És színész benne minden férfi és nő:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében.”
A mondat Szabó Lőrinc fordításában hangzik el így az Ahogy teszik II. felvonásának 7. színében a Jacques nevű szereplő szájából. Első tagmondata vált szállóigévé, de ha nagyon kell, a teljes mondat második részét is fel tudjuk idézni. Túl azon, hogy minden fordítás szükségszerűen torzít, ahogy itt is véleményes az angol ’stage’ (színpad) kifejezést ’színház’-ként és a ’player’-t ’színész’-nek magyarítani, a „színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő” mondatot többféleképpen szoktuk értelmezni. Ennek persze semmi köze a fordításhoz, ez a költészet és minden általunk ismert élő és holt nyelv sajátja. Hogy Paul Beatty amerikai író, költő hogyan értette, pikírt megjegyzéséből kikövetkeztethető:
Ha színház az egész világ, akkor én akarom kezelni a süllyesztő ajtaját.
A ’gondolkodás’ kifejezésünk töve a ’gond’, ha minden egyértelmű lenne, akkor valószínűleg nem is lenne szükségünk magára a tevékenységre. Alekszej Vlagyimirovics Batalov mondta egyszer, hogy „Egyetlen színész az üres színpadon: ez már színház”. Önmagában az is elgondolkodtató lehet, miért citálunk ide egy egykori szovjet színészt, akit a Szállnak a darvak című, 1957-es filmből ismerhetünk, ez volt egyébként az első szovjet mozi, amely a cannes-i fesztiválról elhozta az Arany Pálmát. Egyrészt azért került ide a szovjet színművész gondolata, mert erős és érvényes állítás. Másrészt azért, mert kortársa, a szintén szovjet, azon belül észt színházigazgató és színész, Voldemar Panso állítása legalább ennyire meggyőző:
A színész még nem színház.
Innen kezdve lehet gondolkodni.
Termékeny ellentmondásokhoz nem is mindig van szükség két emberre, vannak, akik akár egyetlen gondolatmeneten belül is képesek paradoxont kreálni. Peter Brook a Shakespeare-idézethez hasonlóan szintén a színház és az élet viszonyáról gondolkodott el: „A színház mindenekelőtt az élet. Ez az elengedhetetlen kiindulási pont, és igazából csak az érdekelhet bennünket, ami az élet része, a szó lehető legtágabb értelmében.
Peter Brook (Fotó/Forrás: Juan Manuel Serrano Arc / Getty Images Hungary)
A színház az élet. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy nincs különbség az élet és a színház között.
Noha Hankiss Elemér szociológus, irodalomtörténész felvetése a színházról mentes az ellentmondásoktól, érdemes rászánni az időt, hogy emésztgessük: „A valóságban a világ nagy, én pedig kicsi vagyok, el vagyok veszve benne. Aztán veszek egy színházjegyet, beülök a nézőtérre, s egyszeriben fordul a kocka: a világ hirtelen összezsugorodik, beszorul a színpad négy fala közé, én pedig mint egy szemlélődő filozófus vagy jósisten kívülről figyelem, hogy mi történik benne. Mint amikor egy gyerek egy üveggolyót tart a kezében, és belelátja az egész világot. Ez az átlényegülés a színház varázsának egyik forrása”.
Darvas Iván színművész gondolata szintén karakteres, meglehet, nem minden portás és színész ért vele egyet: „A színház akkor jó, ha mindig az egzisztenciája forog kockán. Ha valamennyi tagja, a portás, a sminkmester vagy a takarítónő is vásárra viszi a bőrét.
A színészet háló nélküli artistamutatvány.
És ha már a gondolkodásnál tartunk, Váradi Hédi színművész szellemes és emberséges eszmefuttatása az intellektus igazi gyöngyszeme: „A színház a kiválasztottaké. S ebben nincs arisztokratizmus. Hiszen a kiválasztás önhatalmú. Mindenki kiválaszthatja magát”.
A részben hazánkban forgatott Colette című filmben van egy szintén nem minden alapot nélkülöző meglátás a színházról, azon belül – jelentsen bármit is – a rossz színházról: „Egy unalmas könyvet eldobhatsz. Ha egy festmény ízléstelen, becsukhatod a szemed. De
a rossz színház olyan, mint a fogászati kezelés: kénytelen vagy a székben maradni, eltűrve, míg a szörnyű procedúra véget ér.
