Színház költözik a Népszigetre a Placcc Fesztiválon – interjú Nánay Fannival

Augusztus 26. és szeptember 5. között ismét megrendezik az immár több mint tíz éves múltra visszatekintő PLACCC Fesztivált, amely idén egyiptomi, olasz, holland, brit és magyar alkotók munkáit mutatja be. Nánay Fanni a programsorozat létrejöttéről, a pandémia okozta hatásokról, és az egyik legizgalmasabb mostani projektről, a holland Collectief Walden Szélcsendélet című előadásának hazai adaptációjáról is mesélt nekünk.

Annak idején, amikor megszületett a Placcc fesztivál ötlete, mi motivált leginkább benneteket? Miért tartottátok fontosnak a rendkívül erős nemzetközi jelenlétet?

Már magát az ötletet is, hogy alapítsunk egy köztéri és helyszínspecifikus művészeti fesztivált, egy közös külföldi színházi élményünk adta, amikor Belgrádban együtt láttuk a Rimini Protokoll Cargo Sofiáját. Akkoriban tényleg nagyon kevés magyar művész foglalkozott még az ilyen fajta alkotással, úgyhogy fontosnak éreztük, hogy mind a hazai közönség, mind az itteni művészek találkozhassanak olyan külföldi alkotásokkal és alkotókkal, akik már hosszabb ideje a művészet hagyományos helyszínein kívül dolgoznak.

Idővel (valójában 2010-től fokozatosan) ez az aspektus kiegészült azzal a törekvéssel, hogy az itthoni politikai diskurzus által egyre inkább háttérbe szorított, általunk viszont alapvetőnek tartott eszmék és értékek – mint a nyitottság, sokféleség, elfogadás, tolerancia, egyenlőség, szólásszabadság, kritikus gondolkodás – a meghívott külföldi projekteken és nemzetközi együttműködéseken keresztül (is) hangot kaphassanak. Persze mindez hangot kapott és hangot kap számos magyar művész munkáin keresztül is, épp ezért fontosnak tartottuk, hogy a külföldi alkotások őket is inspirálják, bátorítsák.

A 2020-as évre (és valamennyire az ideire is) rányomta bélyegét a Covid19 okozta világjárvány. A pandémiát nem csak a gazdaság és a társadalom, de a kultúra is rendkívüli módon megszenvedte. Hogy éltétek túl az elmúlt időszakot?

Az elmúlt másfél év, ami alatt a művészeti élet nemzetközisége az online térre „korlátozódott” (ami jó esetben ugyanakkor inspirációval is szolgált az alkotóknak), óhatatlanul minket is elgondolkodtatott a Placcc Fesztivál „nemzetköziségéről”, a határokon átnyúló működés lehetőségeiről. Nyilván a tavalyi év ebből a szempontból kivételes volt, már azt is hatalmas eredménynek tartjuk, hogy 2020-ban egyáltalán meg tudtuk valósítani a fesztivált, illetve 2021 május-júniusában még egy táncfókuszú különkiadást is, ebben a két esetben a nemzetközi jelleg hangsúlyozása nem is lett volna lehetséges, és – ezt sokszor, sok helyen elmondtuk – a magyar művészeket kívántuk helyzetbe hozni, legalábbis a lehetőségeinkhez mérten. 

És bár még 1,5-2 hét hátravan a Placcc 2021 kezdetéig, és csak akkor fogjuk elhinni, hogy megvalósul, amikor már valóban elkezdődik, és nem szól közbe az utolsó pillanatban a járvány általánosan jósolt újabb felfutása, azért most már bátortalanul ki merjük mondani, hogy idén ismét erősebbé válik a nemzetközi profilunk.

Collectief Walden: Windstilleven (Fotó/Forrás: Sarisden Engelsman, Placcc Fesztivál)

Melyik külföldi produkciót emelnéd ki a mostani kínálatból és miért?

A 2021-es programunkban szereplő külföldi projektek közül nagyon fontosnak tartjuk a holland Collectief Walden Szélcsendélet (eredeti címén Windstilleven) c. előadás adaptációját – nem csupán azért, mert évek együttműködésének gyümölcseként született, hanem azért is, mert valójában ez a „turnézás” azon módja, amit hosszútávon követni szeretnénk.

A külföldi művészek hosszabb időre érkeznek a meghívó félhez, több időt töltenek a produkció helyi bemutatásának előkészítésével – emellett az adaptáció gyakran kollaboratív alkotás folyamatán keresztül történik, ami különböző területekről von be résztvevőket, továbbá a potenciális közönséget már az adaptációs folyamat során igyekszik megszólítani, nem „csupán” egy kész produkciót szervíroz számukra az előadás formájában.

A Collectief Walden Windstilleven előadásáról először 2016-ban hallottam Thomas Lamers-tól, a társulat egyik tagjától – egyébként épp itt, Budapesten, egy nemzetközi szakmai programon, majd 2017-ben láttam magát az előadást az észak-hollandiai Terschelling szigetén. Ami rendkívüli módon megragadott az előadásban, az a hihetetlen precizitás, ahogy a különböző rétegek organikusan egymásra rakódnak, és a központi téma köré rendeződnek. Az előadás egyfelől egyaránt felhasznál tudományos tényeket, irodalmi utalásokat és az előadók nagyon személyes történeteit, másfelől ezt az összetett narrációt „beleírja” magába a tájba, ami mind „szereplőként”, mind helyszínként megjelenik, mindezt pedig nem passzív nézőként, hanem aktív résztvevőként tapasztaljuk meg, hiszen az előadás során végigsétálunk az említett tájon, fizikailag is megtapasztaljuk azt.

