Az alábbi cikk szponzorált tartalom, nem a Fidelio szerkesztőségének tagjai írták.
Az örökségnek súlya van. Mindig. Jó esetben az örököst nem nyomja agyon – nem csak használja, feléli, amit gondjaira bízott a sors, hanem tisztában van annak értékeivel és úgy viszi tovább magával, hogy az méltó legyen a rá hagyományozó elődhöz éppúgy, mint önmagához. Ez igaz tárgyi és szellemi értelemben is – ez utóbbi esetben talán még nehezebb is a dolga annak, aki belevág. Mert ugye egykor, amikor létrejött az A valami fontos, átitatja azt egy meghatározó szellem, ami teremtőjének minden porcikájából árad. Annak kell megfelelni.
A Karinthy Színház már létrejöttében predesztinálódott három súlyos örökség cipelésére: hiszen mind a nagypapa Frigyes, mind az apa Ferenc, mind pedig a színházalapító Márton olyan, csak rájuk jellemző, egyéni hanggal bíró részei voltak a magyar kultúrának,
amely jó előre kijelölte a Színház művészeti irányvonalát.
Egyszerre lenni komolynak, ugyanakkor az életet megfelelő humorral kezelni. Jó minőségben. Meglátni a humorban az irónia lehetőségét, főképp az öniróniát. És nem a puszta, öncélú tréfát.
Bodrogi Gyula a Nagymester c. előadásban (Fotó/Forrás: Forgács Bea / Karinthy Színház)
Hiszen a legjobban az épít minket, ha és amikor magunkon tudunk nevetni. Marci, míg élt, színházának ezt utat választotta, ezt az atyai örökséget képviselte: úgy nevettetni, szórakoztatni az embereket, hogy közben ne a gúnyt lássák a görbe tükörben, hanem önmagukat, hogy mitől és mikor lehetne jobb hely ez a kis ország itt, Európa szívében, de legalábbis a fővárosnak ezen a kis városszéli részén, Újbudán.
Aztán megtörtént, ami megtörtént: ideje végén elment ő is kicsit találkozni a család égbe szökött rokonságával. Itt maradt nekünk ez a kis ékszerdoboz, itt Újbudán, ami mára már egyáltalán nem városszéli, és már nem is annyira a szélén van. Igen ám, de hogyan lehetne akkor ezt az örökséget úgy tovább vinni, hogy benne legyen Ő is, és az is, akinek gondjaira bízták? Ha jó gazdái akarnak lenni az utódok a Színháznak, akkor
megőrzik mindazt, ami zsigerileg „Marcis” és ettől Karinthys, ugyanakkor úgy viszik tovább azt, hogy nem herdálják el az örökséget, hanem minden művészeti koncepciójukkal tovább éltetik.
Fejlesztik és fejlődést generálnak. Úgy újulnak meg, hogy folytatása az addigiaknak, ám közben önmaga frissebb, és lendületesebb verziója lesz.
Balázs Andrea és Árpa Attila a Tortúra c. előadásban (Fotó/Forrás: Forgács Bea / Karinthy Színház)
Az elmúlt két évad ezt igazolja. Olt Tamás igazgató és Ilja Bocsarnikovsz művészeti vezető irányítása alatt megvalósult a lehetetlen: egy pici, de fiatal társulat verbuválódott itt a „kelenföldi pampákon” – ahogyan Karinthy Márton hívta. A múltból fontos előadásokat, mint például Karinthy utolsó rendezését, a mai napig méltán sikeres Szent Péter esernyőjét műsoron tartották, és kifejezetten a társulathoz illő, Magyarországon még be nem mutatott darabokat tűztek műsorra (Lemons, Lemons, Lemons..., Bestseller, Kísértetház). Vagy szándékosan rájuk, nekik írtak egyet, ha kellett, egy Karinthy Frigyes kabaréjelenetből (A bűvös szék), ezzel is tisztelegve a nagy előd előtt vagy akár kifejezetten a Nemzet Egyik Nagy Színészének, Bodrogi Gyulának jutalomjátékul (Nagymester). Ugyanakkor nem maradhatnak el a súlyos kérdéseket feszegető előadások sem, mint például az Marosvásárhelyi Színházzal közösen bemutatott Az anya. Hol nevettetnek (a nemrég 200. előadását megélő Piszkosak), hol pedig a mesteri zsánerrel keltenek félelmet (Tortúra). Merész terv.
Puskás-Dallos Bogi és Dallos-Puskás Peti a Volt öt évünk c. előadásban (Fotó/Forrás: Forgács Bea / Karinthy Színház)
Akárcsak az, hogy Olt Tamás a teljesen más kulturális közegből és más színházi nyelven fogalmazó Ilját választotta maga mellé művészeti társul: ennek egy ékes lenyomata lett a Hamlet. Kockáztattak és bejött: megtartották régi nézőiket és ugyanakkor újakat is megszólítottak, olyanok is járnak már ide, akik korábban soha nem voltak még a Karinthyban. Építkezni mindig nehéz, nemcsak egy házat egy családnak, hanem egy színházat, annak minden zugával, csavarjával tényszerű és szellemi értelmében. Megtartani egy-egy régi házrészt, nem hagyni esőnek, szélnek játékául, de hozzáépíteni úgy, hogy egyszerre lássuk abban az újban a régihez való alkalmazkodást és a korral való haladás nagyvonalú íveit. Ez mindig nehéz. De itt, a Karinthy Színházban ez a csupaszív kis csapat minden erejével törekszik rá, láthatóan fejlődnek és úton vannak. Új arculat, új lendület, friss és fontos előadások sora. Folyamatos tervek a jövőre, minden nehézség ellenére előrefelé mennek, teremteni akarnak. Minden arra predesztinálja őket, hogy vigyázzunk rájuk.
Lux Ádám, Kovács Vecei Fanni és Dobra Mara olvasópróbán (Fotó/Forrás: Forgács Bea / Karinthy Színház)
Hiszen tavaly még az is megtörtént, ami eleddig soha: a Karinthy Színház meghívást kapott a késő tavasszal újraélesztett Országos Színházi Találkozóra a fent említett Hamlet című előadásával, ahol a legjobb 35 év alatti színész díját a címszerepet játszó Karácsony Gergely hozhatta el.
Hát mi ez, ha nem bizonyíték a Jó Útra?
Erre tán még a Karinthyk is csettintenek egyet ott fent, hogy „na, ennek már a fele se tréfa.”
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Olt Tamás, a Karinthy Színház igazgatója (fotó / forrás: Forgács Bea / Karinthy Színház)
hírlevél
