS: Elmagyarázza, a nemzeti és kiemelt státusz minősítés eredménye, a többi pályázati úton jut forráshoz, de a paletta túl széles, az egyéb kategóriát nem lehet egyetlen címkével ellátni. Véleménye szerint egy egyre gyorsuló spirálban válik kezelhetetlenné az automatikus finanszírozási modell, parttalanná vált az automatizmusok révén, a valóban értéket termelő szervezetek kerültek veszélybe, így állami oldalról a 2008-as finanszírozási modell túlhaladott és tarthatatlan. Megerősíti, ami nem nemzeti vagy kiemelt intézmény, minőségbiztosítási szempontrendszert figyelembe véve osztják szép a pénzt, a minősítés nem minőségi különbséget jelent, az állam szempontjából ugyanis más a feladat, művészeti értéket nem ítéli meg. Az állam felelőssége ugyanakkor az új törvénnyel nagyobb lesz, mert a gazda gondosságával kell döntenie arról, ne vesszen el semmi érték.

VA: A békülékenyebben nyilatkozik a befogadó színházakról, azt nem csupán budapesti történetnek tartja, és szerinte is van 30-40 jó hely, amiket "elfoglalva" a haknibrigádoktól megszabadulhatnának.

SZI: Megjegyzi, nem látja a kiszámíthatóságot és az átláthatóságot, a szakmai garanciák jelentkezését, és egyenlő teherviselésre szólít fel: ne a sor végén állót sújtsa a tehet leginkább. Kérdéseket fogalmaz meg: Ha a kiemelt nem számíthat kiemelt finanszírozásra, akkor mi az új rendszer lényege? A jelenlegi nemzeti színházak köréből mindegyik nemzeti intézmény lesz, vagy a kiemeltek közé belekerülhet egy-egy független társulat is? Az elnyert státusz mire jogosít fel? A színház a hektikusságot nem bírja el, örök slágertéma a pénzügyi év és az évad egybe nem esése, de ha van egy garancia arra, hogy a folytonos üzem fenntartható-e?

KZS: Többeknek cinikusan hangzóan úgy fogalmaz: illúzió a garancia, nincs garancia semmire. Különösen akkor, ha olyan nemzetgazdasági helyzet áll elő, ami a finanszírozást bizonytalanná teheti. Szerinte a jelenlegi csúszások oka még a 2008-as törvény.

GM: A független struktúra lényege az organikus, belső, önálló szerveződés, szűk azoknak az ide tartozó társulatoknak a köre, ahol a törvénynek megfelelően pályáztatással lehet igazgatót választani.

KZS: Megnyugtat mindenkit: a vezetői pályáztatásra 2014-ig haladék van, a felsőfokú végzettségek törvényileg meghatározott aránya 2018-ig

Zrinyi Gál Vince: Megjegyzi, nem azért csúszott a 2010-es utalás, mert a 2008-as törvény rossz, hanem mert a kormányzat azt nem tartotta be. Az új törvényben azonban ez a kiírási garancia és az összeg sincs. Ki döntötte el, hogy a függetlenek nem lehetnek annyira jók, mint a kőszínházak, illetve a kőszínházak valóban minőséget produkálnak-e? Annak az ellentmondására mutat rá, hogy az előző törvényben a független területre szánt 10% garantálva volt, de a társulat védelme nem; ugyanakkor a ma még VI-os kategória tagjai társulatként dolgoznak, ráadásul nagy részük felsőfokú végzettséggel bír.

VA: Biztosít mindenkit arról, hogy tudatos bevállalás a diplomások százaléka, az egyetemek védelmében történik a színházi képzőintézmények ellenében. A VI-os kategória regisztráltjai megháromszorozódtak az utóbbi két-három évben: "Én úgy érzem, ezer színházat levédeni, megvédeni nem lehet."

Szász Zsolt: A debreceni dramaturg saját bevallása szerint "A nemzeti kategóriához írkál szövegeket." Kultikus vonzatokkal járó jelenlegi hármas osztásról, athéni demokráciáról, a török megszállás utáni hatékony állami kultuszképzésról beszél.

GM: Hiányolja, hogy a törvényben nincsenek pontos definíciók, a szöveg a sokszínűségre explicite nem tartalmaz utalást.

VA: Egyetért azzal, hogy még nincs kész minden definíció.

KZS: Megerősíti, hogy nyilvánosan megvitatott és előkészített, szakmai alapon meghozott döntések lesznek.

Schilling Árpád: A pályáztatási folyamatról, átláthatóságról, szakmaiságról, mobilitásról ejt szót, s arról, hogy a civil színházcsinálás választás és adottság kérdése. A közönség sem a fővárosban, sem vidéken nem írható le homogénnek és egyszerűen. Azzal egyetért, hogy valamit meg kell védeni, de hogy ez a színháznak szűk érdeke, vagy egy tágabb kulturális mezőben található összművészeti kulturális lehetőség, az már kérdéses. Ő az utóbbi mellé áll, de NEÉT-tagként nem látja az együttműködés lehetőségét a sok szakmai szervezettel.

VA: Együtt kell gondolkodni, egyeztetni kell. "Nem érdekünk, hogy a szakma ellenálljon, elutasítson. (...) Mindent meg lehet csinálni ezekben a színházakban, nem igaz, hogy nem lehet kísérletezni. Minden igényt ki lehet igényelni" - és saját debreceni munkáját mutatja példaként.

SZI: Felhívja a figyelmet arra, hogy a múlt emlegetésével vigyázzanak a résztvevők, valamint arra is, hogy eddig nem volt szó az önkormányzatok helyzetéről, arról, mi védi meg a szakmát, a struktúrát attól, hogy az állam, az önkormányzatok kivonuljanak a finanszírozásból. Mivel az NKA 1%-át adja a teljes kultúrafinanszírozásnak, attól csodát nem lehet várni.

GM: Mint az NKA újonnan alakult előadó-művészeti kuratóriumának tagja úgy fogalmazott, nem lenne szabad elmulasztani egy fontos esélyt arra, hogy értelmiségi módra döntsenek. Bár csak 600 millió forintból gazdálkodhatnak - összehasonlításképp: 2004-ben csak a színházra volt 300 millió -, esély lehet, hogy innovatív, újszerű, motiváló célokat támogasanak. Azt problematikusnak látja, hogy a törvény-előkészítő és egyéb bizottságokban olyanok ülnek, akik nem kívülről látnak rá a szakmára, hanem  maguk is érintettek. Amellett, hogy nehéz értékpreferenciáikat valaki más ellenében érvényesíteni, ám a legető legfüggetlenebbül dönteni, ráadásul speciális kompetenciákat is igényel egy ilyen kultúrpolitikai munka, és egy sokat rendező, vezető, játszó ember nehezen is tud időt szorítani. Felvetette, hogy hiányoznak a szakemberek, akik hivatalnokként, hatékonyan, fizetésükért, munkaidőben tudnak dolgozni.

VA: Biztosított mindenkit arról, hogy bár mindenki nem lesz elégedett, de igyekezni fognak jó döntéseket hozni.