Az előadás precíz összetettsége két alapvető komponensnek köszönhető: egyrészt az alkotásra rendelkezésre álló (a magyar előadóművészeti struktúrában gyakorlatilag elképzelhetetlenül hosszú) idő, valamint a társulat multidiszciplináris összetétele – ami alatt nem a különböző művészeti ágak együttműködését kell érteni, hanem a művészeti és nem művészeti területek találkozását. A társulat tagjai között van egy filozófus, aki mellette dramaturg is, egy biológus, aki zenész is, egy színész, aki különben a díszletek kivitelezéséért felel, és egy grafikus, aki előadóként vesz részt a produkciókban. 

Collectief Walden: Windstilleven (Fotó/Forrás: Sarisden Engelsman, Placcc Fesztivál)

Hogyan és mennyi idő alatt jött létre a magyarországi adaptáció?

Amikor az előadás budapesti meghívása mellett döntöttünk, egyértelmű volt, hogy nem „csupán” egy kész előadást szeretnénk megmutatni, hanem annak „mélyebb” adaptációjára törekszünk. Ehhez az időt megkaptuk – egyrészt a megvalósításhoz szükséges forrásokat csak több éven keresztül tudtuk előteremteni, másrészt a pandémia is közbeszólt, így végül – az első helyszínvizittől a bemutatóig – 2 és fél év állt rendelkezésünkre, hogy a helyi adaptáción dolgozzunk, amely során különböző helyi résztvevőket vontunk be a munkába.

Az adaptáció első, vagy talán nulladik lépése mindig a megfelelő helyszín kiválasztása, ami (mint minden erőteljesen kontextusspecifikus alkotás esetében) nem csupán egy tetszetős fizikai hely kiválasztását jelenti, hanem a lehetséges helyszínek tágabb kontextusának megismerését, illetve ideális esetben annak feltérképezését, hogy a helyi közösség és kontextus számára mit „adhat” a projekt megvalósítása. Ebben a lépésben Ivanyos Ambrus, a Meetlab társulat egyik alapítótagja segített, még 2019 márciusában – ekkor választották ki közösen a Népsziget északi részén elterülő Palotaszigeti részt.

Ezt követően a holland művészek szakemberekkel és helyi lakókkal folytatott (szerencsésebb esetben személyes, kevésbé szerencsés időszakokban online) beszélgetések során gyűjtöttek háttértudást a területről urbanisztikai, földrajzi és biológiai szempontból, de ugyanúgy a mindennapi életről, az itt élés szépségeiről és nehézségeiről (külön köszönet a beszélgetésekért Lohász Cilinek, Szemerey Samunak és Tóth Jocónak).     

Ezzel párhuzamosan az eredetileg a holland homokdűnékre tervezett és a bemutató óta elöregedett központi díszletelemet is újraterveztük – e folyamatba mindenképpen egyetemistákat szerettünk volna bevonni, és a Budapesti Műszaki Egyetemen meg is találtuk azt az elkötelezett partnerünket Lassu Péter tanársegéd személyében, akinek vezetésével és segítségével a Rajzi és Formaismereti tanszék 2020 tavaszi féléves kurzusa keretében a résztvevő hallgatók elkészítettek 5 tervet a díszletre, amelyek közül – havi rendszerességű online konzultációk során – a holland művészekkel közösen kiválasztottak egyet, amelyet 2020 nyarán le is gyártottak (bár az eredetileg a Placcc 2020 keretében bemutatni tervezett színházi előadást a járványhelyzet miatt kénytelenek voltunk elhalasztani, a díszletet önálló installációként 2020 szeptemberében kiállítottuk).

Végül, de nem utolsósorban az adaptációs munka a magyar előadók bevonásával folytatódik, a budapesti adaptáció esetében ugyanis a holland művészek „csak” néma előadókként vesznek részt, szerepüket „átengedve” a magyar előadóknak, akikkel viszont alaposan át is dolgozzák, személyre szabják az elhangzó szövegeket – illetve a zenét is, ami az eredeti előadás szaxofonja helyett itt egy másik „lélegző” hangszeren, tangóharmonikán szólal meg. Akárcsak az eredeti szereposztás esetében, a budapesti adaptáció előadói is különböző területekről érkeznek: Nyáry Pál fizikusból lett drámainstruktor, Móser Ádám összehasonló irodalom szakon végzett, mielőtt a zene mellett kötelezte volna el magát, Milovits Hanna és Borsos Luca szintén az eladóművészet speciális területeit – mint a színházi társasjáték és a mozgásalapú részvételiség – kutatják.  

Milyen más külföldi produkciókat nézhetnek majd meg az érdeklődők?

A Placcc 2021 programjában a fenti módszerrel nemzetközi együttműködésben született előadás mellett szerepel két másik külföldi produkció is – amelyek meghívása valójában ellentmond a slow touring és a kollaboratív adaptáció törekvésének. Meghívásukat alapvetően az ösztönözte, hogy a művészet eszközeivel szerettük volna felemelni a hangunkat azzal szemben, hogy az egyéniség szabad kifejezésének joga jelenleg Magyarországon erőteljes nyomás alá helyeződik.

Az egyiptomi koreográfus Shaymaa Shoukry táncelőadása és az olasz Sara Leghissa színházi rendező köztéri perfomatív akciója egyaránt a politikai és társadalmi nyomással szembeni türelmes, mégis elszánt kitartás, ellenállás alkotói példája.

Fejléckép: jelenet a holland Collectief Walden társulat Windstilleven c. előadásából / Fotó: Sarisden Engelsman, Placcc Fesztivál