Denis Diderot (portréfestő: Dmitry Levitzky) (Fotó/Forrás: Wikipédia)
Ha már a színházi világnap története Párizshoz köthető, 1957-ben ugyanis ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója, és a Nemzetközi Színházi Intézet ennek emlékére döntött úgy, hogy március 27-én legyen a színházi világnap, szóval, ha Párizs és színház, akkor Denis Diderot francia filozófusról is illő megemlékezni. Már csak azért is, mert Diderot nem csupán az Enciklopédiához, de a színházról való egyetemes gondolkodáshoz is hozzátette a magáét. Amellett, hogy a polgári színjáték elméleti alapjait építgette, maga is írt két programadónak szánt színdarabot. Tény, hogy ezeknek a színvonala meg sem közelítette a francia gondolkodó többi szépirodalmi művének volumenét. Diderot több okból sem kedvelte az akkoriban dívó neoklasszicista színházat, noha annyi gondja nem volt vele, mint a francia felvilágosodás másik nagy alakjának, Jean-Jacques Rousseau-nak. Ami persze nem meglepő, mivel annyi problémája talán soha senkinek nem volt a színházzal és úgy általában az őt körülvevő világgal, mint Rousseau-nak. A következő mondatot azonban bármelyikük mondhatta volna (feltéve, ha Rousseau-nak Diderot-éhoz mérhető szellemes posztjai és riposztjai lettek volna), mivel a színházzal szembeni alapvető ellenérzésük mindkettejük esetén morális jellegű volt. De ez nem a „léha” és „erkölcstelen életet élő” színészekre vonatkozott, hanem inkább a színház által kiváltott hatásra:
A színház az egyedüli hely, ahol az erényes és a gonosz ember könnyei összefolynak.
Hogy mi ezzel a probléma, azt Rousseau fejti ki: amikor elérzékenyül a néző az igazságtalanságot elszenvedő hősön, bármekkora gazember legyen is egyébként, úgy érezheti, hogy ő alapvetően mégis csak egy jóérzésű ember, aki a morális kötelességeit ezzel nagyjából-egészéből le is tudhatja, így a való életben teljes lelki nyugalommal folytathatja ott, ahol pár órája abbahagyta.
Ha pedig ennél kevésbé elegáns kritikát keresünk, Hallgrímur Helgason izlandi író például egészen mást gondol az élet és a színház kapcsolatáról, mint Peter Brook: „A színház hullaház, ahol az életet deszkákra teszik, és a nézőket hívják azonosítani. Elhúzzák a függönyt, és elénk tárul az élet halotti maszkja, hideg és halvány, színészi festék”. Ez persze nem maradhat így, és nemcsak azért nem, mert színházi világnap van, így néhány ellenvéleményt is összegyűjtöttünk. Elsőként itt van a Dorian Gray című filmben elhangzó mondat, ami éppen az ellenkezőjét állítja, mint az izlandi művész: „A színház pompás és valódibb az életnél”. Novák Eszter rendező sem halott képmásként tekint a színházra:
A színház a világ és önmagunk megismerésének egy lehetséges eszköze.
Novák Eszter (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)
Mika Waltari finn író több mint fél évszázaddal korábban hasonlóan gondolkodott a színház szerepéről, amit ő azonban a cirkuszra is ráértett: „A műveltség terjesztésére és az előítéletek legyőzésére nincs hatékonyabb eszköz, mint a cirkusz és a színház”. Helgasonnal és másokkal együtt Polgár Ernő író, irodalomtörténész sem gondolta, hogy a színház a való életet mutatná meg, de szerinte éppen ez benne a jó: „A színház nem földi színtér! A Színház menedék. Csodák világa. Lehetsz ott királynő, császár és szolga, bohóc és kurtizán. Veled ott minden megtörténhet. Meghalhatsz. Újjászülethetsz. A színház: szerelem! Örökké tartó láz”.
Végezetül pedig, többek között azért is, mert a róla elnevezett díjat ezen a napon adják át, álljon itt Hevesi Sándor rendező, színházigazgató prózaibb, és legalább kétféleképpen értelmezhető gondolata a színházcsinálásról:
A legtöbb színház műsorát ezzel lehet jellemezni: véletlen siker és váratlan bukás.
Jó gondolkodást és jó színházazást mindenkinek!
Fejléckép: Illusztráció (forrás: Pixabay)
hírlevél
