Talán nem egészen ideillő, de egy gyenge kabaréelőadás jut eszembe a Mikroszkóp Színpadról, néhány évvel ez előttről. A két szerző abból próbált viccet csiholni, hogy semmi sem jut az eszükbe. De erről sem jutott az eszükbe semmi. Hajnóczy Péter is ezzel az érzéssel indítja később kultuszregénnyé lett alkotását: „Íme a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell.” Ám neki rengeteg minden jutott az eszébe: mindenek előtt a saját élete, arról kora Magyarországának állapota, az egészről együtt meg az emberi létezés minden baja.
A halál kilovagolt Perzsiából (Fotó/Forrás: Mónus Márton / DoN't Eat Group)
A halál kilovagolt Perzsiából című remekművet elsőre könnyű csak az alkoholizmus klinikai pontosságú dokumentálásának olvasni. Az író mintha kettős tudattal, egyszerre élné és megfigyelné önmagát. Mámoros lenne a bortól és józan a megfigyelői feladattól. De miközben kínlódásait írja ki magából, egy egész korszakot ír le. Mégpedig szinte anélkül, hogy kilépne önmagából, vagy túllépne önmagán. A maga kisvilágát, hétköznapjait beszéli el, egy írónak készülő fiatal segédmunkásét, aki kudarcos életét alkoholba fojtja, ami természetesen további kudarcokat hoz számára. Gyökerei nincsenek, árvaházak, nevelőszülők közt hányódva nőtt föl, a szerelemben, a házasságban is fogódzót keres, de amikor megtalálja, akkor már nem tud benne megkapaszkodni. Az asszony inkább ápolónő, aki próbálja egyensúlyban tartani ingatag idegrendszerét, igyekszik pontosan adagolni az alkohol elleni gyógyszert és a bort. Ám a beteg ugyanazzal a gesztussal, amellyel kívánja a segítséget, ki is játssza azt. Elsősorban önmagát csapja be.
Hajnóczy első kötete, A fűtő 1975-ben jelent meg, a címadó novella hőse a kor magyar Kohlhaas Mihálya, akit sérelem ér, és miként német történelmi és irodalmi elődje, hiába keresi az igazát. Kétségbeesett társadalmi lázadás dolgozik a fiatal, pályakezdő íróban, aki ambíciói megvalósítására segédmunkásként tengetett élet közben készül, vagy inkább csak várakozik. A később emblematikussá, a kor kultuszolvasmánnyá lett mű, A halál kilovagolt Perzsiából négy évvel később 1979-ben jelent meg. A szerző ekkor harminchét éves volt. Még két évet élt, májzsugor végzett vele.
A halál kilovagolt Perzsiából (Fotó/Forrás: Mónus Márton / DoN't Eat Group)
Szenteczki Zita színházrendező és Juhász András intermédia-művész Trafóban látható közös produkciója a színházi és a filmes eszközök egymásba illesztésével igyekszik leképezni Hajnóczy prózájának rétegeit. Keresztbe fordítva a teret, egy nagyon széles és aránylag keskeny, kis mélységű sáv szolgál a játék számára, mögötte vetítővásznon láthatjuk egy készülő film snittjeit, amelyeket az előttünk dolgozó operatőrök készítenek az előttünk játszott jelenetekről. Mintha musztereket tennének elénk az alkotók egy munkában lévő műből. A műhely érzetét fokozza, hogy az egyes jeleneteket megfigyelhetjük élő valóságukban és a vetítővásznon is, majd később is, feldolgozva, torzítva, megvágva, szóval értelmezve. Közben megleshetjük a trükköket, a műhelytitkokat. Fekvő jelenetet, amelyet a játszók állva valósítanak meg, strandot, amelynek képzetét kellően összerakott részletek keltik. Az előadás folyamatosan foszlatja illúzióinkat, leplezi le felületes benyomásainkat. Arcunkba vágja, hogy mennyire becsaphatók, átejthetők vagyunk, saját érzékeink is megcsalnak, így bárki bármikor megvezethet, ha érti a dolgát, ha birtokában van a trükkök nyelvének. Manipulálhatók, felhasználhatók, tehát kiszolgáltatottak vagyunk. Ez a huszadik század egyik lényegi tapasztalata.
Mindez persze puszta technika, ügyeskedő, talán önmagában is hatásos, de kevéssé tartalmas játék lenne alkalmas főszereplő nélkül.
A halál kilovagolt Perzsiából (Fotó/Forrás: Mónus Márton / DoN't Eat Group)
Szemünket védendő, áttetsző paraván mögött hegeszt, és már maszkban is, csak mozgással, tartással sokat megsejtet az emberből, a jellemből, a sorsból, amit látni fogunk. Arca, különös mosolya pedig csodás változatossággal tárja elénk az alkoholista magatartásának módosulásait. Már kopaszsága is örökifjú koravénséget éreztet, egy felnőni képtelen, kamaszkorban megrekedt nemzedékről beszél. Huncut, cinkos mosollyal csapja be önmagát, cserkésző ragadozóként közelíti az italt, nehogy rajtakapják, megakadályozzák a rablásban, vagy elorozzák előle a zsákmányt. Bravúrosan gazdag alakítás Rajner-Micsinyei Nóráé is. Ő egy plasztik nőt, egy műanyagjellemet állít elő a mindig jelesre vizsgázó jogászhallgató lány képében, egy kreatúrát, a mama teremtményét. A mamát pedig Takáts Katalin mutatja be teljes és veszedelmes szörnyűségében. Átélten, belső meggyőződéssel hajtogatja az áldozatlét közhelyeit, az életbölcsességnek képzelt sablonokat.
Nem túl gyakori eset szemtanúja lehet, aki a Trafóban megnézi ezt az előadást. Egy első hallásra esetleg agyalmánynak tetsző formai-technikai játék minden ízében tartalommal telik meg. Egy saját műfajából kimozdíthatatlannak vélhető szöveg pedig képes eleven színházi élménnyé átlényegülni.
hírlevél
